A fenegyerek ismét megszólalt! Nem kell mindennel egyetérteni terjedelmes írásában, de valami igaza van, amikor így fogalmaz: „Rend, harmónia, munka, család, közösség, szellem, hit, hagyomány. Minden, ami az ember erőfeszítéseiből szökken szárba, teljesítmény. Csak ebben szabad hinni. A dumában nem...“ (szerk.)
Nietzsche szerint az ember a félig kész állat.
Stimmel. Így, félig kész állatként hagytuk ott a természetet, ahol gyengék és sebezhetők voltunk, s elindultunk a hatalmas felfedezőútra, a természeten túlra, odaátra, a megismerés, a tapasztalat, a tudás világába, a társadalomba, ami Marx szerint (hivatkozzunk rá, hátha a mai „progresszívek” is örülnek majd!) az ember nembeli lényege. A vallás pedig – mondja szintén Marx, az „igazságos” tömeggyilkosságok szülőatyja – „az ember nembeli lényegének fantasztikus megvalósulása, ha a nembeli lényegnek nincs igazi valósága”.
Látod? Ha ilyesféle mondatokat tudsz leírni, halhatatlan leszel. Ugyanis a vallástalanság, a transzcendensellenesség, a világ varázstalanítása a félig kész állat riadalma a valóságtól, a gyengeségtől és a sebezhetőségtől. Az önmaga kicsinységétől és kicsinyességétől rettegő ember akar a globalizációba menekülni, hogy egy világállamban egyesülve maga mögött érezhesse összes fajtársát. A falkát, a lassan nyolcmilliárd Homo sapienst, hogy ne legyen egyedül. Az önmaga kicsinységével és jelentéktelenségével szembenézni képtelen ember harsogja, hogy minden ember egyenlő, holott ez csak a születés pillanatában (lehetne) igaz, s a törvény előtt valóban igaz, amennyiben normális világban élünk.
De ezen túl mindenki a maga ura.
Hogy az esélyeknek kellene egyenlőknek lenniük? Igen, ez igaz. S ezért meg is kell(ene) tenni mindent. Ám abban a nem várt esetben, ha egyszer valóban mindenki ugyanazokkal az esélyekkel és lehetőségekkel kezdhetné az életét, akkor is nincstelen, nyomorult, koldus, bűnöző, anyagyilkos, erőszaktevő, bántalmazó, agresszív, tolvaj, önsorsrontó, drogos, közveszélyes, deviáns szörnyeteggé válna a társadalmak nagyjából egy tizede.
A felesleges egytized. Akiken nem lehet sehogyan sem segíteni. Ugyanis az ember nem születik eleve jónak. Sajnos.
Éppen eddig jutottam gondolataimban, amikor megjelent a Mandiner lapszemléjében Szentesi Zöldi László barátom írása a Facebook oldaláról: „Mit várunk a mai kortól, amikor a fő princípium a következő: »Minden ember szabadnak és jogokban egyenlőnek születik és marad; a társadalmi különbségek csakis a közösség szempontjából való hasznosságon alapulnak.«
Vagy itt a másik, ami ugyanaz, eltérő díszcsomagolásban: »Minden emberi lény szabadnak születik, és azonos méltósággal és egyenlő jogokkal rendelkezik. Az emberek, ésszel és lelkiismerettel bírván, egymással szemben testvéri szellemben kell, hogy viseltessenek.«
Európa és a nyugati civilizáció azóta hanyatlik rohamosan, amióta a fenti utópiát megtette jelzőtáblának. Természetesen bődületes hazugság, hogy minden ember egyenlőnek születik, dekára azonos méltósággal, meg kötelező rokonszenvvel a másik iránt.
Ez hamis mítosz. Erkölcsi imperativus, amely az egyenlősítő ideológiát szolgálja, de értelmezhetetlen, a való életben semmit sem jelentő üres blabla.
Ember és ember között soha nem lesz egyenlőség. Az egyik hülye, a másik zseni. Az egyik afrikai koldus, a másik Vilmos herceg csemetéje. Az egyik bantu pásztor, a másik szlovák. Főorvos. Egymás mellett futó élettörténetek, amelyek sem morálisan, sem kulturálisan soha nem metszik egymást. Soha nem voltak és nem lesznek egyenlők, soha nem élvezik ugyanazon jogelőnyöket, soha nem lesznek hasonlók, azonosak semmilyen tekintetben, hiszen eleve nem is lehetnek.
A világot a különbözőség tartja életben. Az a szép az életünkben, hogy mindenki eltér a másik embertől, más utat, szokást követ, másképp fogalmazza meg helyét a világban. Az egyenlők társadalma megvalósíthatatlan, primitív utópia. Csak vérbeli s…ggfejek és szobatudósok hisznek benne, akik nem ismerik a világot, nem ismerik az embert, és persze nem ismerik önmagukat sem.
Rend, harmónia, munka, család, közösség, szellem, hit, hagyomány. Minden, ami az ember erőfeszítéseiből szökken szárba, teljesítmény. Csak ebben szabad hinni. A dumában nem.
Az emberi egyenlőség konkrétan semmit sem jelent. Üres moralizálás, fedősztori, ami mögé bújva borzalmas bűncselekményeket követnek el az egyes ember és a társadalom ellen. Fellázítják a csőcseléket, állandó feszültséget szítanak, képtelenek abbahagyni a permanens forradalmaikat, romlásba döntik, elpusztítják a szépséget, a tudást, a példaképeket, az eszményeket.
Mert a tételmondatból, hogy minden ember egyenlő, csakis ez fakadhat: puccs a jóízlés, a tudás ellen, a buták, tehetségtelenek, selejtek győzelme.
Gondolkodj!”
Tökéletes. Köszönöm.
Igen, ezt a hamis erkölcsi imperativust magunk mögött hagyni erkölcsi kötelesség, s egyáltalán nem antihumanizmus. Az antihumanizmus: elhitetni a csőcselékkel, hogy ő valaki, sőt: egyenlő. Antihumanizmus a felszabadulás, a teljes egyenlőség, a szebb jövő, a szabadság nevében tömeggyilkosságokat elkövetni. Antihumanizmus az emberiséggel közösséget vállalni. Ismétlem: aki az emberiséget szereti, nem szeret senkit.
Ha élére állítjuk a kérdést, minden leegyszerűsödik és világossá válik. Ha egy katasztrófa közepében találom magam, és a Jóisten kegyelméből lehetőségem van egyvalakit megmenteni, akkor egy szerettemet fogom megmenteni. Gyermekemet, asszonyomat, anyámat, apámat. Ha nincs ott közülük senki sem, akkor egy honfitársamat fogom megmenteni. Ha honfitársam sincs jelen, akkor a hozzám legközelebb állót vagy a legelesettebbet – öreget, gyermeket. Ez a normalitás sorrendje. Égő házban sem az emberiség sikoltoz, hogy „mentsetek meg!”, s a Titanicon sem az emberiség morzézta a fekete éjszakába, hogy „Save Our Souls” .
Akinek nincs sem nemzeti, sem vallási, sem pedig nemi identitása, az beteg és senki. Nyomorult földönfutó vagy gátlástalan gazember. Akiknek világmegváltó rögeszméik vannak, jó eséllyel lesznek tömeggyilkosok. Vagy savanyú, mosolytalan szobatudósok, akik az élet mellett járnak. Elment az ilyenekre a XX. század. És az „egyenlőség” téveszméje mindig a nagyszerűt, a kiválót, a különlegeset, a nagyot alkotót, a plebsből kimagaslót veszi célba, rángatja le, öli meg. Nincsen ebben semmi újdonság.
Már Madách is tudta ezt – előbb Éva szól az Athéni színben:
„Éva (a csarnok lépcsőzetére lépve)
Szivem mindig szorul, ha éhező nép / Itéletét látom nagyok felett. / Ha sárba hull a fényes, kárörömmel / Szemléli a pór, gúnnyal illeti, / Mint hogyha önmocskát is igazolná.”
Majd Ádám beszél:
„E gyáva népet meg nem átkozom, / Az nem hibás, annak természete, / Hogy a nyomor szolgává bélyegezze, / S a szolgaság, vérengző eszközévé / Sülyessze néhány dölyfös pártütőnek. / Csak egyedűl én voltam a bolond, / Hivén, hogy illyen népnek kell szabadság.”
Hát változott bármi is? Nem. Ebben minden változatlan. De a varázstalanítás nehezebben haladt. Ennek okát Szerb Antal így foglalta össze:
„Csak egy maradt meg, ami közös minden emberben: a mese. A sárkányok és a tündérek mindnyájunkban egyformán bennünk élnek. Ha mélyebben magunkba nézünk, a sárkány ott bent sokkal valóságosabb, mint a repülőgép. Ha a repülőgépek egyszerre mind elpusztulnának, a következő nemzedéknek talán már nem is volna semmi képzete a repülőgépről. De sárkányok mindig lesznek, amíg emberek élnek a földön […]”
Hát persze hogy mindig lesznek sárkányok. Legalábbis sokáig ezt hihettük. De már Rüdiger Safranski így látta az új évezred elején:
„[…] az ember természettől fogva mesterségességre, tehát kultúrára és civilizációra van utalva. Mint nem megállapodott állat alakítja a természetét – éspedig kultúrával –, kulturális második természetét. Fantáziájában egy lépéssel mindig is előbbre jár, és a második természetét képzeletében megelőlegzi és begyakorolja. Például a vallásban, a metafizikában, a mesében végezte első repülési kísérleteit. Mióta ténylegesen tudunk repülni, a vallás, a metafizika és a mese veszített jelentőségéből. Első természetében az ember félelem meghatározta lény. Mindenütt veszélyek leselkednek rá, és mivel a fantáziája jobban ki van fejlődve, mint az ösztönei, a fenyegető külvilágban csupa fantasztikus kauzalitást lát.
Hogy ne gyűrjék le saját képzelgései, az embernek ki kellett találnia a megismerést. Így például felismerte, hogy a villámot meteorológiai viszonyok okozzák. Ettől kezdve nem istenítélet csapott villámként az ember lelkiismeretébe. Imádkozás helyett inkább villámhárítót készített az ember. A magunk teremtette második természet, sok egyéb mellett, ilyen villámhárító-kultúra. Tehermentesítés, a félelem korlátozása, kockázatcsökkentés. A technikával protéziseket, páncélokat, héjakat, védőburkokat készítünk magunknak.”
És mindeközben – tegyük gyorsan hozzá –, puszta félelemből teljesen elpusztítjuk az első természetet. Sőt, a helyzet ennél is rosszabb: mivel a Homo sapiens (Nyugaton) létezése óta a legjobb, legkényelmesebb, legkönnyebb, leghedonistább életét élheti, ezért – puszta unalomból – második természetünkben is elkezdtünk fantáziálni. S ha már nem kell imádkozni, ha már nincsen Isten, akkor ebben a második természetünkben kell istent barkácsolni önmagunknak.
Ám önmagunkat nem nevezhetjük istennek – bár végtelen és elszomorító ostobaságunkban és önhittségünkben már régen azt hisszük, istenek vagyunk –, ugyanis az ellentmondana második természetünk attribútumának, vagyis a megismerésnek és a tudásnak. Így lesz az új isten a szabadság, amelyet immáron abszolútnak és abszolút korlátlannak érez és hisz az ember, így aztán oda jutottunk, hogy megpróbáljuk felülírni az első természetből itt maradt összes determináltságunkat, például a biológiai determináltságot.
E téveszme jegyében születnek azok az elmebeteg elméletek, amelyek szerint nincs biológiai nem, hiszen a nem pusztán társadalmi elvárások kérdése, vagyis szabadon megváltoztatható és váltogatható. Genitáliák, genetika és biológia mit sem számít többé – csak az számít, amit az ember akar és érez. Így lesz elmebaj a szabadságból is. És ne felejtsük, és nem lehet elégszer megismételni: az embernek normális körülmények között három fő identitása van: vallási, nemzeti és nemi identitása.
A nagy francia forradalom alatt kezdték lebontani a vallási identitást a nyugati világban, ez mára – nyugodtan kijelenthetjük – befejezett tény. A nyugati embernek nincsen vallási identitása többé.
A nemzeti identitás lebontása a második világháborút követő időszakban vette kezdetét, a jóléti társadalmak kialakulásával egy időben, a globalizáció térnyerésével párhuzamosan. És azt látjuk, hogy a nemzeti identitás lebontása szintúgy a végéhez közeledik a nyugati világban – tessék csak egy pillantást vetni a mai Németországra, az önsorsrontó nihil és a semmilyenség, a hazug és elmebeteg jóemberkedés földjére. (A skandinávok – főképpen a svédek – ugyanitt tartanak már, sőt előrébb! Mint a régi viccben: hol áll most a kapitalizmus? A szakadék szélén. És a szocializmus: mindig egy lépéssel előrébb.)
Napjaink programja pedig a maradék identitás, a nemi identitás lebontása. Az egyszerre rettegő és unatkozó Homo sapiens végső harca önmaga és a normalitás ellen.
S miközben a nyugati ember ezt teszi önmagával és ezt nevezi szabadságnak, aközben jóemberkedésből magára ereszt egy olyan tömeget, amely vallási identitásában egyenesen megingathatatlan és bigott, nemzeti identitásában sem megkérdőjelezhető, nemi identitása pedig szintúgy kikezdhetetlen.
Egy imbecillis is meg tudja jósolni, ha két ilyen tömeg összekerül, melyik fogja maga alá gyűrni és felszámolni a másikat.
- - - - - - - - - - -
2. rész, 2021.8.7.
„A globalizáció irdatlan dinamikára tett szert az utolsó évtizedekben, de előtörténete messzire nyúlik vissza. Két példát mondok:
»A nagyipar megteremtette a világpiacot. […] A korszakot […] a termelés folytonos felforgatása különbözteti meg. Minden szilárd, berozsdásodott viszony a nyomában járó tisztes képzetekkel és nézetekkel feloldódik. Minden, ami rendi és állandó: elpárolog« – olvashatjuk egy XIX. századi szövegben.
Egy másik szerző nagyjából ugyanebben az időben ezt írta: »Most egy kis vidéki város és környéke még mindazzal, ami ő maga, ami az övé és amit tud, elzárkózhat: de ez nemsokára már nem így lesz, bele fog sodródni az általános forgalomba. Akkor majd annak, amit a legkisebbnek is tudnia kell, hogy a minden oldalú érintkezésnek eleget tehessen, sokszorta nagyobbnak kell lennie, mint most. Azok az államok, amelyek ezt a tudást először szerzik meg, gazdagság, hatalom és pompa tekintetében élen járnak majd, és a többinek a létét még akár kérdésessé is tehetik.«
Mindkét szöveg a XIX. század közepéről származik; az előbbi Marx és Engels Kommunista kiáltványában olvasható; az utóbbi Adalbert Stifter Nyárutó című regényében. Az egyik szöveg forradalmi, a másik inkább konzervatív. De mindkét perspektívából az következik, hogy a modern globalizáció már abban az időben megkezdődött, és az akkori tudatban olyan jövő kezdetének tűnt, amelyről időközben már tudjuk, hogy azóta is egyfolytában kezdődik.”
Az első részben már idézett Rüdiger Safranski sorai ezek a Mennyi globalizációt bír el az ember? című nagyszerű művéből. Magyarul 2004-ben jelent meg ez a kötet, s alig telt el azóta tizenhét év, s mi itt állunk a globalizáció elviselhetetlen bilincsébe verve. S – ahogy az első részben próbáltam felvázolni – ezt ma szabadságnak kell nevezni. Ugyanis az ember a legcsodálatosabb, leggyönyörűbb eszméből, ideológiából és ideából is szörnyű elmebajt fog csinálni, ha elég ideje van rá – erről szól Madách remeke, Az ember tragédiája is.
És az embernek a második világháború óta éppen elég idő és mindeddig felfoghatatlan jólét állt rendelkezésre ahhoz, hogy a szabadságból is karikatúrát és szörnyű elmebajt fabrikáljon. Mindez a nyugati emberre igaz.
Az első természetet pusztító, a második természetében pedig istent játszó nyugati emberre. Az önmagát, tartását, hitét, minden identitását, józan ítélőképességét, faj- és önfenntartó képességét, eszét és normalitását vesztett nyugati emberre. Ennek a nyugati embernek nem maradt semmi mása, csak valami homályos lelkiismeret-furdalása, amiért jólétét a harmadik világ, Afrika, Ázsia és Dél-Amerika gyarmatosításából, kizsákmányolásából és kifosztásából finanszírozta. (A Holland Kelet-indiai Társaság mint a világ első multinacionális vállalata népirtásban is nagyot alkotott.) Ennek a homályos lelkiismeret-furdalásnak következménye az önsorsrontó migrációs politika, a „jóemberkedés”.
A másik, kevésbé „magasztos” ok pedig mindössze annyi, hogy a Nyugat liberális és baloldali politikai pártjai éppen a globalizáció és a jóléti társadalmak kialakulása miatt egyszerűen elveszítették hagyományos szavazóbázisukat, ugyanis az a bizonyos munkásosztály egyszerűen felemelkedett a középosztályba, és a normalitás és hagyomány emlékével a lelkében ma már jobbra szavaz. Miképpen jobbra szavaz a rozsdaövezetek lemaradt és leszakadó, reménytelenségbe süllyedő világa is, ugyanis ők sem látják paradicsomnak és a szép új világ zálogának a szabad nemválasztás perspektíváját és az óvodai genderfluid oktatást. Mondhatjuk: ők bizony nem élnek annyira jól, hogy végképp elmenjen az eszük.
Így aztán a Nyugat baloldali, liberális, „progresszív” politikai erőinek szavazóbázist kell importálniuk maguknak. Hitler annak idején azt mondta: a német népnek élettérre van szüksége, és ezt Kelet-Európa félvad pusztaságain fogja megtalálni. A „progresszívek” ma azt mondják: a nyugati fehér emberen kívül mindenkinek élettérre van szüksége, és ezt az életteret az egész világ az érdemtelen privilégiumokat birtokló nyugati fehér ember életterében fogja megtalálni. (A cinikus gazemberek pedig a bajszuk alatt mormolva hozzáteszik még: „És nem mellesleg így lesz nekünk szavazóbázisunk ismét.”)
A mai „progresszív” és „woke” világ elmeháborodott, küldetéstudatos, ön- és közveszélyes nemzet-, osztály- és rasszárulói (hazaárulók már nem lehetnek, mert ezt a fogalmat réges-régen elfelejtették és száműzték) hittel hiszik, hogy az emberiség mint olyan hamarosan feloldódik, összeolvad valami szupranacionális világállamban, a választások útján hatalomra jutó politikai pártok uralmát pedig felváltja valamiféle „civil” és „nem kormányzati” (NGO), alapítványi hatalomgyakorlás. (Hogy is mondja a Gyaloggalopp momentumos parasztja? „Azt hittem, anarchoszindikalista köztársaságban élünk, és minden héten más gyakorolja a végrehajtó hatalmat.” Na, ezek mind előbújtak valahogyan Monty Python zseniális filmjeiből, a normalitás világa pedig értetlenül és meredten bámul maga elé.)
A „felébredt”, „megvilágosodott” hívőket pedig a háttérből irányítják az olyan cinikus moral insanityk, mint George Soros, Mark Zuckerberg, Jeff Bezos, Bill Gates, s ugyanezek irányítják a politika számukra hasznos idiótáit, az agyaglábakon dülöngélő Amerikai Egyesült Államokat kiválóan szimbolizáló Joe Bidentől a gazember Ruttén át egészen az olyan pitiáner zseb-Cipolláig, mint Gyurcsány. És ez a közeg nevezi ma önmagát a szabadság és a jövő zálogának. És végtelen ostobaságában gondolkodás nélkül kiáltja ki magát a tudás és az értelem letéteményesének. Csakhogy a tudással is egyre több baj van.
„Nem kétséges: a technikai és tudományos kultúra rendszerint jó szolgálatokat tesz nekünk. De bajaink is vannak vele, ezért néha megkörnyékez bennünket a gyanú, nem volna-e jobb, ha kevesebbet tudnánk. Ez a gyanú olyan régi, mint maga a kultúra” – írja Safranski. S valóban: technikai és tudományos kultúránk ma leginkább arra jó, hogy elpusztítsuk vele az elsődleges természetet, hogy megnöveljük a Homo sapiens élettartamát, továbbá megmentsük az életét a nemrégiben még életképteleneknek is. Ami szép és nagyszerű dolog, s ebben nincs helye semmi cinizmusnak. Ugyanakkor gondoljunk csak bele: amikor én megszülettem 1963-ban, 3,5 milliárd ember élt a földön. Eltelt közel hatvan év, és ma lassan ostromoljuk a nyolcmilliárdot. Ez egészen elképesztő növekedés – mondom még egyszer: párhuzamosan az elsődleges természet riasztó és egyre riasztóbb pusztításával. Ráadásul – és ideje erről is nyíltan beszélni! – a demográfiai robbanás színtere Afrika és a Közel-Kelet, valamint Ázsia bizonyos részei és persze Dél-Amerika. Miközben a tudományos és technikai tudás, kultúra élenjáró társadalmai, a fejlett Nyugat (Európa és Észak-Amerika), a fehér ember képtelenné és alkalmatlanná vált a fajfenntartásra.
A harmadik világ analfabéta és félanalfabéta embertömegei kritikus méretű demográfiai robbanást produkálnak, és elözönlik a Nyugat „élettereit”. A cinikus moral insanity nyugati politika szószólói eközben tapsolnak, mondván, íme, most érkezik a hiányzó munkaerő. De miről is beszélünk valójában? Miféle hiányzó munkaerő, miközben más haladó szalonokban másról sincsen szó, mint arról, hogy a modernizáció, az automatizálás (a tudományos és technikai kultúra) lenyűgöző és látványos fejlődése, térnyerése folytán egyre többen veszítik el munkájukat, ugyanis feleslegessé válik az emberi munka? S csak a legképzettebbek tudnak a jövőben elhelyezkedni.
Akkor mivégre nekünk az afgán kecskepásztor, az iraki keszrasütő meg a tunéziai tevehajcsár? Minek is tapsolnak a „woke”-ok valójában? A hagyományos társadalmak szétbarmolásának, megszűnésének, a lázálmaikban létező világtársadalom közeledtének.
Safranskihez fordulunk ismét: „Vegyünk egy olyan tragikus figurát, mint Oidipusz, akiről nem lehet azt állítani, hogy sikerült volna jól kiderítenie magáról mindent. A szörnyűség nélkül, amely tudomására jutott, szerencsésebb élete lehetett volna. A tudni akarás a végzetévé vált. Egy harmadik példa Prométheusz, aki a görög mitológiában elhozza a tüzet az embereknek, és ezzel lehetővé teszi számukra a kulturális felemelkedést. Kevésbé ismert a mítosz egy másik változata, amelyről Euripidész számol be. Eszerint az emberek félálomban és tétlenül gubbasztottak a barlangjaikban, mert ismerték haláluk óráját. Túl sokat tudtak. Ekkor eljött Prométheusz, és megajándékozta őket a feledéssel. Bár ezentúl is tudták, hogy meg fognak halni, de azt nem, hogy mikor. Azáltal, hogy Prométheusz elvette tőlük ezt a tudást, amely túl sokat kívánt tőlük, és amellyel nem lehetett együtt élni, megkönnyebbültek, és így újra feltámadt bennük a munkakedv, amelyet Prométheusz a tűz ajándékával még tovább ösztökélt.”
Csodálatos parabola!
S valójában hogyan is állunk ma a tudással? A technikai és tudományos tudásunk egyre lenyűgözőbb, kérdés persze, vajon egészen biztosan a javunkra szolgál-e mindez. Humán tudásunk pedig lassan megszűnik. S okkal szűnik meg. Már Babits azon kesergett, hogy Európa elveszejti önmagát, mivel megszüntették a középiskolában a görög és a latin nyelv tanítását, vagyis – így Babits – elvágták a következő nemzedéket a gyökereitől. Mit szólna ma a poeta doctus?
Mondjuk ki ezt is: az én korosztályom diplomája mögötti tudás nagyjából a Babits korának gimnáziumi érettségije mögötti tudással volt egyenlő. Egy mai diploma mögötti tudás (a humán diszciplínákról beszélek!) talán a mi érettségink mögötti tudással egyenlő. De mi lesz akkor újabb harminc év múlva? És lesz-e következő harminc év?
Most éppen az a helyzet, hogy korunk törpe Prométheuszai (valójában magának a sátánnak küldöttei!) a káoszt és a biztos halál tudását teszik lábaink elé, és azt mondják: ez a szabadság. Büszkén és boldogan közlik velünk, hogy világunknak, hagyományainknak, értékrendünknek, a generációkon átívelő kulturális szövedéknek, nyelvünknek, szavaink eredeti értelmének, hőseinknek, könyveinknek, szobrainknak egyszer s mindenkorra vége van, vagyis közlik velünk halálos ítéletünket, de mindjárt hozzáteszik, hogy ez jó, egy nagyszerű, ez csodálatos, mert itt lesz helyette a szupranacionális NGO-világ, aki megvilágosodik, tovább élhet zombiként, aki nem, az szükségképpen el fog pusztulni – de hát ezt ismerjük, hisz már Sztálin elvtárs is megmondta, hogy „ahol gyalulnak, ott hullik a forgács”.
Korunk haláltáncához tavaly született meg a legtökéletesebb zenemű, és hol máshol, mint Németországban… Ne felejtsék el soha, mert az a kis dalocska olyan, mint a római színben a pillanat, amikor Hippia megcsókolja a pestises halottat. Ez a dal tavaly karácsony előtt született meg, és be is mutatták a német közszolgálati tévében. Kicsike német gyermekek azt énekelték adventkor, hogy „az én nagyanyám egy környezetszennyező disznó”.
Amelyik társadalom eljut idáig, annak vége van. És egyáltalán nem is kár érte. A kérdés csupán az, kell-e nekünk követnünk ezeket az őrülteket a biztos pusztulásba?
- - - - - - - - - - - - -
3. rész, 2021.8.9.
Van egy toposzunk, generációról generációra megtanítjuk a gyermekeinknek. Ez nem más, mint Ady kompországhasonlata. Vagyis mi volnánk a kompország, amely szüntelen jön-megy a két part, Kelet s Nyugat között, s az a dolgunk, hogy végre kikössünk végleg és visszavonhatatlanul a nyugati parton. Ideje átgondolni mindezt.
Illetve úgy is feltehetjük a kérdést: Nyugatrómai Birodalom vagy Bizánc? Biztos pusztulás vagy még ezer év? Ha élére állítjuk, nyilvánvaló a válasz. Ám ettől még nem könnyű ez az egész. A mi szerelmünk a Nyugat volt sokáig. És nehezen látja be az ember, nehezen éri fel ésszel, s még nehezebben vallja be önmagának, ha a szerelméről kiderül, hogy üres is, aljas is, szajha is. Most pedig mindez kiderült.
Annak idején olyan óriás nevében hamisítottak oklevelet, mint I. Constantinus császár (Keleten, Bizáncban, az ortodoxiában: Szent Konstantin). A Donatio Constantini, vagyis a constantinusi adománylevél a történelem egyik legnagyobb hatású hamisítványa, egyebek mellett azt a célt is szolgálta, hogy az egykori birodalom keleti felében élőket ne tekintsék többé „igazi rómainak”. S a birodalom keleti fele, vagyis Bizánc, köszönte szépen, majd ezer évvel túlélte a birodalom nyugati felét. Ilyesféle dilemma előtt állunk mi is.
A Donatio Constantinik pedig sorra jönnek hozzánk, de ma már ócska törpék, nyavalyás gazemberek írogatják mindet: Tavaresek, Sargentinik, Rutték, Weberek, Asselbornok, Jourovák – és mindegyik arról szól, hogy mi nem is vagyunk igazi rómaiak. Igazi nyugatiak. Igazi európaiak. De akarunk-e még azok lenni egyáltalán? A válasz elsőre ott van Verlaine mesternél:
„A romlás vagyok, a hanyatlásvégi Róma: / jönnek a szőke és roppant barbárhadak / s a Birodalom únt akrosztikont farag / s stílusát bágyadó alkonyat aranyozza. / A lélek émelyeg, árvasága kínozza. / Mondják, hogy messze nagy háborúk zajlanak. / Óh, hogy a lassú szív s a gyenge akarat / nem tud már s nem akar kigyúladni pirosra!”
Ó, igen! A barbárhadak itt vannak. Csak feltűnően nem szőkék. De az igazi kérdés már nem ez, az igazi kérdés maga a válasz, és Ady dilemmájának meghaladása, megtagadása. Vagyis mondjuk ki büszkén, újra és újra: Európa ma mi vagyunk!
Ha most erre járna egy marslakó, és azt kérné, hogy mutassuk meg neki azt a híres Európát, ezt a mi marslakónkat ma a következő helyekre tudnánk elvinni Európát nézni: Pozsonyba, Varsóba, Prágába, Krakkóba, Kassára, Egerbe és Budapestre, fel a Baltikumba, Zágrábba, Belgrádba és Dubrovnikba, s szinte félve mondom, de mondom: Szentpétervárra.
Európa, a mi Európánk, a normalitás, ha úgy tetszik, hát Thomas Mann Európája ide szorult vissza. S persze elvihetnénk a mi marslakónkat Berlinbe is, Párizsba is, Amszterdamba is, az épületeket még megmutathatjuk neki, de Európa lelkéből ott már nincsen semmi, csak ócska, hamis Donatio Constantini van mindenütt, és roppant, fekete barbárhadak. S ebben a mindenféle hangzavarban forduljunk ismét Rüdiger Safranskihoz:
„A globalizációs hisztéria azt jelenti, hogy károsodott vagy akár már teljesen tönkre is ment az embernek az a képessége, amellyel megkülönböztetheti, hogy egzisztenciálisan mi a közeli és a távoli. Erre gondolt Goethe, amikor figyelmeztetett, hogy az ember bajt okoz, ha olyasmire törekszik, amivel szabályos öntevékenység útján nem kerülhet összeköttetésbe. Mindaddig, ameddig a nincs igaz élet a hamisban tétel bűvöletében él az ember, nagyon nehéz összeszednie a bátorságot ahhoz, hogy saját erejéből leljen rá a neki magának igaz öntevékenységre. Aki meg akarja teremteni a maga tisztását a társadalmi lét dzsungelében és a globális kommunikáció szövevényében, nem nélkülözheti az értelmes önkorlátozást. Aki az életét a sajátjaként akarja formálni, annak tudnia kell, hol van az a pont, amelyen túl nem hagyja magát formattálni és in-formálni.”
És ezek a sorok még a sátáni Facebook-világ létrejötte előtt születtek! S igen: még egy kicsike in-formálás, és végképp Australopithecus lesz belőlünk.
S akkor fejezzük be elmélkedésünket Dosztojevszkij egyre érvényesebb és időszerűbb elmélkedésével, amely megjelent a Kell-e nekünk Európa? című kötetben, ezen belül pedig a Mi csupán bugrisok vagyunk Európa szemében című esszében: „Az egész tizennyolcadik században mást sem csináltunk, mint ábrázatunk megváltoztatásán fáradoztunk. Magunkra aggattuk az európai ízlést, mindenféle fura ínyencségek evésére adtuk a fejünket, igyekeztünk nem fintorogni. […] Azt gondolják, gúnyolódom? Egy csöppet sem. Nagyon jól tudom, hogy nem is lehetett másként kezdeni. Még a Nagy Péter előtti időkben, a moszkvai cárok és pátriárkák idején történt, hogy egy modern gondolkodású moszkvai tiszt francia ruhába bújt, és európai szablyát kötött az oldalára.
Pontosan a sajátunkkal szembeni megvetéssel kellett kezdenünk. S ha erről a pontról immár két teljes évszázada sem haladtunk sem előre, sem hátra egy tapodtat sem, hát úgy látszik, ezt a hosszú ácsorgási időt szabta ki számunkra a sors. Ha ugyan nem nevezhetjük elmozdulásnak azt, hogy mind jobban nőtt bennünk önmagunk megvetése, főleg, amikor kezdtük egy kicsit alaposabban megérteni Európát. Arra persze rá sem rántottunk, hogy Európában határozott személyiségjegyek szerint élesen elkülönülnek egymástól a nemzetek.
Mi eleve azzal kezdtük, hogy ripsz-ropsz elpárologtattunk minden ellentmondó különbséget, s maradékként megkaptuk az általánosan »európai embertípust«, szóval már a kezdet kezdetén is csak a közöset, az európaiakat összekötő vonásokat vettük figyelembe, és ez fölöttébb jellemző. Azután – idővel még bölcsebbnek képzelvén magunkat – a civilizáció lett a vesszőparipánk, elvakultan és makacsul elkezdtük azt hirdetni, hogy a civilizációban rejlik minden, ami »általánosan közös«, ami az emberiség egységbe forrasztására hivatott. Még maguk az európaiak is csak bámultak, hogy jóllehet afféle idegenek és jöttmentek vagyunk, mégis mekkora a hitünk és a lelkesedésünk, s annál is inkább csodálkoztak, mert ők maguk – bizony-bizony – már akkoriban kezdték lassan elveszíteni önmagukba vetett hitüket. […] Aztán – e század közepére – néhányan közülünk méltónak találtattak a francia szocializmushoz való csatlakozásra. El is fogadták azt (a legcsekélyebb ingadozás nélkül) az emberiség egyesítésének végső megoldásaként, azaz régóta dédelgetett álmunk valóra váltásának eszközeként. Így aztán legszentebb célunk elérésének fogtuk fel azt, ami az önzés csúcsa volt, az embertelenség netovábbja, a gazdasági káosz és handabandázás felső foka, az emberi természet teljes meghazudtolása, mindennemű szabadság könyörtelen megsemmisítése, s mindez mit sem zavart bennünket. […]
És mit értünk el? Különös »eredményeket«. Mindenekelőtt ajakbiggyesztő mosollyal tekintenek ránk Európában. A legjobb és vitathatatlanul bölcs oroszokról is nagyképű leereszkedéssel beszélnek. […]
Nem fogadtak be bennünket maguk közé az európaiak semmi áron, semmilyen áldozatért, semmilyen körülmények között. […] Amint önmagunkká válunk, végre emberi arculatot öltünk. Ledobjuk mostani majompofánkat, szabad lények leszünk, nem pedig rabszolgák vagy lakájok. Akkor majd emberszámba vesznek, nem tekintenek majd hazátlan, nemzetközi csavargóknak, az Európa-imádat, a liberalizmus és a szocializmus semmirekellő bugrisainak.”
Sok magyaráznivaló ezen nincsen. Legfeljebb annyit kell még megjegyeznünk, hogy Európa ma fordított utat jár. Így elveszíti és megtagadja nemzeti jellegét, s nem egyéb, mint hazátlan, nemzetközi csavargók liberális és szocialista bugrisainak a gyülekezete. Így nem nekünk kell elkötnünk kompországot a nyugati parttól, de a Nyugat indult el valahová, a semmibe. Abba a semmibe, ahol „európai értékek” alatt ma már a homoszexualitást, a kisgyerekek szexuális „felvilágosítását” (valójában zaklatását) és a 72-féle nemi identitást, valamint minden idegen beözönlésének az igenlését kell érteni.
A Nyugat elhülyült, elveszett, lótuszevők kondájává vált. Nekünk pedig át kell mentenünk a mi Európánkat a következő évezredbe, Közép-Európával, a Baltikummal, a Balkánnal és az oroszokkal egyetemben, s ma még abban bízhatunk, hogy az osztrákok és az olaszok nem vesztek el teljesen.
A többiek meg járják a maguk útját. Menjenek át a szivárvány alatt. Nekünk nincs ott semmi keresnivalónk.
Bayer Zsolt forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/2021/08/az-ember-mint-felig-kesz-allat-4 kezdőkép: Friedrich Nietzsche