Bár az Economist című globális hetilap egyszer már előjött e felvetéssel Amerika iraki inváziója idején, 2003 tavaszán, most ismét feltette a kérdést, hogy „milyen mély a szakadék?”…

Mármint Európa és Amerika között. Adalék a „mélységhez”, hogy az új amerikai elnök első európai utazása után Sigmar Gabriel német külügyminiszter úgy fogalmazott, bűntárssá válik az, aki nem lép fel Donald Trump politikájával szemben, illetve, hogy az Egyesült Államok az elnök tevékenysége miatt kihull a fontos nemzetek sorából. Nos, az elmúlt hetven év során nyugati politikus szájából ilyen szavak nemigen hangzottak el.

 És most itt a párizsi klímaegyezményből való kilépés. A világbotrányhullámok mulatságosak, mert ez egy önkéntes keretegyezmény, amelyen belül minden résztvevő azt csinál, amit akar, és a kilépés jogilag leghamarabb 2020-ban realizálódhatna, amely éppen a következő amerikai elnökválasztási kampány időszaka. A globális nyelvi háború újabb csatája zajlik, hisz az már az előző kampány során is látszott, ez a bizonyos „szakadék” az egész globális világrend lemeztektonikáját átrendezi majd. A világot sújtó egyre mélyebb válság legalább két fontos rétege esetében még az e rétegek elbeszélésére alkalmas fogalomkészlet sem alakult ki, így aztán a megoldások megtalálása reménytelen. E két fő válságszint egyike egy ötszáz éves, a másik egy közel százéves „megaciklus” lezárulásához, illetve lezárulásuk egymásra csúszásához, s így egymást felerősítő hatásukhoz kapcsolódik.

 A félezer éve zajló ciklus a Nyugat globális uralmának kiépülésével kezdődött, és most a jelek szerint e globális uralom hanyatlásával végződik. Hogy ez a hanyatlás, Oswald Spengler híres művének címével szólva, „A Nyugat alkonya”, mikor jár a Nyugat globális uralmának összeomlásával, azt persze ma még senki nem tudhatja, de mivel ez az ötszáz éves közelgő ciklusvég egy másik ciklus befejező szakaszával is összekapcsolódik, így a válság mélysége, intenzitása és kiszámíthatatlansága, minden elképzelhetőnél erősebb. A százéves ciklusvég lényegének a megértéshez azt kell tudnunk, hogy a Nyugat, noha az elmúlt ötszáz éve során többé-kevésbé egységes entitásként gyakorolta a világ feletti uralmát, soha nem vált egységes birodalommá. Szemben például Kínával, amelynek mind területe, mind népessége mindig nagyobb volt, mint a Nyugaté, mégis képes évezredek óta egységes birodalomként fellépni. A Nyugat világuralma ezzel szemben úgy valósult meg a gyakorlatban, hogy nagyjából egy-egy évszázadon át egy-egy nyugati nemzetállam gyakorolta a világbirodalom szerepét, tegyük hozzá, mindig a Nyugat egészének a „nevében” betöltve ezt a pozíciót. Az Amerikai Egyesült Államok most a hatodik ilyen birodalom (a portugálok, spanyolok, hollandok, franciák és angolok után), ám ha a százéves periodicitás továbbra is fennmarad, akkor egy-két évtizeden belül az Egyesült Államok helyett valaki „más” fogja betölteni ezt a szerepet. Csak érdekességként jegyzem meg, hogy három egykori világbirodalomból „visszamaradó” nemzetállam (Portugália, Spanyolország és Hollandia) nincs benne a G7-csoportban, ezzel szemben négy olyan Nyugaton belüli vezető nemzetállam van benne (Németország, Olaszország, Japán és Kanada), amelyek soha nem töltöttek be „világbirodalmi” státust. Németország és Japán ugyan tett erre kísérletet, de elbuktak.

 A mostani globális válság minden eddiginél vészjóslóbb volta abból adódik, hogy egyfelől a Nyugat létszerveződési elvei, illetve az erre épülő társadalmi gyakorlat egyre látványosabban folytathatatlanná válik, másfelől Amerika világbirodalmi szerepének hanyatlása és az utódlás körüli kiélezett küzdelmek végletekig fokozzák az emberi létezés egyébként is éppen eléggé kaotikus örvényléseit. A mostani csúcstalálkozó elvileg lehetett volna egy sajátos kísérlet is ennek a meglehetősen komplex helyzetnek az elbeszélésére, ám ez nem történt meg, ami persze nem meglepő, hisz a világválság mélyülésének egyik fő, ha nem a legfőbb oka éppen az, hogy teljesen hiányoznak azok a szellemi energiák, amelyek ezt az „elbeszélést” megalapoznák. Mi több, ma azt is nagyon nehéz lenne előre jelezni, hogy egyáltalán mikor és milyen módon kezdődhet el ez az elbeszélés. Kétségtelen, hogy a politikai térben, illetve a politikai alakzatok „mögötti” szellemi műhelyek („agytrösztök”) kavargó világában zajlik az erre irányuló kísérlet, de ezek általában inkoherens, sokszor önmagukkal is ellentmondásban lévő próbálkozások.

 Donald Trump a megválasztását megelőző drámai kampány során számos igen kényes kérdéssel kapcsolatban tett olyan kijelentéseket, amelyek mintha jelezték volna, hogy a mögötte álló szellemi erők már rendelkeznek valamilyen új „világ-elbeszélési móddal”, amely elindíthatja az elkerülhetetlen változásokat. Mára azonban kiderült, hogy az ezt megalapozó szellemi energiák nem elégségesek ahhoz, hogy áttörjék annak a hamis „metanyelvnek” a szigetelő rétegeit, melyeket a világot irányító globális szuperstruktúra véleményhatalmi diktatúrája épített fel önmagának a változásokkal szembeni védelmére. Vagyis ez a „szakadék” nem egyszerűen Európa és Amerika között húzódik, hanem magát a nyugatias létszerveződési módot feszíti szét. Ám ennek felismerése, és a következtetések levonása egyelőre még várat magára. Pedig az idő nem a Nyugatnak dolgozik.

Bogár László
forrás: http://magyarhirlap.hu/cikk/89885/A_szakadek_melye#sthash.GZsGh4px.dpuf