"Mint minden birodalmat, ezt (az EU-t – szerk.) is fenyegette és egyre jobban fenyegeti a birodalmi uralmi elitek folyamatos szellemi hanyatlása."
Van valami sorsszerű üzenete annak, hogy pontosan száz évvel ezelőtt zárta le Oswald Spengler "A Nyugat alkonya" című híres művének kéziratát. Hatvan évvel ezelőtt pedig ez az akkor már régóta hanyatló Nyugat tett egy sajátos kísérletet hanyatlása esetleges visszafordítására – szimbolikus módon éppen abban a Róma nevű városban, amely a Nyugat nagyszabású első próbálkozása volt egy univerzális civilizáció megteremtésére. Most már látjuk ugyan, hogy ez a legújabb kísérlet is sikertelen maradt, de talán nem érdektelen a kérdés: vajon miért?
A sajátos újabb „harmincéves háborúként” tételezhető első és második világháború egyértelműen jelezte a történelmileg meggyengült és minden addiginál szétroncsoltabb Európa számára, itt az idő, hogy újabb történelmi kísérletet tegyen az egységes birodalom megteremtésére. Persze amikor egy ilyen mondatot megfogalmazunk, mindig érdemes elgondolkodnunk azon, hogy kit is fed az ilyen mondatokban észrevétlenül elrejtőző „alany”, szóval, hogy „ki is az az Európa”, kit is lássunk cselekvő aktornak például most, amikor az európai integráció folyamatának egy hatvan évvel ezelőtti fontos határkövéről, a római szerződés aláírásának hatvanadik évfordulójáról emlékezünk meg. Nem nagyon lehet kétségünk afelől, hogy ezt az integrációt nem az európai „népi követelések” elementáris ereje kényszerítette ki, hanem valami egész más.
A háború utáni újjáépítés nemcsak Németországban járt „gazdasági csodával” hanem szerte egész Nyugat-Európában. E „csoda” egyszerűen abból állt, hogy a földig rombolt ipari kapacitásokat kényszerűen ugyan, de sokkal magasabb szintű technológiákra építették, mint amilyen szinten azok a háború előtt álltak. Az ebből táplálkozó elemi erejű techno-evolúciós „lökéshullám”, az alacsony reálbérek, valamint a dollárhoz képest igencsak alulértékelt európai valuták hihetetlen mértékben erősítették meg a nagy európai tőkestruktúrák globális hatalomgazdasági pozícióit. Az is nyilvánvaló volt, hogy ezt igen jelentős mértékben tovább fokozhatná az, ha az európai belső piacokat teljesen „összenyitnák”, hisz ez az európai globális tőkestruktúrák számára a fajlagos költségek ily módon történő jelentős csökkenésével, következésképpen a profitok jelentős növekedésével járna. Ami természetesen tovább növelné a globális hatalomgazdasági pozíciók erejét is.
A kísérlet minden elképzelést felülmúló sikeressége a „projekt” új stratégiai törekvését hozta magával, az európai perifériák integrálását. Az olasz dél már a hatvanas években automatikusan adott volt, majd Írország csatlakozásával a hetvenes években egy újabb periféria kerül be a rendszerbe. A nyolcvanas évek során megkezdődött a déli periféria, majd a kilencvenes években nagy történelmi áttörésként a keleti periféria bekebelezése.
Mindez valójában a klasszikus stratégiák logikája mentén szerveződött meg. A meghatározó tőkestruktúrák centrum országainak, elsősorban Németországnak csak arra kellett ügyelnie, hogy a perifériák a globális tápláléklánc megfelelő pozíciójában legyenek „betárazva”, vagyis folyamatosan olcsó munkaerővel és hasonlóan hatékonyan működő fogyasztóerővel lássák el a centrumot. Mindezt a bölcs parazita, Mária Terézia által is megfogalmazott filozófiája alapján, miszerint „etetni is kell a birkát, ha nyírni akarjuk”. Vagyis valójában csupán engedelmes munkaerő- és fogyasztóerő-állatok egyre nagyobb csordáinak az integrálása, vagyis értékmezőinek a „letermelése” volt az alapvető cél.
Igazság szerint egy ilyen konstrukció akár működhetne is, ám hogy mégsem látszik működőképesnek, annak oka két, egymáshoz szorosan kapcsolódó összefüggésre vezethető vissza. Az egyik, hogy mint minden birodalmat, ezt a hatvan évvel ezelőtt szerveződő impériumot is fenyegette és egyre jobban fenyegeti a birodalmi uralmi elitek folyamatos szellemi hanyatlása. Nemcsak arról van szó, hogy szimbolikus értelemben egy Adenauer vagy De Gaulle, illetve egy Martin Schulz és Francois Hollande összehasonlítása már-már a politikai bohózat kategóriáját jelenti, hanem arról is, hogy ez nem egy elszigetelt jelenség, hanem a nagyon is átgondolt rendszerszintű tudatos leépítés stratégiáját sejteti. A hanyatló birodalmak egyre korlátoltabb és egyre felelőtlenebbül hedonizáló uralmi csoportjai a perifériáktól elszívott birodalmi sarcra nem mint az impérium egyre magasabb szintű működtetésének költségfedezetére tekintenek, hanem azt a saját „magánjövedelmüknek” vélik, és úgy is kezelik. Ez a szellemi hanyatlás azonban nem csupán az uralmi elitek sajátja, hanem a Nyugat egész létszerveződési módjának az elkerülhetetlen tünete.
Egy Ben Wattenberg nevű amerikai elemző a nyolcvanas évek során mondta cinikus szellemességgel, hogy „a kapitalizmus a legjobb fogamzásgátló”. Európa népei, élükön éppen a birodalmi centrum Németországgal, demográfiai értelemben (is) éppen kivezetni készülnek magukat a történelemből. Ha viszont a birkanyáj és primitív, öntelt elitje önmaga végzetes felelőtlensége nyomán felszámolja önmagát, akkor Európa, egyúttal a Nyugat Oswald Spengler által előrevetített végső hanyatlása elkerülhetetlen lesz.
Esélyt csak az adhatna, ha mind a nép, mind elitjei, valami csoda folytán olyan szellemi emelkedés jeleit mutatnák, ami lehetővé tenné mindennek a megértését, elbeszélését, feldolgozását, a lejtőről való visszafordulás stratégiájának felépítésére és áldozatokkal teli végrehajtására való képességet.
A hatvanadik évforduló üres, felszínes frázisai, lehangolóan hamis és hazug díszletei azonban nem túl sok jót sejtetnek.
Dr. Bogár László
forrás: http://magyarhirlap.hu/cikk/84611/EUralkonyodik