Lassan alakulgat a jövő évi magyarországi parlamenti választások körüli cirkusz. Az ottani pártcsatáknak vannak azonban vetületei, amelyek az egész Közép-európai térségre érvényesek (szerk.)...
Orbán Viktornak 1989-ben, majd 11 év múlva, 2000-ben, majd újabb 11 év múlva, a 2011-es évértékelőjén volt néhány olyan történelmi mélységű üzenete, amelyek jelentősége újabb 11 év elteltével, 2022-ben válik majd drámai módon érthetővé. Ezek a megnyilatkozásai egy gyilkos csapdára utalnak, amelyet, ha kimond, a láthatatlan birodalom fordul ellene, ha viszont nem mond ki, akkor a halálos csapdát felismerni képtelen népe teheti meg ezt.
Érthető módon a legderűsebb a 2011-es évértékelőjén volt, ahol egy humoros fordulattal szemléltette ezt a csapdát. Azt mondta, kérdeztem otthon a feleségemet, miről beszéljek itt. Azt mondta, mondj el mindent. Na, abból baj, lesz, válaszoltam neki.
De mit is kellene elmondani, hogy e halálos csapda ne vezessen a magyar nemzet nevű emberi közösség tragédiájához? Az 1989-es beszéde Nagy Imre temetésén egy pillanat alatt globális szereplővé tette azzal, hogy követelte a szovjet csapatok kivonását. Ez azonban, ezt ő is tudta, csak az igazság kisebbik fele volt, a másik fele kényszerűen akkor is kimondhatatlan maradt, és ez az (lett volna), hogy a szovjet birodalom távozásával egyszer s mindenkorra mindenféle birodalmi függéstől meg akarunk szabadulni.
Hogy milyen „birodalmi függés” is ez a minden eddiginél rejtettebb, következésképp veszélyesebb rendszer, amelynek csapdájába belekerültünk 1989 után, arra 2000-ban a Szent Korona Parlamentbe hozatalakor elmondott beszédében kezdett el először utalni, aztán rendszeresen a Tusnádfürdőn elmondott beszédeiben.
Erdély szakrális szellemi energiáinak védelmében lépésről lépésre fedte fel e láthatatlan birodalom halálos csapdáját. Ami nem más, mint a magát liberális demokráciának nevező, a jakobinus és bolsevik terror után sorrendben harmadik, az előző kettőnél is sokkal pusztítóbb diktatúrája annak a bizonyos, megnevezhetetlen birodalomnak.
A 2011-es évértékelő beszédében még derűs humorral homályban hagyta ezt, de újabb 11 év elteltével, 2022-ben erre már nincs lehetősége. A játszma véget ért, a dolgok néven nevezése nélkül elképzelhetetlenül drámai folyamatok szabadulhatnak el. Igaz, és ez a halálos csapda lényege, ha kimondja, a birodalom semmisíti meg, ha nem, akkor a saját, e kimondás nélkül semmit sem értő népe. Hogy alaposabban szemügyre vehessük e csapda természetét, induljunk ki egy különös jelenségből.
A rendszerváltozás rendszerének eddigi három „legnagyobb pártja” először az MDF volt, aztán az MSZP és végül a Fidesz. Valójában persze egyikük sem szokványos értelemben vett párt, hanem egy-egy komplex, de többnyire rejtett nagykoalíciója valaminek, amelynek néven nevezésére majd egy kicsit később térnék rá, előbb lássuk az imént említett különös jelenséget.
Nos, 1990-ben lezajlik az első látszólag (politikatechnikai értelemben) szabad választás, ami valójában látványtechnikai tűzijáték csupán. Hogy miként is fogadta mindezt a magyar választó, az abból is látszik, hogy a választók fele el sem megy, és közel egy tizede az utódpártra szavaz. Szigorúan véve tehát a rendszerváltozás egész rendszere illegitim, hisz a magyar választók többsége nem akart változást. Talán azért, mert sejtette, hogy az „új rendszer” őt nagyjából ugyanúgy a történelmi vesztesek közé löki vissza, mint az előző rendszer és általában a kiegyezés óta fennálló mindegyik rezsim.
Hogy mennyire instabil az új rendszer, azt a következő drámai események szemléltetik, amelyek e három legnagyobb pártban játszódtak le. 1991-ben kivonul az MSZP-ből Pozsgay Imre. 1992-ben kivonul az MDF-ből Csurka István, és 1993-ban „kivonul” a pártjából Orbán Viktor. Az alapvető különbség e három drámai hasadás között az, hogy míg Pozsgay és Csurka odahagyják a pártjukat, az MSZP-t és MDF-et, amelyek azóta el is pusztultak, Orbán viszi magával, és ez a Fidesz nevű nagykoalíció a rendszer legnagyobb pártja maradt.
És akkor most lássuk, mi az a máig elbeszélhetetlen tektonikus lényeg, ami e szakadások mögött meghúzódik. Pozsgayt, Csurkát és Orbán Viktort minden különbségük ellenére az kapcsolja össze, hogy csupán ők képesek a legmélyebb történelmi csapda felismerésére. Ennek lényege, hogy az egész nyugatias liberális demokrácia egy olyan szemfényvesztés, amelynek színpadi díszleteit a francia forradalomnak nevezett brutális tömeggyilkosság-sorozat idején üzemelte be a nem létező világerő.
E hamis és máig is meghatározó színjáték lényege, hogy a középpontban mindig egy liberális párt áll, amely valójában e globális szuperstruktúra lokális ügynökhálózata. E hatalmi mag köré épít még két színpadi díszletként egy általa szigorúan ellenőrzött „jobboldali” konzervatív pártot és egy „baloldali” szociális pártot. Ezzel kész is az a hamis konstrukció, ami lehetővé teszi, hogy mesterségesen konstruált hamis törésvonalak mentén elbeszélhetetlen legyen a lényeg.
Az, hogy mindez a nemzeti társadalmak nagy többségét végleg a történelmi vesztesek közé löki vissza, korlátlan lehetőséget nyújtva a globális hatalmi szuperstruktúrának és lokális ügynökhálózatának a lokális nemzeti társadalom korlátlan és folyamatos anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi kifosztására.
Pozsgay, Csurka és Orbán Viktor valójában egy olyan létszerveződési mód és az arra épülő politikai berendezkedés szükségességét ismerte fel, amely legalábbis megkísérli az uralkodó hamis berendezkedés alternatíváját megvalósítani. Ezért vált a globális hatalom számára halálos ellenséggé Orbán Viktor, és ezért mozgósítja minden külső és belső kollaboránsát e kísérlet megdöntésére. Ez a ’22-es év halálos csapdájának lényege.
Bogár László forrás: https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20210602-a-22-es-ev-csapdaja