Ez a fránya koronavírus-járvány egyre inkább átírja életünk mindennapjait. Gyakori kifejezés mostanában a bezárás.

Hétfőtől például bezárták a középiskolákat is. Az egyetemek szinte egytől egyig távoktatásra tértek át. Be-bezárnak egy-egy alapiskolát, vagy azoknak néhány osztályát, ha fertőzöttet találnak. Borítékolható, hogy ha nem javul a járványhelyzet, bezárják a felső tagozatokat és lehet, hogy akár még az 1-4. évfolyamokat is...

A helyzet per pillanat így fest: a kamasz, vagy a felnőttkor küszöbét már átlépett csemete az otthon melegében laptopja, táblagépe vagy mobilja mögé bújva próbál odafigyelni szegény pedagógusra, aki munkahelyén, vagyis az iskolában tartózkodva online adja át a tananyagot. A virtuális kapcsolat gyakran megszakad, van úgy, hogy diák nem érti pontosan, mit is mond a tanár, de kérdezni vagy nem áll módjában, vagy nem is igen akar. Alig várja, hogy véget érjen az óra, sőt akár már közben is, nyitogatja a hűtőszekrényt, majszolgat valamit, esetleg, föl-le járkál a lakásban, vagy végignyújtózik az ágyon. Morogva veszi tudomásul, ha a tanár feladatot ad a következő órára, vagy netán egy kisebb munkát kell megírni.

Amúgy naphosszat lustálkodik, még az idő is rossz, futni sem mehet, és igencsak zokon vette, hogy az edzőtermeket is bezárták. Azt inkább most ne is idézzük, milyen szavakkal illeti a távoktatást meg azokat, akik ezt kitalálták, mert az bizony nyomdafestéket nemigen tűrne.

Még ha nem is mondják ki, a szülő megérzi, hogy a sok morgás, a rengeteg csetelés mögött az a frusztráció áll, amit a bezártság, a tanároktól és diáktársaktól való távollét, az egyetemista közeg hiánya áll. Merthogy hiába élnek jórészt a virtuális térben, nekik is nagyon hiányoznak a baráti beszélgetések, a közös foci, vagy akár még a együtt tanulás is. A szabadság.

Hát akkor most gondoljunk bele, mit lenne, ha ezt újra bevezetnék a még érzékenyebb alapiskolások esetében? A pszichológusok már most félreverik a harangot. Antiszociális gyermekeket nevel a mostani helyzet! Ne engedjük, hogy ebből rendszer legyen, és ne higgyünk abban, hogy a távoktatás a legjobb, amit kitaláltunk. Az online tanítás kipróbálását nálunk a kényszer szülte, de nem kérünk belőle, ha az élet végre visszatér a régi kerékvágásba.

Nem a virtuális a katedráról akar tanítani egyetlen valamirevaló pedagógus sem. Mindenki húsvér gyermekek közé akar bemenni az osztályba, akiknek rezdüléseit szemtől szembe figyelni tudja, észreveszi, mikor fáradtak, de az érdeklődést is az arcukon.

A gyermekek, főleg a legkisebbek számára a tanító néni személye létfontosságú. Különben hogyan tudna elboldogulni a betűk és számok birodalmában? Meg aztán, a tanító néni az, aki megdicsér, aki méhecskés pecsétet ad a szépen kerekített betűkre. És hát ott vannak kis barátok is, akik nagyon tudnak hiányozni…

A cseheknél már óriási a felháborodás, hogy bezárták az alsó tagozatokat is, és ezzel a szülőket nemcsak arra kényszerítették, hogy otthon maradjanak, hanem arra is, hogy nap mint nap tanuljanak gyermekeikkel. Feladták nekik a leckét.

Gondoljunk csak bele, ez milyen kemény feladat lehet elsős kisgyermek esetében, aki épp csak beleszagolt abba, mi is az az iskola. Elvárható egyáltalán a szülőtől, hogy helyettesítse a tanítót? Képes minden szülő állni a sarat? Főleg, ha családonként több gyermek is van és még home office-ban is dolgozni illene?

Meggyőződésem, hogy a pedagógust nem tudja és nem is lehet pótolni. Amit viszont ezzel el lehet érni, hogy a családokban nőjön a feszültség, sűrűbbek legyenek a veszekedések és ne adj isten, teret kapjon a tettlegesség is. Antiszociális viselkedés veszélye forog fenn!

Hogy meddig tart ez a lidércnyomás, nem tudni. Semmi mást nem akarunk, csak azt, hogy végre visszakapjuk a régi, szürke kis életünket.

Gyermekeink iskolába akarnak járni, barátokkal akarnak találkozni, tanárokkal akarnak konzultálni. Mert így van ez kitalálva már jó régóta, és eddig bevált. Nem élhetünk bezárva, másoktól elzárva, mert közösségi létre születtünk.

B. Vida Júlia
forrás: https://ma7.sk/tollhegyen/antiszocialis-gyermekeink