Hát erről van szó. Eddig is tudtuk, de így kimondva mégis, még mindig mellbe vágó. „Európa vagy elfogy, vagy befogad.” A menekült szó használata, a menekültek megsegítésének követelése tehát csak politikai eszköz, amivel a befogadást ellenzőket le lehet győzni. Vagy elfogyunk, vagy befogadunk. Hát nem. Ilyen könnyen nem adjuk fel…
Révész Sándor a Heti Világgazdaságban Országhalandóság címen fogalmazta meg a tételt a hazai és európai népességfogyásról. A magyar kormányt természetesen ott ekézi, ahol tudja, de ebben semmi meglepő. Az viszont meglehetősen visszatetsző, hogy a hazai demográfiai folyamatok adatainak elemzése közben gondosan kerüli a legfontosabb tendenciát, hogy ugyanis nő a szülőképes korú nőkre jutó élveszülések száma, és csak a csecsemőhalandóságon és a halálozáson rágódik. Persze ez is érthető: a születések számának, ezzel a reprodukciós hányadnak a növekedése nem illik bele az általa felvázolt jövőképbe. Amelyet cikke végén a következőkben foglal össze: „A mostani helyzetet semmilyen magyar kormány semmilyen népesedéspolitikával nem fogja alapvetően megváltoztatni, mert a természetes fogyás egész Európában »természetes«. A leggazdagabb országaiban is. Az EU-nak egyetlen tagállama sincs, ahol a teljes termékenységi arányszám – az egy szülőképes nőre jutó szülések száma – ne lenne távol a 2,1-es reprodukciós szinttől. Az EU átlaga 1,58, a magyarországi adat 1,46.
Semmi nem tudja ellensúlyozni azt, hogy a fejlett világban az emberek túlnyomó többsége immár el tudja dönteni, hány gyereke legyen, és úgy dönt, hogy nulla, egy, max. kettő legyen. Semmi nem utal arra, hogy ez változni fog. Európa s benne Magyarország elfogy, megvénül. Vagy befogad.”
Íme a tételmondat: az európai demográfiai folyamatokat „semmilyen kormány semmilyen népesedéspolitikával nem fogja alapvetően megváltoztatni”. Ugyanez a tételmondat fogalmazódik meg Németországban is, és tulajdonképpen egész Nyugat-Európában. Ha a tétel igaz, a következtetés is helytálló: vagy elfogy, vagy befogad.
Csakhogy nem igaz, sem elméletileg, sem empirikusan. Ami az utóbbit illeti, a magyar kormánynak mindössze öt-hat év alatt sikerült megfordítania a hazai népesedési tendenciát. A teljes termékenységi arányszám (egy szülőképes korú nőre elvileg jutó gyerekek száma) a korábbi visszaesést követően a Ratkó-gyerekek idején, az 1970-es évek második felében érte el újra a reprodukcióhoz szükséges szintet, 2,12-es mutatóval. Onnan szinte folyamatos a lejtmenet, ami a rendszerváltás után szinte zuhanásba ment át, egészen a 2005 és 2010 közötti időszakig, amikorra az arányszám 1,28-ra csökkent, majd 2011-re elérte a 2,14-es szintet. Innen azonban a tendencia megfordult, és hat év alatt több mint 2 tizedet javult, elérve az 1,46-ot. Még hogy egy kormánynak nincs eszköze a népesedés befolyásolására?
Hogyne lenne, amikor a gyermektelenség nem sorscsapás és nem is a társadalmi fejlődés szükségszerű, elkerülhetetlen következménye, hanem okozat, amely mögött okok rejtőznek. És ezek az okok feltárhatók, megismerhetők. A tétel elméletileg sem igaz.
Beszéljünk világosan: az a társadalmi modell, amelyet Nyugat-Európa értelmisége a második világháború után, legnagyobbrészt az ahhoz vezető okok elemzése alapján, a kataklizma megismétlődésének még a lehetőségét is kizárandó, létrehozott, mára csődbe jutott. A rengeteg pozitív hatás mellett ugyanis megmutatkozott egy végzetes mellékhatás: a biológiai reprodukciós képesség elvesztése. Ezzel az egész európai kultúrkör kihalása realitássá vált.
A jelenségnek rendszerelméleti háttere van. Az emberi társadalom az univerzum legbonyolultabb ismert rendszere, amelyet egy fizikai rendszerbe foglalt biológiai rendszerbe foglalt szellemi rendszer alkot. E rendszer minden egyes eleme valamilyen szintű kölcsönhatásban van a másikkal. Következésképpen: a rendszer bármely elemének megváltoztatása előre gyakorlatilag meghatározhatatlan hatással lesz a rendszer számos másik, előre meghatározhatatlan elemére. Ennek a törvényszerűségnek a kellő figyelembevétele vagy nem vétele különbözteti meg a konzervatív és a liberális, pontosabban a ma liberálisnak hívott, valójában inkább racionalistának nevezendő világnézetet.
A konzervatív abból indul ki, hogy a társadalom mozgása minden ízében nem ismerhető meg, a beavatkozások következményei előre nagyrészt kiszámíthatatlanok, ezért a szükséges beavatkozásokat illetően legjobban a tapasztalat, vagyis a társadalom működésének jól észlelhető utólagos megjelenése igazít el. Megfontoltan változtat, és a továbblépés előtt megvárja a következményeket. A racionalista azonban úgy gondolja, hogy képes a társadalom mozgástörvényeinek teljes megismerésére, ezért abba be szabad, sőt be kell avatkoznia, a hibásnak ítélt jelenségeket meg szabad, sőt meg kell változtatnia. Felhatalmazva érzi magát, hogy a szerinte helyes beavatkozásokat akár erővel is keresztülvigye.
Ez a beavatkozási hit, a radikális cselekvés lehetősége, sőt szükséges volta öltött politikai formát a francia jakobinus pártban, ez fűtötte az orosz bolsevikokat – és sokkal visszafogottabb, civilizáltabb formában, de ugyanez fűti napjaink liberálisait is. És ahogy a francia forradalomban az egyenlőtlenség elleni harc, előre nem látott mellékhatásként vérfürdőbe és társadalmi összeomlásba, majd diktatúrába torkollt, ahogy a tőkés kizsákmányolás elleni harc Oroszországban vérfürdőbe, társadalmi összeomlásba, majd diktatúrába torkollt, a nacionalizmus és a tradicionalizmus elleni harc úgy torkollt a gyermektelenségbe – ezzel önmaga megsemmisülésének lehetőségébe.
Ha ezt megértettük, már meg is tettük az első, döntő lépést ennek a megsemmisülésnek az elkerülésére. Európában azért nem születik elég gyerek, mert megrendültek azok a morális (és nem gazdasági!) értékek, amelyeknek hatásaként elegen vállalkozhatnának a gyermeknevelésre. És nem maguktól, sorsszerűen rendültek meg, hanem emberek cselekedetei által. Ezeket a morális értékeket kell megvédeni, hatásukat kell helyreállítani. Az elfogyásnak nem a befogadás az alternatívája, hanem a gyermeknevelő család intézményének megvédése. Aki a befogadás mellett érvel, Európát árulja el, liberális értékeivel együtt. Aki az évezredes tradíciók helyreállítása mellett érvel, Európát menti meg, benne még azokkal is, akik eddig lerombolni akarták.
Bencsik Gábor forrás: http://demokrata.hu/velemeny/europa-megmentese-0