Az előttünk álló vészterhes idők folyamatait négy birodalom konfliktustere határozza meg. Amerika, Kína, Oroszország és az „európai birodalom” vezető ereje, Németország interakcióinak dinamikája a globális hatalmi tér legfőbb eleme lesz...

Mindjárt hozzá kell tennünk ehhez persze, hogy ők négyen „csak” a látható birodalmak, valójában mindnyájukat az a „láthatatlan” globális hatalmi szuperstruktúra irányítja, amelyet jobb híján „nem létező” világerőként szoktunk megnevezni, mert az egyetlen biztos dolog, amit tudunk róla, az az, hogy saját létét is tagadja. Evidens módon azért, hogy így gyakorolhassa korlátlan hatalmát, hisz „aki nincs”, az nem ellenőrizhető és nem számon kérhető.

Az elmúlt egy-két évszázad során e négy látható birodalom között a kölcsönös előnyökön nyugvó együttműködéstől az egymást kölcsönösen megsemmisíteni törekvő totális háborúig bezárólag már szinte minden lehetséges interakció létezett, és ahogy ez kinéz az előttünk álló, módfelett kalandosnak ígérkező időkben sem lesz másként. Érdemes lenne tehát eltöprengenünk azon, hogy a jelenlegi helyzetből milyen alapvető forgatókönyvek körvonalai bontakozhatnak ki. Amerika mint világbirodalom egyelőre meghatározó szerepet játszik, és az is nyilvánvaló, hogy ez csak azért lehetséges, mert a „nem létező” világerő változatlanul ezt az amerikai globális uralmi konstrukciót támogatja. Az előttünk álló évtizedek legnagyobb kihívását azonban az a kérdés jelenti, hogy vajon meddig tart ez a támogatás.

Az amerikai világbirodalom uralmi elitjének szellemi állapota a hanyatlás utolsó fázisában lévő, széteső birodalmak jellegzetes mintázatait mutatja, valóságos világrendet fenntartani képes teljesítménye már nincs, sőt ő maga fokozza a világ rendezetlenségét annak érdekében, hogy az összes többi szereplő még rosszabb helyzetbe kerüljön, mint ő. E degeneratív folyamat legmélyebb oka a komplexitás csapdájában keresendő, amelynek lényege az, hogy a komplexitását spontán módon folyamatosan emelő, most már nyolcmilliárdos népességű és kétszáz országból álló világ rendjének már a szimpla megtartáshoz is egyre magasabb szintű koordinatív szellemi energiákra van, pontosabban volna szükség, ám a pozíciójukba belekényelmesedő szupereliteket a primitív hedonizáláson kívül más már nem nagyon foglalkoztatja.

Amerika mint világbirodalom ebben a komplexitáscsapdában vergődik, és nem nagyon látszanak olyan szellemi energiák, amelyek képesek lennének ezt a csapdát feloldani. Ám kizárni sem lehet teljesen egy olyan súlyos dráma lehetőségét, ami akár el is indíthatja az ilyen, ma még ismeretlen szellemi energiák kialakulását, amelynek nyomán a birodalom egy eddig ismeretlen szellemi szintre emelkedve újra képessé válik a világrend fenntartására. Az amerikai birodalmi elit egyelőre háborút visel saját nemzetállami talapzatával, vagyis a „belső világgal” szemben, hogy kipréselje belőle a „külső világgal” folytatott globális háborúja költségeit fedezni képes erőforrásokat. Ez a kettős háború iszonyú feszültségeket gerjeszt, ami bármelyik pillanatban és bármelyik ponton elképzelhetetlen drámát válthat ki.

A belső feszültség csillapítása érdekében provokálta ki sikeresen az orosz–ukrán háborút, ami reményei szerint rövid időn belül Németország és Oroszország mindent elpusztító, permanens állóháborújához vezet, és ez hosszú időn át tehermentesítené az amerikai birodalmat, hisz egyszerre iktatná ki a globális hatalmi harcból mindkét riválisát. A kérdés „csupán” az, hogy a két érintett a továbbiakban is készségesen végrehajtja-e az amerikai birodalom e destruktív stratégiáját, és valóban elkövetik-e immár egy évszázadon belül harmadik alkalommal is ezt a kollektív öngyilkosságot, vagy együttes erővel próbálnak kiszabadulni ebből a, mindkettőjük számára végzetes csapdából.

Egyelőre a készségesen véghez vitt, kölcsönös önmegsemmisítést látszanak választani, de itt is bármikor előállhat olyan, ma még ismeretlen szerkezetű dráma, ami gyökeresen megváltoztatja ezt a helyzetet. Fontos mozzanat, hogy az orosz és német birodalom demográfiai értelemben lényegében reménytelen helyzetben van, és semmilyen valós esély nem látszik e végzetes lejtőről való visszafordulásra. Saját népesedési források és az ezt megalapozó szellemi energia híján egy évszázadon belül véget érhet történetük, és mindketten feloldódnak a globális „csinált” migráció zavaros örvényeiben.

Mindez persze Amerikára is igaz, de mivel Amerika eleve egy mesterséges konstrukció, így soha nem volt és nem is lesz valóságos nemzet, megkonstruálóinak így eleve van gyakorlatuk abban, hogy azt a kezdettől fennálló káoszt, amelyet Amerikának hívnak, miképpen uralják. A negyedik „látható” birodalom, vagyis Kína helyzete alapvetően eltér a másik hárométól, hisz több ezer éves története során a többiekkel ellentétben nemcsak, hogy expanzív nem volt, hanem inkább mindig hermetikusan elzárni igyekezett magát a külső világtól, az elmúlt évszázadok során leginkább a modern Nyugattól.

Az utóbbi negyven évben azonban olyan felfoghatatlan nyugatosítást vitt végbe, ami egyúttal világbirodalmi ambícióit is megerősítette. Bár a most kibontakozó „világháborúban” elég egyértelműen Oroszországot támogatja, határozottan fellép az amerikai birodalom ellen, és Németországot próbálja rávenni arra, hogy Európa és Oroszország háborúját megakadályozza, de mindezt egyelőre módfelett óvatosan teszi. Lehet, hogy egy évszázadon belül Kína és Amerika „szívélyes együttműködés” (entente cordiale) keretében osztja fel majd egymás közt Eurázsiát?

Bogár László
forrás: https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20220519-birodalmi-lemeztektonika