A tőkék hatékony működtetésén alapuló gazdasági világrend (kapitalizmus) negyed évezredes működése alatt számtalanszor tapasztalt a gazdálkodás menetét súlyosan veszélyeztető, komoly szociális problémákat is okozó válságokat. 

A válságok a nemesfém alapú pénzrendszerek keretei között rendre úgynevezett túltermelési válságok voltak, amelyek jórészt csak néhány ágazatot érintettek, és ezen keresztül lassították egyik vagy másik ország gazdaságát, esetleg hatást gyakoroltak partner országok gazdaságaira is.

A pénz és a pénzrendszer a válságoknak nem volt stimuláló tényezője, éppen ellenkezőleg, automatizmusai révén inkább a csillapodás irányában hatott. Az arany standard – ami a 19. század második felében vált nemzetközi pénzrendszerré – sem a kamatok, sem az árfolyamok tekintetében nem hozott létre rapszodikus mozgásokat, így sem a hitellel gazdálkodóknak, sem az idegen pénznemekben üzletelőknek nem kellett szembesülni egyik napról a másikra a feltételek drámai romlásával a kamatok, illetve a valuta árfolyamok drasztikus változásai
miatt. Az is igaz viszont, hogy a gazdasági növekedés tempója is kiegyensúlyozottabb, a ma kívánatoshoz mérten szerényebb volt. Az akkori államok a gazdaság folyamataiba nem avatkoztak be, az időnként fellépő túltermelési válságok terhét főként a munkavállalók viselték, mert elveszítették munkájukat, öregségi és betegségi ellátás pedig még nem járt. Ez a helyzet hívta életre a munkavállalói érdekek védelmére a szakszervezeteket.

A pénznek a nemesfémektől való elszakítása az első világháború után a pénzt a gazdasági tranzakciók közvetítésén túl immár a gazdasági aktivitás serkentésének funkciójával is felruházta, s a pénzteremtésben az arany megléte vagy hiánya már nem volt korlát, a pénzteremtés csak emberi (szubjektív) akarattól függött.
A gazdasági növekedésre gyakorolt kétségtelen előnyei mellett a papíralapú pénzrendszereknek gyorsan megmutatkoztak a hátrányai is. A válságok sokkal mélyebbek, ágazati és regionális értelemben kiterjedtebbek lettek. Az államok sem maradhattak többé tétlenek. A papíralapú (szubjektív) pénzzel keltett volatilitások (vagyis egy-egy befektetés kockázatának mérőszámai – a szerk.) hatására létrejöttek az ideológiák, amelyek az állam beavatkozásának szükségét hirdették, és nagyot lépett előre a munkavállalók érdekvédelme és képviselete is.
A papíralapú pénz természetéből adódó és spekulációvezérelt első nagy világválság 1929 és 1933 között söpört végig a világgazdaságon. Nem véletlen, hogy éppen New Yorkból indult, ahol akkora már az „innovatív” pénzügyi megoldások, mint a hitelből való tömeges részvényvásárlás, valamint a kölcsönből vett papírok spekulatív eladása (shortolás) is divatba jött. A nagy válságból több helyen tanulságként az állam még nagyobb méretű beavatkozásának szükségességét vonták le.

Több helyen a pénzteremtésnek állami korlátokat szabtak, nemzeti hatáskörbe vették (Olaszország, Németország, Szovjetunió).

Több helyen a munka és a tőke is félretette antagonisztikus ellentétét, létrejöttek a jóléti társadalmak alapjai, amelyek a második világháború után váltak teljessé. (A szovjetek a jólétet, a „szovjet paradicsomot” csak a propagandában hirdették, a valóságban ennek fedezetét a terjeszkedést megalapozó hadiiparra fordították.) Ilyenkor a gyors gazdasági fejlődés vitathatatlan. A Szovjetunió és Németország a világháború befejezése után másfél évtizeddel komoly gazdasági erőre támaszkodó világhatalom lett. A második világháború utáni realitások alapján újraszerveződő nemzetközi pénzügyi rendszer lényegében papírpénz alapú maradt, de kizárólag dollárbázisú, aranystandard lett.

(A dollár átváltása aranyra a gyakorlatban annak felfüggesztése előtt sem, vagyis soha nem is működött.) A világgazdaság működtetésének átalakításai az elmúlt fél évszázadban nem szóltak másról, mint a dollár világméretű forgalma előli akadályok elhárításáról.

Ennek érdekében lettek újra konvertibilisek az aranyalaptól megfosztott nemzeti pénzek, bontották le az államok a kereskedelmi korlátokat, tették nemzeti valutáikat szabadon lebegővé, azaz dereguláltak minden fronton. Az államok minden vagyontárgytól történő elidegenítése (magánosítás) is a tőke útjában lévő megtérülési akadályelhárítás volt csupán.

A nemzetek együttműködésére épülő európai gondolkodás idejében észlelte, hogy önálló és erős gazdasági tömb nem képzelhető el másként, mint erős, önálló pénzzel.

A közös pénz ötlete már 1970-ben megfogalmazódott, az ehhez vezető gazdaságpolitikai harmonizációs követelményekkel együtt (Werner-terv), az ötlettől a megvalósulásig eltelt másfél évtized azonban már csak az eredeti elképzelés karikatúrájának megvalósítását tette lehetővé. Az euró bevezetése nem volt más, mint az addigra iszonyúra duzzadt úgynevezett euró-dollárok továbbforgása, immár euróként. Az Európai Unió nem saját pénzt teremtett saját céljaira, hanem milliárdnyi dollárt honosított.

Ezzel egy időben az Európai Központi Bank meg is tiltotta a tagbankká visszaminősített nemzeti jegybankoknak, hogy saját pénzt teremtsenek, sőt, ezt még az eurózónához nem is csatlakozott országokban is minden erővel, máig is korlátozni igyekszik. Talán az sem véletlen, hogy 2008-ban tétlenül nézte, hogy az amerikai bankok mérgezett termékei rázúduljanak az Európában bejegyzett bankokra, mély és azóta sem múló pénzügyi válságot okozva. Pénzt csak akkor teremthetett az Európai Központi Bank, amikor a görög adósságok leírásán elszenvedett veszteségekért kárpótlásként kitömték olcsó középlejáratú forrásokkal az érintett pénzintézeteket. A depresszióba eső gazdaságok helyett bankprofitokat mentett.

A válságról a tanulságokat az Európai Bizottság úgy vonta le, hogy az európai parlamenti választások előtt fél évvel – vagyis ma – gőzerővel dolgozik a bankunió és a közös bankfelügyelet megteremtésén. A bankunió lényege egy közös pénzalap létesítése, amelyből a bajba jutott bankok kisegíthetők. Ide a pénz még adózás előtt bekerülhetne, azaz a bankok az államok fölött, azok adóbevételeinek megkurtításával képeznének külön válságelhárító költségvetést. A közös bankfelügyeletet is nagyon szorgalmazzák. Nem tanultak abból, hogy a nemzeti szintű bankfelügyeletek is csődöt mondtak a válságkezelésben, és főként az észlelésben (kiváltképp a miénk!), pedig felettük nemzeti kormányok álltak. Milyen választott, felelős testület felügyeli majd a közös bankfelügyeletet? Vagy ők csak arra kellenek majd, hogy újabb és újabb pénzeket kérjenek a kormányoktól a bankmentő alapokból már nem fedezhető baj esetén?

A szükséges intézkedések viszont sorra elmaradnak, amelyek hasonló válságok kialakulását lennének hívatottak megakadályozni. Továbbra sincs gátja a pénzek ofshore helyekre történő menekítésének, arról nem is beszélve, hogy az ide került, harmincezermilliárd euróra becsült összeget visszatereljék az adózók közé. Emiatt tovább folytatható az adókerülő, globalista és az adózó nemzeti tőkék „versenynek” csúfolt, egyenlőtlen küzdelme. A válságot kirobbantók jól körülhatárolható személyi köre ellen sehol nem folyik büntetőeljárás. A legrosszabb esetben is hatalmas bónuszokkal távoztak, jobb esetben még ma is csak közülük válogatják a világ pénzügyi csúcsintézményeinek vezetőit.

A vádhatóság szerint nem elég a baj okozása, azt is bizonyítani kellene, hogy szándékosan, nyereségvágyból követték el. A bizonyításhoz, bár számos lehetőség van, hiányzik az akarat. Az eljárások megindítása helyett az unió vezérkara – a bankunió és a közös bankfelügyelet mellett – lázasan tárgyalni kezdett az Egyesült Államokkal egy közös kereskedelmi zóna (közös piac) létrehozásáról.

Természetesen a tárgyalás tematikáját a közvélemény nem ismeri, amikor az Egyesült Államok által folytatott megfigyelési, lehallgatási és adatgyűjtési botrány még el sem ült. Európa „vezérkara” nem a probléma megoldására, hanem a jövőben kódolható még nagyobb pénzügyi válságok kezelésére keresi a teherviselő áldozatokat. A válságokból – még a mostaniból sem – nem tanult, inkább a válság haszonélvezőinek dolgozik.

Boros Imre

forrás: http://www.magyarhirlap.hu/valsagok-es-tanulsagok#sthash.hClaSHMW.dpuf