Akik a vérontást felügyelik és szükség esetén szorgalmazzák, azok nem foglalkoznak az emberrel. Nekik a Közel-Kelet vallásokkal és népekkel együtt statisztikai adathalmaz…
Van egy kis templom Erbílben, Irak északi részén, a Kurd Regionális Kormányzat székhelyén. A hittanosok szerdán délután járnak órára, ősi, arámi nyelvű Bibliát forgatnak, arab nyelvű dalokat énekelnek. Semmi különbség köztük és a mi hittanosaink között, talán csak annyi, hogy számukra a templomot őrző kövérkés fiatalembernél levő géppisztoly nem meglepő tartozék, olyasmi, mint Jenő bácsinál a jegyzetfüzet. Innen nyugatra, Damaszkuszban a belváros legbelső szívében keresztek láthatók a kapukon, kocsma áll a sarkon, odabenn ősz szakállú bácsik söröznek. Kétezer éve őseik pont ugyanígy ültek, csak nem Heineken-reklám volt a fejük fölött, ugyanígy morogtak a világ gonoszságán. Még egy kicsit nyugatra haladva, Madaba jordániai településen él egy fiatal lány, aki nem hord fejkendőt. Nyakában kereszt lóg, csecsebecséket árul a turistáknak a helyi ajándékboltban. Egy kis ugrásra tőle, Betlehem mellett egy aprócska falu, Tajbeh igyekszik fennmaradni a zsidótelepek gyűrűjében. Körbenézve minden dombtetőn új házak épülnek, új falvak zsidó telepeseknek, valamint egy nagy katonai objektum, távcsöves, műholdkapcsolattal működő berendezés, jobb nem is tudni, mi az. Itt működik a legnagyobb palesztin sörfőzde, amely egy kisebbség kisebbségének állítja elő a termékét. Izraelben a palesztinok kisebbség, de közöttük is roppant kevesen követik Krisztust. Ők lennének a sör fogyasztói, no meg azok a zsidók, akiknek nincsenek nemzetiségi előítéletei, legalábbis sörben.
A palesztin sörgyáros, a jordániai áruslány, a damaszkuszi bácsik és az erbíli hittanosok a múlt csökevényei. Pusztulásra ítéltettek, mert senkinek se kellenek. Politikailag nem tényezők, csak emberileg számítanak, az pedig a világpolitikában mindig csak virág a gomblyukban, díszíti a gúnyát, de nem határozza meg a viseletet. A felsoroltak mindegyike úgy kel fel reggel, hogy nem tudja, este hol fog lefeküdni, van-e hely számára szülőföldjén, vagy ki fogják űzni az erősebbek, a mohóbbak. Lesz-e olyan társadalmi csoport, amely mellé áll, amikor bántják, amikor felgyújtják a házát, vagy fegyvert fognak a gyerekére. Aki van, az messze van. Rómában. Az oda zarándokló tömegek vallási indíttatásból a Szent Péter térre vonulnak, sokan vannak, közösen imádkoznak, majd hazamennek. Marseille-be, New Yorkba, Varsóba, Buenos Airesbe, Budapestre. Magukban imát mormolnak, hogy az Úr mentse meg keleti testvéreiket, de valójában csak bízni tudnak az isteni irgalmasságban.
Mert akik a vérontást felügyelik és szükség esetén szorgalmazzák, azok nem foglalkoznak az emberrel. Nekik a Közel-Kelet vallásokkal és népekkel együtt statisztikai adathalmaz. A keresztények szinte kivétel nélkül arabok, így megkapják az előítéletes kijelentéseket, Ahmed, Hasszán és Leila azonnal az Iszlám Állam tiszteletbeli tagjává korcsosul nyugati szemekben. Pedig ők szenvednek legtöbbet Krisztusért, egyszerűen azért, mert itt születtek, és ez nem döntés kérdése. Nem jobb emberek ők senkinél. Egyszerűen ez jutott nekik. A kereszténység nekik identitás kérdése, nem divat vagy erőltetett útkeresés. Mi elfelejtettük, milyen fontos is meghatározni önmagunkat, felmondani a leckét, szembenézni saját magunkkal. Hogy megfelelően szeressük önmagunkat, embertársainkat, a minket körülvevő világot. Ők, a fogyatkozó, de még mindig kitartó keleti keresztények – ahol jaj, még ma is él a szkizma, a Rómát és a Konstantinápolyt elfogadó Krisztus-hitűek nem cseresznyéznek egy tálból, pedig már Konstantinápoly sincs – tudják, számukra Jézus fizikailag és eszmeileg is mentsvár. Nem muszlimok és nem is tudnak azok lenni, bármennyire is hiszünk innen, Nyugatról abban, hogy minden fekete hajú és szakállas férfiembernek Mohamed a próféta.
Ők kitartanak. Nekik ez a küzdelem az élet. Néha pedig a halál.
Sitkei Levente
Forrás: http://magyaridok.hu/ahelyzet/uvolto-csend-254044/