Február 20-án Brüsszelben egyértelműen kiderült, mennyire távol áll az Európai Unió (EU) kifinomultnak vélt döntési mechanizmusa a hatékony megoldáskereséstől. A legrosszabb arcát mutatta az EU, ez a klasszikus emberi értékekre épülő magasztos politikai közösség… 

Mert ugyanis unió, az nem volt, csak nemzetállamok voltak. Európa-szerte huszonnyolcféle partitúra létezik, amelyben csak időlegesen találunk összecsengő (például a visegrádi) hangokat. Békeidőben ez nem volna baj – mondhatnánk, ugorjunk neki még egyszer. Ám már egy éve ostromolják a migránsok az európai határokat, ki-be járkál, akit arra visz a szél, és még azt sem lehet tudni, mit hoz az előttünk álló tavasz. A tavaly novemberi Párizsban elkövetett támadássorozattal egyértelművé vált, hogy korszakhatárhoz ért Európa. Az elkövetők határokon átpendliző, fegyverrejtegető és -kereskedő, a Közel-Keleten képzett terroristák voltak (egyikük még mindig szökésben). Ehhez képest a csúcstalálkozón a külső közös határvédelmet érintő ügyekben nemhogy áttörés, de érzékelhető előrehaladás sem történt.

Az persze a kotta része volt, hogy a felháborító és elítélendő módon egységes állásponttal asztalhoz ülő visegrádiakat megzsarolja valamelyik nagy tudású országvezető. Erre számíthattunk. A magyar határkerítés egyik ősellensége, Matteo Renzi olasz miniszterelnök igencsak elvetette a sulykot, mikor az uniós pénzek megvonásával fenyegette meg a V4-eket arra az esetre, ha továbbra sem vesznek részt a menekültek elosztásában. Álláspontja persze érthető, ő nem építhet kerítést országa köré, neki tovább kell adnia az érkezőket. Az effajta zsarolás hozzátartozik az ilyen csúcstalálkozókhoz. Alekszisz Ciprasz sem hagyta otthon ütőkártyáit. A görög kormányfő közölte: csak akkor támogat akármilyen brit diktátumot, ha mindenki megígéri, hogy nem zárja le a határát. Renzi és Ciprasz kisstílű zsarolás tárgyává tette a népvándorlás megfékezésére eddig tett egyedüli (de ki tudja, meddig) hatásos módszert. A csúcs első huszonnégy órája egyébként merő rettenet lehetett a helyszínen tartózkodó újságíróknak, mert a helyezkedő nyilatkozatok, semmitmondó okoskodások színpadi jelenetei között, a csúcsvezetők vacsorájának menüsorát vizslatva csak a méregdrága uniós büfében lazíthattak.

Reformigényeivel David Cameron kétségkívül uralta és tematizálta a csúcsot, de összeurópai szempontból sajnos nagyon rosszkor öntötte bánatát a kontinensre. Ráadásul a tervezett menetrendet is teljesen felforgatta a korábban beharangozottnál követelőzőbb javaslatcsomagjával. Nagy-Britannia Brüsszel pecsétjét akarja látni azon az intézkedési terven, amit egymaga is végrehajthatna. A brüsszeliták úgy tesznek, mintha most feladat állt volna a házhoz. Pedig Cameron a szociális kifizetések rendszerét nemzetállami hatáskörben is el tudta volna kezdeni rendbe tenni. Szép lassan, szabályozottan csukni a bevándorlás tágra nyílt ajtaját, az ösztönzők lefaragásával. Csak hát ő is hazabeszél, tábort épít, mint a többi országvezető. Lampedusán, Leszboszon, Kölnben és Malmőben egyaránt tisztán érzékelhető, hogy a brit munkaerő-piaci sérelmek, az állami kassza kifosztása, illetve ennek engedése nem összemérhető probléma a migrációs krízis okozta társadalmi feszültségekkel. Ennek ellenére még mindig nagyon kevesen veszik észre, hogy az igazi közös feladat az uniós szuverenitás megőrzése (vagyis az Európai Unió határainak garantálása), és nem Nagy-Britannia önkeze okozta sebének simogatása volna.

Kuthi Áron
http://mno.hu/vezercikk/onzesterkep-1329646?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_migracio_201602