A Neokohn (elsősorban külpolitikával foglalkozó lap: zsidó, konzervatív-liberális hír- és véleményportál) szerint Washington nem fog engedni Németországnak és ebből nagy baj lehet. Az ukrajnai háború egyike azoknak a korszakalkotó eseményeknek, amelyek pontosan akkor következnek be, amikor a legtöbben úgy gondolják, hogy a történelmi pályák már rég kijelölődtek, és az események kimenetele mindig előre megjósolható. A cikk túl nagy szerepet szán Amerikának és nem számol gazdasági lejtmenetével (szerk.)…
Amikor pedig ezek lezajlanak, a mögöttük hagyott geopolitikai tájképnek alig vagy egyáltalán nincs köze ahhoz, ami korábban létezett – gondoljunk csak a napóleoni háborúk utóhatásaira, a 20. század két világháborújára, a hidegháború végére. A legfontosabb, hogy a rendszerváltó háborúk felfedik a kulcsfontosságú színtereken a tényleges erőviszonyokat, és visszaállítják a nagyhatalmi verseny óráját, és olyan új irányvonalakat mutatnak, amelyeket hónapokkal korábban még nehéz volt felfogni, de most már teljesen nyilvánvalók.
Putyin ukrajnai inváziója már most olyan erőket hozott mozgásba, amelyek a következő évtizedekre átformálják Európát.
Először is, Ukrajna makacs ellenállása előtérbe helyezte a nemzeti szuverenitás fontosságát. A hidegháború utáni intézményesség és globalizmus három évtizede után ismét a nemzetbiztonság alapjaihoz érkeztünk vissza: csak egy szuverén Ukrajna képes biztonságos hazát nyújtani polgárainak, a nemzetközi intézmények nem tudták megakadályozni, hogy Putyin megszállja Ukrajnát.
Másodszor, a kemény hatalom nem helyettesíthető, és egyetlen nemzet sem maradhat biztonságban, ha nincs erős hadserege, függetlenül attól, hogy katonai szövetséghez tartozik-e vagy sem, mivel a NATO ismét az Egyesült Államokra bízta Európa biztosítását.
Harmadszor, egy konfliktusban nem mindig a béke lehet az első számú prioritás. Ahogy az ukránok megmutatták nekünk, amikor megtámadták őket, a cél nem a mielőbbi kompromisszum elérése kell, hogy legyen, hanem az agresszor legyőzése és a nemzet területének felszabadítása.
Végezetül pedig Németország és Franciaország, az európai kontinens két legnagyobb hatalma nem tudott vezető szerepet betölteni, ami ismét bebizonyította azt a mondást, hogy nagynak lenni nem egyenlő azzal, hogy valaki erős is.
Németországban és Franciaországban látható tétovázás tapasztalható az ukrajnai orosz invázióval szemben, annak ellenére, hogy többször is nyilvánosan szolidaritást vállaltak Kijevvel. A háború arra kényszerítette Berlint és Párizst, hogy tagadja meg három évtizedes Oroszország-politikáját, amely gazdasági és politikai eszközök kombinációjával igyekezett „kezelni” a Moszkvával való kapcsolatot.
Olaf Scholz kancellár február 27-i, a Bundestagban elmondott beszédében nyíltan beismerte, hogy a német politika téves volt Oroszországgal kapcsolatban. Macron elnök pedig a háború kezdete óta mérsékelte a Putyinnal való kapcsolatfelvételre irányuló erőfeszítéseit.
A német politika szempontjából a legfontosabb, hogy a háború szinte teljesen lerombolta a „tiszta energia” megközelítésének nemzetbiztonsági megfontolásoktól mentes alapfeltevését, és érvénytelenítette a „Wandel durch Handel” naiv maximáját, vagyis azt a hitet, hogy a nagyobb kereskedelmi forgalom Oroszországot (és Kínát) egy szabadabb és nyitottabb politikai rendszer felé tereli.
Valójában Berlin döntése, hogy az EU-t a szénről és az atomenergiáról a megújuló energiaforrások kapujaként szolgáló orosz gázra való átállás felé tereli, ami az Északi Áramlat 1 és az Északi Áramlat 2 vezetékprojektekben ölt testet, csak azt eredményezte, hogy Európa veszélyesen függővé vált Putyintól az energiaellátás terén, viszont semmit sem tett Oroszország demokratizálása vagy visszaszorítása érdekében.
A legfontosabb, hogy a háború alapjaiban rengette meg a kialakult európai hatalommegosztást, és – Ukrajna győzelmétől függően – évtizedekre átrendezheti azt, áthelyezve Európa magját Nyugatról a kontinens közepére.
Egy újjáépített és sikeres Ukrajna a maga mintegy 44 milliós lakosságával, természeti erőforrásokban és termőföldekben gazdag termőföldjeivel áthelyezné Európa súlypontját – függetlenül attól, hogy csatlakozik-e az EU-hoz vagy sem.
Egy szabad és sikeres Ukrajna szinte felgyorsíthatná a fehéroroszországi Lukasenka-diktatúra összeomlását, és Lengyelországgal, Romániával, Finnországgal és a balti államokkal karöltve példátlan gazdasági és politikai befolyást biztosítana a balti-fekete-tengeri intermariumnak. Az intermarium együttes, mintegy 120 milliós lakosságával ez az új konfiguráció alapvetően megváltoztatná az általános hatalmi egyensúlyt Európában.
Végül, de nem utolsósorban Oroszországot arra kényszerítené, hogy megbékéljen a birodalom utáni státuszának valóságával. Arra kényszerítené, hogy foglalkozzon azzal az alapvető kérdéssel, hogy milyen legyen a „normális” orosz nemzetállam.
Ez a háború a Közép- és Kelet-Európában már létező szövetségeket is megerősíti, és újakat hoz létre. A legjelentősebb változás a Lengyelország és Ukrajna közötti kapcsolatokban következett be. Az ukrán menekülteknek nyújtott támogatás és a lengyelek spontán segítsége minőségileg új kapcsolatot épít a két ország között.
Eközben a Putyin hadserege által az ukrán lakosság ellen elkövetett bűncselekmények az Oroszországgal szembeni egykor barátságos ukrán hozzáállást könyörtelen ellenségeskedéssé változtatták. Ezután Finnország és Svédország döntése, hogy NATO-tagságot kérnek, alapvetően át fogja alakítani a balti-skandináv régiót, és jelentős geostratégiai mélységet ad a szövetségesek ottani védelmének.
Végül, de nem utolsósorban, az Egyesült Államokkal és az Egyesült Királysággal együttműködve Lengyelország a NATO keleti szárnyának kulcsfontosságú országává vált, de egyben a határ mentén lévő forgótárggyá is, hasonlóan ahhoz, amilyen Nyugat-Németország volt a hidegháború idején.
Bár Washingtonban még nem dőlt el a vita az előretolt védelemről és az Egyesült Államok jövőbeni európai állomásoztatásának jellegéről, joggal lehet arra számítani, hogy az elkövetkező évtizedben növekedni fognak az amerikai katonai eszközök a kontinensen. Lengyelország saját katonai potenciálja, amelyet új, nagy hatótávolságú rakéták és tüzérségi rendszerek, légvédelmi rendszerek, 32 F-35 repülőgép beszerzése táplál, valamint a 250 legmodernebb M1A2 SEPv3 harckocsi lengyel beszerzése együttesen megváltoztatja a katonai egyensúlyt keleten.
Ezt az átalakulást egyre szorosabb amerikai-lengyel politikai és katonai együttműködés kíséri, mivel Amerika a következő évtizedre tervez Európában, miközben a NATO visszaszorul.
Az ukrajnai háború egy új európai erőelosztás alapjait fekteti le. A Németország és Franciaország által három évtizeden át folytatott Oroszország-politika kudarca vezetési vákuumot hagyott Európában.
Ahhoz, hogy ezt Németország visszaszerezze, az országnak az EU-ban elfoglalt domináns gazdasági pozíciója ellenére most ki kell érdemelnie a vezetés jogát. Az Európa előtt álló kulcskérdés az, hogy az Egyesült Királyság milyen szerepet fog játszani a NATO-ban, és különösen, hogy Lengyelország milyen szerepet fog játszani mind a NATO-ban, mind az EU-ban. A haditengerészet továbbra is a britek erőssége marad, különösen az indiai-csendes-óceáni térségben kiéleződő nagyhatalmi versenyben. Lengyelország számára a szárazföldi erők lesznek katonai erejének központi elemei.
De sem önállóan, sem együttesen egyikük sem veheti át a vezető szerepet Európában, ha Washington nem hoz egyértelmű döntést arról, hogy politikailag és anyagilag is támogatja a kontinens ilyen átalakítását. A múltban az Egyesült Államok kétszer is Németországhoz fordult, hogy töltse be a kontinens vezető szerepét, először a hidegháború végén, majd nemrégiben, amikor a Biden-kormányzat beleegyezett, hogy felhagy az Északi Áramlat 2 elleni szankciókkal.
Németország minden esetben irányított ahelyett, hogy vezetett volna, a politikai és gazdasági eszközökre összpontosított, és csak vonakodva engedte meg, hogy a katonai dimenzió bekerüljön az általános hatalmi számításba (Ursula von den Leyen védelmi minisztersége alatt a Bundeswehr véglegesen tönkrement. Ez volt a megbízatás? szerk.).
Washington még dönthet úgy, hogy harmadszorra is Németországnak enged, de az ukrajnai háború – a második világháború óta a legbrutálisabb háború Európában – és az ezzel járó katonai követelmények miatt a realitások nem ezt az eredményt valószínűsítik. A kérdés tehát az, hogy milyen lesz Európa, ha Ukrajnában véget ér a lövöldözés. Ez a kérdés nem arról szól, hogy ki akarja vezetni Európát, hiszen vannak régi és új aspiránsok, hanem alapvetően arról, hogy ki képes erre.
források: - https://neokohn.hu/2022/05/10/az-ukrajnai-orosz-invazio-teljesen-atalakitja-europat/ - 19fortyfive.com