A Nyugat elmúlt hatszáz éve során, nagyjából évszázadonként egy-egy nyugati nemzetállam volt a mindenkori világbirodalom, ami ma az Amerikai Egyesült Államok nevű nemzetállam talapzatára épülő konstrukció testesít meg. Aligha véletlen, hogy mindegyikük egyúttal tengeri hatalom is volt, a hajózás, a kereskedelem, a pénz, vagyis a világ „anyagcseréje” közvetítő mezőinek virtuózai voltak mindnyájan...

De a közvetítő mezők legfontosabbika valójában az a szimbolikus elem volt, ma meg aztán még inkább az, amit összefoglaló néven médiának nevezünk. Ennek az volt a feladata, hogy „legitimálja” ezt a világot annak megkérdezése nélkül „összenyitó” és sokszor az elképzelhetetlenül brutális erőszaktól sem visszariadó akciósorozatot. Vagyis, hogy mindig legyen valami olyan hamis magyarázat, ami egyenesen a Nyugat Istentől elrendelt küldetéseként értelmezte mindezt. Amely globális valóságipari művekként képes elhitetni, hogy mindez „manifest destiny”, vagyis a sors beteljesedése. Hogy amint Ruyard Kipling fogalmazott, mindez a „fehér ember nagy terhet” jelentő missziója, a „white man’s burden”.

Pedig amikor a világ felfedezésére indultak (bár a világ nem feltétlenül igényelte azt, hogy „fel legyen fedezve…sőt!) nem a „tudásvágy”, hanem sokkal inkább az arany iránti éhség volt a fő motiváció. Mivel tehát mindegyikük tengeri hatalom volt, így a világtengerek uralása volt globális hatalom-gyakorlásuk legfőbb pillére. És mivel a legfontosabb tengeri kereskedelmi útvonalak számos alkalommal egy „szűk keresztmetszetnek” számító tengerszoroson haladtak és haladnak át ma is, így ezek ellenőrzése a legfőbb feladatok közé tartozott. Most éppen annak lehetünk tanúi, hogy a világkereskedelem szempontjából rendkívül fontos Hormuzi-szoros, vagyis a Perzsa-öböl „bejárata” vált a kibontakozóban lévő harmadik világháború legveszélyesebb és legvéresebb frontszakaszává. Mivel ennek következményei a szó legszorosabb értelmében szinte azonnal érinthetik a világ minden lakóját, érdemes talán egy kicsit mélyebbre hatolni a szorosok jelentőségének a megértésében.

A nyugatosított világ a XIX. század óta kapitalizmusnak nevezett szerveződési módra épül, amelynek lényege az állandó terjeszkedés, hisz a legfőbb hajtóerőt jelentő profit növelése újabb és újabb térségek alávetését s kifosztását igényli. Az expanzió állandó fokozása azonban a technológia exponenciális gyorsítását igényli, s ehhez egyre több energia kell. Ezt a mozgási energiát az elmúlt évszázad során legfőképpen a kőolaj adta. Sem „világ-kereskedni”, sem háborúzni (a kettő lényegében ugyanaz) nem lehet kőolaj nélkül, így érthető, hogy gyilkos harc folyik a kőolajmezők, illetve a kőolaj-kereskedelem ellenőrzéséért. A nagyjából egy negyed-évszázadon át épülő és kölcsönös előnyökön nyugvó eurázsiai együttműködési rendszer, ami Európa, Oroszország és Kína, mint az első „háromtest birodalom” számára ebből a szempontból viszonylag egyszerű képlet volt. Európát Oroszország látta el általában energiával és egyben kőolajjal is. Kína pedig zavartalanul láthatta el szédületes tempóban növekvő energia és kőolaj-igényét a Közel-Keletről. Ez a kiválóan működő rendszer egyetlen „hibája” az volt, hogy az éppen aktuális világbirodalom, Amerika, nem volt részese, így egyre nőtt a veszélye az amerikai birodalom hatalma lehanyatlásának.

A lejátszás-technikai felszínen ukrán-orosz háborúnak látszó konfliktus, ami egyben a harmadik világháború első (ukrán) frontja is, az amerikai birodalom proxy háborúja főként Oroszország, de valójában egész Eurázsia ellen. Ennek a világháborúnak mindhárom frontja (a Közel-Keleten, a Távol-Keleten és Kelet-Európában) jelentős mértékben a kőolajról, mint stratégiai jelentőségű energiahordozóról szól. Európa és Oroszország kapcsolatának lerombolásával Európát arra kényszeríti, hogy az amerikai birodalomtól és/vagy az általa ellenőrzött térségekből vásárolja a kőolajat sokkal drágábban, mint eddig. Oroszországot pedig mindezzel és a kiprovokált háborúra, mint ürügyre hivatkozva a szankciókkal arra kényszeríti, hogy olaját költségesebb, kockázatosabb és számára bevétel kieséssel járó módon értékesítse. A harmadik világháború második frontját jelentő Közel Keleten kiprovokált háború pedig Kínát kívánja megfosztani a kőolajhoz való hozzájutástól, ami, lévén Kína a világ legnagyobb kőolaj importőre s ipari hatalma, a globális hatalomgazdaság drámai átrendeződését jelenti.

A háború látszólag Irán ellen irányul, de a végső célpont valójában Kína. Irán kőolajtermelési és -kereskedelmi infrastruktúrájának látványos és brutális szétzúzása Kínának „üzen” két héttel az amerikai elnök pekingi látogatása előtt azzal, hogy elvágja Kínát a legfőbb energiától. Az amerikai birodalom, bár hangzatos retorikájában a Hormuzi-szoroson át zajló kereskedelem teljes szabadáságáért küzd, amit ténylegesen tesz, az ennek éppen az ellenkezője. Mindent igyekszik megtenni azért, hogy a szoros tartósan működésképtelen maradjon. Ezzel a kínai, de valójában az egész kelet-ázsiai ipart megbéníthatja, ezzel is jelezve, hogy véget ért a „szabályokra épülő” világrend, és elkezdődött a nyílt és véres, gátlástalan erőszak kora. Nem az erősebb, hanem az erőszakosabb győz, és ez nem túl jó jel a világ jövőjére nézve. Egy valami azonban biztos, a világ jövőjének stabilitást csakis az a háromtest birodalmi együttműködés adhat, amelyben Amerika, Oroszország és Kína képes lesz arra, hogy létrehozza azt a dinamikus egyensúlyt, amelyben nem a szorosok blokádja, hanem inkább a blokádok feloldása uralkodik majd.

Bogár László
forrás: https://magyarhirlap.hu/velemeny/20260316-a-szoros