Angela Merkel szerint a menekültválság miatt eljött az ideje, hogy a kelet-európai uniós tagországok viszonozzák a bővítéssel kapott szolidaritást…
Tessék?! Jól értem? Mert ha igen, akkor attól tartok, hogy a kancellár átlépte az értelmes párbeszéd és a cinizmus határát. Pontosabban: az utóbbi útján tévelyeg. Míg tényleg orra nem bukik egyébként is egyre népszerűtlenebb, önsorsrontó migránspolitikájának kesze-kusza útvesztőjében.
Fogjunk egy mérleget! Olyan régimódit, aminek két serpenyője van. Karos mérlegnek is hívjuk. Ha elkezdjük belerakosgatni egyik serpenyőjébe az uniós csatlakozásunk óta eltelt időszak pozitív történéseit, a másikba pedig a negatívumokat – nos, akkor nem vagyok benne teljesen biztos, hogy az előbbi felé billenne a mérleg nyelve. Mert komoly támogatási pénzeket kapunk ugyan a közös kasszából, de mindeközben felvásárolták, majd leépítették a magyar tulajdonban lévő gyárakat, élelmiszer-feldolgozó üzemeket. Külföldi multicégek árasztották el a kereskedelmet, nyugat-európai nagy bankok szippantják ki évről évre a milliárdos hasznot, miközben a magyar középréteg egyre lejjebb és lejjebb csúszik, az elszegényedés pedig csak nőttön nő.
Gazdasági függetlenségünkkel párhuzamosan egyre inkább szűkül a politikai szuverenitásunk is. S mindez a kapitalizmus attribútumának, a versenyhelyzetnek köszönhetően. A történelmi hűség kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy ez a verseny ahhoz volt hasonló, mint amikor egy amatőrökből álló falusi kis csapat feszül neki egy válogatottakkal teletűzdelt NB I-esnek egy kupameccsen. Lehetőség és esély elméletben van, de a gyakorlat percek alatt megmutatja a valódi erőviszonyokat.
De ha ugyanezen szerkezetet arra használnánk, hogy megmérjük vele, kinek milyen mértékben „érte meg” az unió bővítése, akkor viszont bizonyos vagyok benne, hogy Németország felé billenne a mérleg nyelve. Ugyanis a kelet-európai bővítés nemcsak lehetőség volt a belépők részére, hanem piacszerzés is a „régiek”, de leginkább a „nagyok” számára. Az, hogy az unió mind gazdasági, mind pénzügyi, mind pedig életszínvonalbeli értelemben is „kétsebességű”, talán már közhelyszámba megy, mindazonáltal igaz. Tehát vannak, akik „előrébb” tartanak, és bizony ezt nem restek kihasználni. Urambocsá’ fenntartani. Így, hallgatva a kancellár szavait, tényleg a cinizmus csimborasszója a szolidaritásra hivatkozni.
Mindenesetre a történet úgy lesz kerek, ha kitérünk arra a folyamatra is, amely a német állampolgárok orra előtt zajlik. Merkel „migránsbarát” politikája egyre népszerűtlenebb, és ha így folytatja, megjósolhatóan bukás lesz a vége.
Két forgatókönyv is lehetséges. Saját, egyre elégedetlenebb párttársai vonhatják meg tőle a bizalmat, vagy a következő választáson bukik majd el. Az előbbire egyre több jel mutatkozik, hisz megy az üzengetés a párton belül, illetve a pártszövetség között is (CDU–CSU), de az utóbbi, azaz a választási vereség is a levegőben lóg. Leginkább, ha a migrációellenes pártok elszipkázzák a konzervatív szavazókat, a szociáldemokraták pedig kicsit bátrabban kommunikálva egy szigorúbb, kevésbé nyitott bevándorláspolitikát hirdetnek meg a választásra. És miért is ne tennék? Túl magas labda ez ahhoz, hogy ne csapják le, ráadásul, mivel nincsenek kormányzati pozícióban, így a multik sem terhelik őket azzal, hogy kell a tömegesen érkező, brutálisan olcsó kétkezi munkavállaló. Amire nekik szükségük van. (Így értelmezve a német kormányzat lépéseit, látnunk kell, hogy Merkel voltaképp csapdába esett. Beszorult a nép akarata és a multik vágya közötti ellentétbe.)
Tehát Németországnak jó üzlet volt a keleti integráció. Egyrészről piacbővítés, az export lehetőségének kiterjesztése, másrészről pedig az olcsó munkaerő kihasználása sokat hozott a konyhára. Persze a profit működött mindenekfelett! Szolidaritás, kedves kancellár asszony? Ugyan már!
Nagy Ervin forrás: http://magyarhirlap.hu/cikk/38354/Merkel_cinizmusa#sthash.t5FIXJDD.dpuf