Nehéz idők, európai polgárháborúk jönnek, mi sem úszhatjuk meg. De ez nem jelenti azt, hogy nem tehetünk semmit. A még viszonylag normális idők minden egyes napja egy alkalom arra, hogy hálásak legyünk az életünkért és egy lehetőség a valódi cselekvésre…  

– Ön szerint most hagyjuk magunk mögött az igazán jó évtizedeket. A legtöbb ember viszont azt várja, hogy egyre jobb lesz minden.

– Ez egy alapvető elvárás, amit az elmúlt évszázadok plántáltak belénk: hogy minden egyre több, szebb, jobb, gyorsabb lesz, és hogy az utódaink élete természetszerűleg biztonságosabbá válik. Ami a szó valódi értelmében egyáltalán nem természetes, csupán hozzászoktunk. A valódi lelki teherrel járó kihívás abból ered, hogy fel kell készülnünk a korábban tervezett életutunk elengedésére azért, hogy azt az életet élhessük, ami valójában vár ránk.

– A kutatók átlátják, merre tartanak a folyamatok, a politikusok gondolkodása viszont csak a következő ciklusig terjed. Senki sem meri megmondani a választóknak, valójában mi mindenről kell majd lemondaniuk ahhoz, hogy a jövőben is emberhez méltó életet élhessenek?

– A tudósok éppen úgy, ahogy a politikusok, mind egy sokkal nagyobb rendszer apró elemei és egyben annak foglyai. És ez mindannyiunkra igaz: az Egyesült Államok elnökétől az utolsó hajléktalanig mindenki érdekelt a rendszer fenntartásában. A hitelalapú pénzügyi rendszerre épülő fogyasztói kapitalizmus a növekedésorientált paradigma alapja és hajtóereje. Mindent a pénzügy és a gazdaság határoz meg, így a politikát is, túl a választási ciklusokon. Ugyanakkor a tudomány is hasonló cipőben jár: működési elve nem a polihisztorok képzését ösztönzi és jutalmazza, hanem a rendkívül szűk részterületek kutatását. Holott a polikrízis összetettsége miatt éppen az volna szükséges, hogy lássuk és láttassuk az összképet, a folyamatokat és azok következményeit.

– Miért? Milyen gyorsan sodorna el minket egy összeomlás?

– Valószínűleg olyan gyorsan, hogy észre sem vennénk, hogy éppen történik, vagy már meg is történt. A polikrízis lényege, hogy nem kell külön-külön mazsolázgatni belőle, csomagban kapunk mindent. Eleve kicsi, bár hivatalosan közepes és minden szempontból rendkívül kitett ország vagyunk: régen azt mondták, gazdaságilag, mostanra látjuk, hogy vízügyileg és energetikailag is. Ráadásul egy nagyobb konglomerátum részei vagyunk, amelynek a szabályrendszerétől nem térhetünk el. Szinte biztos, hogy akár a természeti, akár az emberi rendszerek felbomlásáról beszélünk, Magyarországot gyorsan magával ránthatja a folyamat.

– Tíz-tizenöt éve közhely volt, hogy Magyarország víznagyhatalom. Ez már akkor is mítosz volt?

– Ezt arra alapoztuk, ami igaz is, hogy a termál- és gyógyvízkészleteink tekintetében jól állunk. Csakhogy az egy egészen más típusú víz, a háztartási, ipari, mezőgazdasági felhasználása nem ideális. A fogyasztás gerincét a felszíni vizeink adják, és azok tekintetében már nem állunk jól: történelmi okokból a vizeink döntő többsége, bőven 90 százaléka, a határainkon túlról ered, és ki is folyik az országból. Sajnos továbbra is képtelenek vagyunk megtartani a vizet, ami átfolyik rajtunk. Az elmúlt 150-200 év munkája oda vezetett, hogy ami valaha vizes paradicsom volt, a Duna-Tisza köze, a Tiszántúl, az Alföld nagy része mára kiszáradt. Pontosabban kiszárítottuk. Hamarosan pedig egy félsivatagi területté válhat.

– Akkor mi lesz a mezőgazdasággal? Egy Kádár-kori mítosz szerint „agrároszág” volnánk.

– A nagyüzemi mezőgazdaság látszatra szükséges ahhoz, hogy ennyi embert megetessünk, valójában azonban óriási kitettséget jelent. Az emberiség éves energiafogyasztásának harmadát az élelmiszer előállítására, feldolgozására, szállítására és elkészítésére használjuk fel. Ennek az energiamegtérülési mutatója ugyanakkor rettenetes: a befektetett energiának a töredékét adja csupán vissza. Mindeközben el is pazaroljuk az élelmiszer szinte egyharmadát! És ott a szénhidrogén-kitettség: minden komoly mezőgazdasági gép gázolajjal működik, és most kezdjük érezni, hogy a valódi baj a gázolajjal lesz, sokkal hamarabb, mint a benzinnel. Előbb nagyon megdrágul, ami azonnal megjelenik az élelmiszerárakban, aztán egyre kevésbé lesz elérhető. A másik probléma a földgázhoz kapcsolódik: a nagyüzemi művelés annyira kimerítette a termőtalajt, hogy elképesztő mennyiségű műtrágya használata nélkül az már valójában alkalmatlan haszonnövények termesztésére; a műtrágya javarésze pedig földgázból készül. Ha pedig az bármilyen okból jelentősen megdrágul, vagy elérhetetlenné válik, az azonnal érezhető lesz az élelmiszer-termelésben és az árakban. És akkor még csak az emberi rendszerek sérülékenységéről beszéltünk. Ott van az úgynevezett „multiple breadbasket failure”, vagyis az a három gabonaféle, amely az emberiség energiabevitelének mintegy 60 százalékát adja – a búza, a kukorica és a rizs –, ami nagyjából 90 százalékban négy-öt nagy termőrégióban, úgynevezett kenyérkosarakban terem. Ha ezek közül kettőt-hármat egyszerre súlyt olyan szélsőséges időjárás, ami tönkre teszi a termést, az lényegében azonnali globális élelmezési válságot, közismertebb nevén éhínséget eredményezhet. A kutatások szerint egy ilyen helyzet az előttünk álló 10-15 évben bármikor bekövetkezhet.

– Rémisztő kilátások. Az európai államok készülnek vészforgatókönyvekkel, vagy a szőnyeg alá söprik a figyelmeztetéseket és halogatják a valódi cselekvést?

– A többség esetében ez utóbbi a szokványos stratégia, és nem látom, hogy Magyarország e tekintetben kivétel volna. A skandinávok azonban élen járnak: velünk ellentétben ők elkezdték a nemzeti, majd a helyi élelmiszertartalékok képzését, különösen a finnek, ahol az államtól egészen a családok szintjéig mindenki tudja, hogy melyik vészforgatókönyv esetén mit kell tennie. Május óta kezdeményezzük a kormányzatnál a Nemzeti Reziliencia Központ létrehozását, amely hozzájárulhat ahhoz, hogy az elkövetkezendő évtizedek valamivel elviselhetőbbek legyenek a magyarok számára. Érdemi választ azonban még nem kaptunk.

– Segíthet-e a mesterséges intelligencia átlátni ezeket a folyamatokat, vagy az is a probléma része?

– Sokan csodaszert láttak benne. Meglehet, hogy egyszer majd bekopogtat, és akkor a kérdés csak az lesz, hogy a Mátrix vagy a Skynet világa jött-e el. De ez még mindig alapvetően eszköz, és a valódi veszélyt továbbra is a gépezet mögött álló emberekben látom. Egyrészt felmérhetetlen – az emberek nem is sejtik –, hogy milyen léptékű energia- és édesvízfogyasztók az adatközpontok, és milyen, szó szerint exponenciális növekedésen mennek keresztül. Másrészt ott a pszichés vetület: aki végignézte a Fekete tükör című sorozatot, az láthatta, hogyan nézhet ki a közeljövőnk. Sokan attól várnak csodát, hogy a gép majd megmondja, mit kell csinálni. Eddig is rengeteg olyan eszközünk volt, amivel javíthattunk volna a helyzetünkön, a döntéseket azonban nekünk kellett meghozni. Az eredmény látható. A mesterséges intelligencia leteszi elénk a javaslatokat, dönteni ugyanakkor még mindig nekünk kell. Nehezen tudom elképzelni, hogy levetkőzzük eddigi emberi mivoltunkat, és csak a bolygó, a természet és az élet érdekeit nézzük. Az a pont viszont, ahol már a döntéseket is a gépek hozzák meg helyettünk, már egy egészen más típusú világ lesz, egészen más jellegű kihívásokkal.

– Néhány helyen már a kormányzati munkába is bevonták…

– Kína nem véletlenül a robotizáció úttörője: olyan léptékben csökken a népessége, hogy azt a munka világában valahogy pótolnia kell. A kapitalizmus logikája szerint ugyanakkor abban a pillanatban, ahogy a gép olcsóbban és biztonságosabban végzi el a munkát, mint az ember, onnantól meg is fogja tenni azt. Mit lehet majd kezdeni akkor a dologtalan embertömeggel? Ezt Harari már évekkel ezelőtt megfogalmazta, hogy a történelemben mindig is szükség volt a tömegekre, két okból: katonának és munkásnak. Most áll elő az a történelmileg teljesen új helyzet, hogy egyik célból sem lesz rájuk szükség. És akkor mi lesz velük? A tömegek mozgása számtalan alkalommal eredményezett történelmi fordulatot, a jövőben sem lesz ez másképpen.

– Amit Ceutánál láttunk, az 50-60 ezres migránstömeg, az anomália volt, vagy maga a jövő?

– Csányi Vilmos tanár úr mondta korábban: ha kellően gyorsak lesznek a változások, akkor nem tíz- és százezrek, hanem tíz- és százmilliók indulnak majd el. Ez olyan tömeg, amit infrastrukturális eszközökkel nem lehet kezelni, főleg ha érdemi szándék sincs rá. Ám ami most történik, az nagyon különbözik attól, ami várhat ránk. A mai migrációs hullámokban szinte csak fiatal férfiak jönnek, egyedül: fogják a batyujukat és jönnek. A valódi népvándorlás, amiről az iskolában is tanultunk, azonban egészen más. Ott a nagycsalád jön, házastól, kutyástól, anyósostól, mindenestől. Nem gondolom, hogy elkerülhető, ám ma még alig elképzelhető konfliktusokat fog ez szülni, az biztos. És a jelenség kiválthat mást is…

– Mit?

– Európai polgárháborúkat. Áprilisban a budapesti World Adaptation Forum konferencián hallhattuk David Betz-től, a King’s College professzorától, aki a polgárháborúk kérdését kutatja, hogy néhány jelentős nyugat-európai ország tulajdonképpen már egy polgárháborús helyzet küszöbén áll. A társadalmaikban olyan mély törésvonalak vannak, amelyek már ma is látható problémákat okoznak, például Nagy-Britanniában, Franciaországban, Svédországban, méghozzá akkor, amikor minden van és működik. Ha viszont alapvető rendszerszintű ellátási problémák jelennek meg – a víz, az élelmiszer, a pénz, az energia hiánya –, akkor e törésvonalak mentén azonnal felerősödik a „mi és ők” jelensége, ami elkeserítő állapotokhoz vezethet. Ő úgy gondolja, hogy ez akár tíz éven belül bekövetkezhet bármelyik nagy, heterogén nyugat-európai országban. És olyan típusú exodushoz vezethet, amire eddig alapvetően nem gondoltunk. Betz szerint akár 60 millió nyugat-európai indulhat el Közép-Kelet-Európa irányába, oda, ahol még biztonságot remél. Ha az uniós rendszerek még léteznek, akkor ezek az emberek szabadon mozoghatnak, tehát be is léphetnek ide. Nagy kérdés, hogy fel vagyunk-e erre bármilyen szinten készülve?

– És mit gondol?

– Nem hinném.

– A nyugati országokban történelmi mélyponton a születésszám, miközben a szubszaharai Afrikában még erős a népességnövekedés. Mi következik ebből?

– Amitől rettegünk, hogy egy összeomló világban mi várhat ránk, azt a bolygó jelentős részén úgy hívják: mindennapi valóság. A szubszaharai Afrikában, ahol még jelentősen nőhet a népesség a jövőben, ott várnak a legnagyobb kihívások az emberekre: vagy maradnak és kétséges a jövőjük, vagy elindulnak. Európa ilyen szempontból a legkitettebb. Eleve sokat teszünk uniós szinten azért, hogy tönkretegyük a gazdaságunkat. Az Északi-sark után az európai kontinens melegszik a leggyorsabban, azon belül is a Kárpát-medence! Nyersanyagok tekintetében Európa teljeskörűen a világ többi részére van utalva. Ha felbomlanak a globális ellátási láncok, az sok jót nem jelent a számunkra. És ott vannak a kontinens nyugati, északi és déli felén ezek a rendkívül heterogén, ezért roppant törékeny társadalmak. Ha ezt az elegyet összegyúrjuk és megfűszerezzük egy kis potenciális háborús konfliktussal, aminek kapcsán Európában felelős és felelőtlen vezetőink mindent elkövetnek, hogy legyen is belőle valami, látható, hogy ez a kontinens sok tekintetben nem egy szerencsés hely.

– Egyre népszerűbbé válik az a vélemény, hogy ha ilyen jövő vár ránk, akkor inkább ne is vállaljunk gyereket. Mit gondol erről?

– Felelősen gondolkodó emberként ebben még útmutatást sem szeretnék adni. Ennél személyesebb pontja az ember életének talán nincs is. Arra biztatok mindenkit, hogy engedje el a jövőre vonatkozó illúzióit, és a legfontosabb döntéseit a valóság megismerésére alapozva hozza meg. Az emberek a segítséget kívülről és felülről várják, onnan azonban nem fog jönni. Egy olyan irányba lenne érdemes elindulni, amiről már nagyon leszoktunk: újra megtanulni felelősséget vállalni a saját döntéseikért, vállalva azok következményeit is. Ennek pedig az egyik leghosszabb távon ható példája az, hogy valaki családot alapít-e vagy sem. Az évek során eljutottam odáig, hogy olyan esetben, ha van a családban már egy gyermek, és minden feltétel adott – egzisztenciálisan és érzelmileg egyaránt – ahhoz, hogy egy gyermek boldogan, egészséges, jó családban nőjön fel, akkor igen, érdemes még egy vagy két gyermeket vállalni. Egyszerűen azért, mert olyan világ elé nézünk, ahol az embernek a közvetlen fizikai környezete lesz a legfontosabb, mert arra számíthat majd. És az, hogy egy ilyen bizonytalan világban valaki számíthat a testvérére, olyan támaszt jelenthet, amit ma még fel sem tudunk fogni. De hogy valaki a nulláról elkezdje-e, azt a döntést neki kell meghoznia, vállalva a következményeket, mert ez már nem csak a saját életéről szól, hanem a gyermekei sorsáról is.

– Összeomlás-kutatóként járja az országot, előadásokat tart, szembesíti a hallgatóságát a valósággal. Hogyan reagálnak az emberek az előadásaira?

– Paul Chefurka kanadai kollapszológus alkotta meg a tudatosulás öt lépcsőfokának keretrendszerét. A bolygó lakosságának döntő többsége, részben saját elhatározásából, az első fokon, az édes tudatlanság állapotában áltatja magát, és marad is ott, ameddig csak lehet. Én abban a luxusban élek, hogy az idős szüleimen kívül lényegében csak magamért felelek, ezért szoktam mondani, hogy a hozzám hasonlóknak lehetőség, a szülőknek viszont egy ponton túl valójában kötelesség foglalkozni azzal, mi történik körülöttünk, és az hogyan érinti majd a gyermekeiket.

– Tehát ön szerint nincs megoldás?

– Erre a rendszerszintű problémára, amit polikrízisnek hívunk, abban az értelmezésben, ahogy hallani szeretnénk, valóban nincs következmények nélküli megoldás. Ezt nem tudjuk meg nem történté tenni. Az emberi tevékenység elpusztítja a természetet, így mivel annak részei vagyunk, a széles körű társadalmi összeomlás elkerülhetetlen. Az összeomlás jelensége azonban nem egy megoldandó probléma, hanem egy lezáruló ciklus végső, elviselendő szakasza. A kényszeres megoldáskeresés valójában a tagadás fügefalevele. Nem reményre van szükségünk a tovább lépéshez, hanem őszinte bánatból merített szabad elszántságra. Nehéz idők jönnek. De ez nem jelenti azt, hogy nem tehetünk semmit. A még viszonylag normális idők minden egyes napja egy alkalom arra, hogy hálásak legyünk az életünkért és egy lehetőség a valódi cselekvésre. Ha őszinték vagyunk önmagunkkal, és szívünk legmélyére tekintünk, akkor ráébredünk arra, hogy ez a küzdelem nem az emberiség megmentéséről, hanem a bátorságunkról szól, arról, hogy úgy szeressünk, ahogy eddig még soha.

Az interjút Stumpf-Biró Balázzsal Pataki Tamás készítette
forrás: https://demokrata.hu/tudomany/a-polikrizis-elkerulhetetlen-1221340/