Ötven évvel ezelőtt készült el a Római Klub nevű, 1968-ban létrehozott globális szervezet megbízásából az első jelentés, ami a Növekedés Határai címet viselte...

Előrejelzései szerint legkésőbb a 21. század közepén a világgazdaság növekedése beleütközik legvégső korlátaiba, a nyersanyagok és energiahordozók készletei kimerülnek, akárcsak a termőföldek élelmiszertermelő képessége, és ennek nyomán a Föld népessége is csökkenni kezd.

Ráadásul nemcsak az „input” oldal, hanem az „output” oldal miatt is folytathatatlanná válik a növekedés, mert a Föld környezeti egyensúlya is összeomlik. Mivel a prognózis hetvenévnyi időtávlatából ötven eltelt, így érdemes megvizsgálni, hogy vajon mennyiben voltak helytállóak ezek az akkor is és az óta is éles viták kereszttüzében lévő jövendölések, és vajon fél évszázad elteltével mennyiben látjuk másként magát a gazdasági növekedést és annak határait.

Az aktualitást nemcsak a kerek évforduló adja, hanem az is, hogy a világjárvány megmutatta, hogy milyen sebezhető is az a komplex rendszer, amit globális gazdaságnak hívunk, és azt is, hogy mennyire kezelhetetlenül kaotikus rendszer az, amit jobb híján világtársadalomnak vagy egyszerűen „emberiségnek” szoktunk nevezni. Az emberi társadalmak ősi formái, akárcsak az élővilág más rendszerei, vagy elpusztítottak és táplálékként elfogyasztottak más élőlényeket, vagy azok reprodukciós folyamatait vonták ellenőrzés alá.

Ez utóbbi a növények esetében a gyümölcs és magvak elfogyasztását, az állatok esetében például a tojás vagy a tej elfogyasztását jelentette. A később kialakuló nagy kultúrák igen kifinomult komplex rendszereit hozták létre mindennek, de a lényeg egészen a nyugatias modernitás megjelenéséig nem változott. Az emberi közösséget körülvevő természet eleve adott korlátrendszer volt, így a modern értelemben vett gazdasági növekedés, vagy népességnövekedés nem volt értelmezhető.

Minden nagy kultúrát tehát a „létmegértés” és az így megértett létbe való szelídséggel, türelemmel, alázattal való belehelyezkedés jellemzett, és a „növekedés határai” azért nem voltak értelmezhetők, mert nem is volt növekedés. Méghozzá azért nem, mert a nagy kultúrák egész létértelmezési rendszere számára a növekedés bármilyen formája a szakrális rend alapvető összefüggéseivel való szembeszegülést jelentette volna. Ahhoz tehát, hogy mai, drámai helyzetünket és jövőnk vészjósló távlatait megértsük, elsősorban arra volna szükség, hogy feltárjuk ennek a titokzatos „átfordulásnak” („perverziónak”) a legmélyebb rétegeit.

Vagyis, hogy milyen lelki, erkölcsi, szellemi deformációk egész sorának kellett végbemennie ahhoz, hogy az emberi társadalmak szembeforduljanak a lét legalapvetőbb összefüggéseivel, és egy olyan stratégia megvalósításába fogjanak bele, amely ugyan a javak korlátlan bőségét ígéri, és ezt részben valóban teljesíti is, de a külső és belső természeti erőforrások végül totális zsákutcának bizonyuló felélésével. Ma már ugyan mindenki számára világos, hogy ez a létstratégia végzetes csapda, de a jelek szerint ebből a csapdából nem lesz könnyű kiszabadulni.

A Római Klub és igen neves szakértők által megalkotott több tucat tanulmány, bár sok érdekes és értékes összefüggést tárt fel, de szemléletét tekintve nem tud – és láthatólag nem is akar – kilépni abból az értelmezési keretből, amelynek lényege, hogy a növekedés alapvetően helyes stratégia „csak” körültekintően és a megfelelő arányokat megtartva kell vezérelni. Lételméleti értelemben azonban ez a feltételezés képtelenség, a probléma lényege ugyanis a profit, ami látszólag helyénvaló kategória, ám valójában ez a hordozója a feloldhatatlan alapellentmondásnak. A profit szembemegy az élet legalapvetőbb összefüggéseivel, mert arra ösztönöz, hogy korlátlannak tekintsük az emberi létezés külső és belső erőforrásait.

A nyugatias modernitás profitra épülő rendszere azért nevezte el magát „kapitalizmusnak” tehát „tőkefelhalmozó” rendszernek, mert valóban „tőkét halmoz fel” az egyik oldalon, ám ennek az „ára” az, hogy ennél is nagyobb, ráadásul ellenőrizhetetlen önfelszámoló folyamatot indít el a másik oldalon.

Szétroncsolja a földi élet alapvető (az ember számára „külső”) fizikai rendszereit (földet, vizet, levegőt elszennyezve), és közben, hiszen a kettő egymástól elválaszthatatlan, szétroncsolja az emberi létezés harmóniát teremteni képes belső természetét, lelki, erkölcsi, szellemi szövetrendszerét. A lelke mélyén mindenki tudja már, hogy ez „hadjárat a semmibe”, de egyelőre nem sok jele van annak, hogy az emberiség mint „alany” képes volna mindezt feltárni, ezzel szembenézni, és e végzetes létzsákutcából óvatosan kihátrálni.

Egymásnak és önmaguknak is ellenmondó, inkoherens elbeszélési módok kaotikus kavargása zajlik, az emberiség mint „alanyt”, egyelőre egyáltalán nem is képes önmagát „megalkotni”, feltehetőleg azért, mert nincs, (nem is volt) és nem is lehet olyan, hogy „emberiség”, mert minden ősi, nagy kultúra a saját szellemi talapzatára alapozva tudja elképzelni a kiutat ebből a csapdából.

Nem egyszerűen a „növekedésnek van vége” tehát, hanem az látszik kiderülni, hogy maga a növekedés, ami nem más, mint az előző termelési ciklusban elsajátított profit egy részének „beforgatása” a rendszerbe, az önmegsemmisítésbe vezet. Ám a nem is létező emberiség, amely nem képes egységesen értelmezni „alany” mivoltát, nem tud választ adni arra a legalapvetőbb kérdésre, hogy mi volna a teendő.

Bogár László
forrás: https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20210811-a-novekedes-vege