Az alábbi érdekes cikkben biztosan talál a kedves olvasó olyan részeket, amelyeket nem tud tartalmilag magáévá teni. Arra azonban bizonyára jó, hogy a globalizáció kisérőjelenségét – a neoliberalizmust – jobban megismerhessük…(szerk.)

Az uralkodó társadalomtudományi diskurzus mindeddig arra a feltételezésre épült, hogy a liberális demokrácia és a szabad piac szerves egysége elhozza végre az örök béke és jólét korszakát az emberiség számára. Nos, nem hozta el.

Sőt most már maga az uralkodó globális véleményhatalom is arról beszél, hogy éppen az ellenkezője zajlik mindennek, ahogy ők fogalmaznak, a világ a nacionalizmus, populizmus, autokratikus hatalomgyakorlás, az „illiberális” demokráciák térhódításának lehet tanúja. Ám mindezt úgy mutatják be, mint valami tragikus félreértést, mintha csupán arról lenne szó, hogy véletlenek sajnálatos összjátéka nyomán a félrevezetett, kétségbeesett „tömegek lázadása” zajlik, amit egyes cinikus vezetők kihasználnak, és végromlásba vezetik a gyanútlan társadalmakat.

Egyre világosabb azonban, ennél egy kicsit mélyebb rétegeket kellene megvizsgálni ahhoz, hogy megértsük a lezajló folyamatok belső természetét. Ehhez arra volna szükség, hogy belássunk néhány olyan alapvető összefüggést, amelyek a globális véleményhatalmak fenti diagnózisát tarthatatlanná teszik. A liberális demokrácia, a szabad piac történelmi győzelmének hurráoptimizmusa ugyanis arra a feltételezésre épült, hogy az anyagi és kulturális javakat újratermelő és elosztó globális mechanizmusok minden szereplő, így elvileg minden nemzetállam számára azonos esélyeket nyújtanak arra, hogy helyzetüket folyamatosan javítva, anyagi bőséget és – ennek legitimációs erejét kihasználva – liberális demokráciát teremtsenek.

Ám a világban zajló folyamatok ennek éppen az ellenkezőjét látszanak bizonyítani. A Francis Fukuyama téziseinek megfogalmazása idején lezajló híres konferencia, amelynek zárókövetkeztetéseit „washingtoni konszenzusként” emlegeti a világ, arra intett minden „lokalitást”, hogy a társadalomban és a gazdaságban egyaránt a liberalizálás, a privatizálás és a deregulálás iránya lehet az egyetlen üdvözítő megoldás. Vagyis a nemzetállam szerepét radikálisan csökkentő törekvések vezetik el a világ valamennyi társadalmát az örök jólét és demokrácia hőn áhított birodalmába. A valóságban lezajló folyamatok azonban ennek éppen az ellenkezőjét mutatják.

Az önmagukat e liberális intelmek nyomán készségesen lebontani hajlandó nemzetállamok, mint például Magyarország is, keserűen csalódni kényszerültek. A globális hatalomgazdasági gépezet, a kényszerítő hatalomként működő multinacionális vállalatok, a háttérből őket fegyelmező hatalomként megtámogató Nemzetközi Valutaalap, a hitelminősítő intézetek és más illegitim globális hatalmi aktorok, valamint a mindehhez az értelmezési keretet és fogalomkészletet nyújtó globális média csapdába csalta a gyanútlan lokalitásokat. Kiderült, hogy a globális hatalmi szuperstruktúra nem tudja és nem is akarja a lokális társadalmak egészét világrendszerébe integrálni.

Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy nagyjából a lokális társadalmak maximum tizenöt százalékát képes, illetve hajlandó ebbe a világrendszerbe bevonni, amiből a felső öt százalék a globális hatalom-társadalom lokális elitje, a maradék tíz százalék pedig a helyi kiszolgálók hada. A többség azonban eleve kívül reked ezen a kegyetlen és cinikus „asszimilációs rátán”, és a lokalitások uralmi struktúráinak egy olyan társadalmat kellene a liberális demokrácia intézményrendszerével összetartani, ahol a döntő többséget eleve vesztes létre ítélte ez a globális hatalmi szuperstruktúra, és ahol ezt a vesztes többség lassan egyre nagyobb indulattal észleli is.

Ám ez a feladat egyre nyilvánvalóbb módon megoldhatatlan. Ezt a kikerülhetetlenül egyre nagyobb feszültséget felhalmozó helyzetet, ami a világ lokalitásainak döntő többségében kialakulni látszik, a liberális demokrácia eszköz- és intézményrendszerével nem lehet uralni, így ebből csak vagy lassú rothadás, látványos szétrobbanás, vagy – leginkább ennek lehetünk tanúi – e két, egyenként is elég vészjósló folyamat sajátos kombinációja következhet.

Vagy – mint most éppen Törökország esetében látjuk – egy olyan uralmi konstrukció, amelynek egy igen keskeny ösvényen járva kellene az eleve vesztes létre ítélt döntő többség keltette állandó feszültségeket legalább elemi szinten kezelni.

Ennek két fő eszköze evidens módon az lehet, hogy részben a globális hatalmi rendszertől próbál kikényszeríteni engedményeket az adott lokalitást uralmuk alatt tartó erőforrás-szivattyúkat illetően, részben pedig a veszteseket az így nyert erőforrásokkal részben szerény mértékben anyagi és/vagy szimbolikus javakkal kompenzálva, de azért fegyelmet is követelve próbálja fenntartani rendszerét.

Tragikomikus módon mindez most már valójában a világtörténelem leggazdagabb „lokalitásaként” működő nemzetállami Amerikára is igaz. Eddig tabunak számító tragikus tények jelzik ugyanis, hogy az amerikai társadalom többsége anyagilag, fizikailag (népesség, egészség), lelki, erkölcsi és szellemi értelemben is rendkívül rossz, sőt folyamatosan romló állapotban van. Donald Trump „megtörténni engedett” győzelme azt látszik igazolni, hogy a „nem létező” globális hatalmi szuperstruktúra még a számára ideiglenes talapzatot jelentő nemzetállami Amerika vesztes többségét sem tudja már a liberális demokrácia eszköz- és intézményrendszerével az uralma alatt tartani.

A liberális demokrácia és a szabadpiaci gazdaság kombinációjára épülő berendezkedés világtörténelmi győzelmének és tartós világuralmának mítosza s az e mítoszra épülő gyakorlat rendszere a szemünk előtt omlik össze, mégpedig igen látványosan.

Már csak az a kérdés: aki nem akar e romok alatt elpusztulni, az ezek után mitévő legyen?

Bogár László
http://magyarhirlap.hu/cikk/86139/A_globalitas_csapdaja