Civilizációnk mai válsága abban rejlik, hogy folyamatosan tagadja önmagát és létjogosultságát.
Amikor az iszlám terrorizmus szóba kerül, kötelező köröket kell futni a múlt bűneivel kapcsolatban: keresztes hadjáratok, gyarmatosítás, elnyomás…

A Nyugattal szembeni összes létező támadás során első feladatunknak azt tekintjük, hogy kiegyensúlyozzuk azokat a korábbi vétkeinkkel. A mai nyugati mentalitás a „bocs, hogy a lábad alá léptem” szabadkozással indít.

A mostani népvándorlás kapcsán is rendre előkerülnek ezek a toposzok. A bevándorlásnak, ahogy sokak szerint még a terrorizmusnak is, a legfőbb oka a globális és Európán belüli – amennyiben a szegény terrorista épp valamelyik nyugati nagyvárosban él – mély egyenlőtlenségek megléte, a kizsákmányolás, a kolonizáció hatása. Szinte nincs olyan súlyos probléma ma a világban, amit ne a Nyugat korábbi bűneiből vezetnének le. A következtetés világos: az egész nyugati civilizáció bűnben fogant, és a modern Nyugatnak egyetlen dolga van, nevezetesen e bűnök jóvátétele. Szégyenkezünk minden miatt, ami a miénk vagy a miénk volt, mert a mai bűntudatkultúra szerint minden, amit a nyugati civilizáció megszerzett azt lopta, mások kizsákmányolása és lemészárlása révén.

A felvilágosodás minden önellentmondást föl akart számolni, ezzel együtt a „társadalom képmutatását” is, amit mélyen megvetett. A nem képmutató gyakorlat sikeresen kiélhette magát a terrorban, és ez jól megmutatta, hogy ellentmondásmentes világot csak terrorral lehet létrehozni. A felvilágosodásból azonban sok minden következhet. Részben következik belőle a haladó imperializmus, amely nevelni akarja az „elmaradott népeket”.

Természetesen okkal borsódzik a hátunk a haladó imperializmustól. A civilizátorkodás, amelyről már Madách is írt, a legkevésbé sem szimpatikus, és a modern – a Harmadik és a szovjet – birodalmak tapasztalatai korántsem ébresztenek bennünk szép emlékeket. Ugyanígy kevés szeretnivaló van az ezeket is megelőző haladó imperializmusokban, melyeket egyes liberális szentek méltattak, mivel a gyarmatokat az etológia laboratóriumainak tekintették. Ugyanakkor a nyugati civilizáció már ezek előtt is létezett, ahogy volt másféle imperializmus is, és ezekért a legkevésbé sem kellene szégyellnünk magunkat. A Római, a korai Brit Birodalom vagy a Magyar Királyság nem szégyenfoltok, hanem a nyugati civilizáció legnagyobb eredményei.
A felvilágosodással szemben megjelent a romantika. Ebből örököltek gondolatokat sokan, politikai meggyőződéstől függetlenül. Még ha nem is beszélnek nyíltan a „nemes vademberről”, mégis az a kiindulási pont, hogy a civilizált ember kegyetlen, kiirtotta, kizsákmányolta a nemes vadembereket. A „nemes vadember”, bármennyire furcsa és szőrös is, bűntelen és szeplőtelen – szemben a civilizáció által megrontott emberrel. A nyugati civilizáció bűnös, mert erőszakosan gyarmatosította a nemes vad népeket, előtte pedig erőszakosan terjesztette a kereszténységet, mészárolta a muszlimokat a keresztes hadjáratok során. (És ha már itt tartunk, talán a keresztes háborúkért sem kellene folyton-folyvást bocsánatot kérnünk: így is hosszú időbe telt, amíg meg tudták győzni az „itthoniakat”, hogy talán nem kellene hagyni, hogy halomra mészárolják a keresztény zarándokokat. Vajon miről beszélnek a bűntudatiparban utazók? A római egyház talán megtámadta és megszállta Medinát vagy Mekkát?)

A romantika örökségeként mindig a szenvedővel érzünk együtt. A szenvedő pedig a posztkoloniális Nyugaton mindig a „másik”, vagyis, akit a Nyugat kifosztott, lerohant, elnyomott. Igaz, hiába lakozik az empátia alapja a kereszténységben, azt is szégyelljük. Pedig ahogy a kereszténységben, úgy a korai birodalmakban is megtalálhatjuk azt, amit civilizá-
ciónak nevezünk. A fő kérdés az, milyen egy civilizáció önképe.

Amennyiben a gyarmatosítás kerül terítékre, nekünk, magyaroknak van a legkönnyebb dolgunk: nem voltak gyarmataink. Nincs
miért bocsánatot kérnünk. Azonban azok a nyugati országok, melyek rendelkeztek gyarmatokkal, túlzásba viszik a bocsánatkérést. És legalábbis kétséges, hogy egyértelmű lett volna a nyereség-veszteség arány a gyarmatok javára – ahogy a keresztes hadjáratok esetében egyértelműen elmondható, hogy súlyos anyagi – és emberi – veszteségekkel jártak. De még ha el is ismerjük, hogy lehettek a gyarmatosítóknak nyers érdekeik, akkor is egyértelműen leegyszerűsítő a trimondialista romantika „kizsákmányolásról” szóló meséje.

Az emberi világ erkölcsileg abszurd. A mai fogalmainkkal és hozzáállásunkkal – empátia, emberi jogok, demokrácia stb. – már könnyű elítélni minden kezdetet. A közhely szerint is nehéz minden kezdet, hát még egy civilizációé! Egy már létező civilizáció egyik kényelmes, fűtött szobájában megrendezett work-shopon könnyű elítélni a bűnös kezdeteket. A magyarországi Koppány-romantika is része ennek, ha már nekünk nem voltak gyarmataink, megteszi ez is. Egy állam fenntartása és megvédése is borzalmasan nehéz, még nehezebb a megalapítása. Amikor a „véreskezű” államalapítókról, a kegyetlen gyarmatosítókról, elnyomó telepesekről beszélnek, érdemes belegondolni, mennyire nevetséges előfeltevéseken nyugszanak ezek a kijelentések: mintha államot úgy alapítanának, hogy mindenki körbeül az erdőben, és megkötik a társadalmi szerződést.

Egy civilizáció folyamatosan épül, csiszolódik. Nem egy kerekasztal körül, racionális vitát lezáró teljes konszenzussal hozzák létre, hanem számos áldozattal és küzdelemmel jár. Ám éppen ezeknek köszönhetjük, hogy ma kerekasztalok körül folytathatunk racionális vitákat (már akinek erre van ingere, vagy ha épp nincs jobb dolga). Álszent vagy roppant naiv számon kérni e civilizáció építőin, hogy miért lett piszkos a kezük. És korántsem biztos, hogy néhány eltűnt és siratott barbár törzsi szokás eltűnése szegényebbé tette ezt a világot.

A sors fintora, hogy a gyarmati népek többsége épp a gyarmatosítóktól kapta azokat az eszméket, amelyek nevében aztán elutasították a gyarmatosítást – így a függetlenséget, önrendelkezést is, hogy a korábbiaknál gyakran élhetőbb viszonyok teremtéséről ne is beszéljünk. Ajánlott irodalom a Brian élete című film „Mit adtak nekünk a rómaiak?” jelenete. A helyzet ez esetben is meglehetősen paradox: ha nincs gyarmatosítás, nincs vagy legalábbis az importot megelőzően nincs elmélkedés emberi jogokról, demokráciáról, függetlenségről.

Akik mindenféle globális egyenlőtlenségekről, kizsákmányolásról, kiszipolyozásról beszélnek, azok adottnak veszik, hogy a Nyugat gazdag, és ezt a gazdagságát mástól vette el – ezek volnának a szegény népek nemes vademberei. Ugye érthető: a már gazdag, ereje teljében lévő nyugatiak kifosztják a szegényeket. Csakhogy a nyugati civilizáció sem volt mindig gazdag. A bűntudatipar munkatársainak az egyik legnagyobb ellensége a történelem, ezért kezdik azt tetszés szerint 1945-ben, vagy a gyarmatosítással. (A keresztes háborúk inkább afféle intermezzók, egy erőteljesebb ugrással, ott közel-távol sincs semmi előtte-utána.) A Nyugat nagyjából a reneszánszig meglehetősen szegény volt; a kortárs keleti birodalmak lába nyomába nem ért gazdasági-infrastrukturális fejlettségben, azokhoz képest inkább egy pocsolyához hasonlított. A nyugati civilizáció kincse ekkor a gondolkodása volt: noha nem volt gazdag, de szabad volt – szemben a despotikus Kelettel.

A Nyugat mindezek után elkezdett gazdagodni, és a csoda éppen az volt, hogy a szabadságot a gazdagsággal egészítette ki. Meglehetősen fontos lecke a nyugati civilizáció története: számos dolog, amit ma adottnak veszünk, amit ma élvezünk, az nem szándékolt következményként, melléktermékként jelent meg benne. Számos olyan szabad vagy egyenlő viszonyunk, amely létrejött, így jött létre. Ehhez azonban hinni kellett a civilizációban. Hinni kellett abban, hogy igenis van értelme kódexet másolni, van értelme olvasni a Bibliát, fordítani Arisztotelészt, egyetemeket alapítani. Ma nem kevés ilyen dologról hisszük azt, hogy eleve adott – hacsak nem a gyarmati népektől oroztuk el ezeket is –, és nem küzdöttek ezért azok, akik körme alatt a bűntudatipar lelkes aktivistái nézegetik a piszkot.

A nyugati civilizáció kész csoda, és nem véletlen, hogy amikor beértek a gyümölcsei, mindenki az irigye lett. Mi elkezdtük szégyellni, el akarjuk felejteni, le akarunk számolni a múltunkkal, vagyis: saját magunkkal. A kereszténység és a gyarmatosítás bűn, és mi szabadulni akarunk a bűntől. A gyümölcsök létét talán nem tagadjuk, de a mai bűntudatipar szerint ezekből mindenkinek részesülnie kellene, hiszen így erkölcsös. Elfelejtettük azt, hogy egy civilizációt sohasem mindig makulátlan és morálisan feddhetetlen cselekvések hozzák létre, így a nyugati civilizáció sem ilyen. Gyakran nagyon is erkölcstelen, elítélhető cselekvések is vezetnek nem szándékolt módon jó eredményekre. Nem mondhatjuk, hogy a Nyugat „bűntelen” lenne. De melyik civilizáció, melyik emberi társadalom teljesen bűntelen, szent?

A nyugati civilizáció mai válsága abban rejlik, hogy folyamatosan csak bűneit sorolja, tagadja önmagát és létjogosultságát, erényeit pedig eltékozolja. Nem kell azt mondanunk, hogy a mi civilizációnk makulátlan; az sem következik mindebből, hogy térjünk vissza a 19. századi gyakorlathoz, és gyarmatosítsunk. Elég annyi, hogy azt mondjuk: ezek vagyunk mi, számunkra ez értékes, és meg akarjuk őrizni. Bármit gondoljanak is ma róluk a bűntudatipar aktivistái, a megvetett keresztesek és a korai birodalmak építői sokkal egészségesebben álltak a saját civilizációjukhoz. Hittek benne. Csak akkor tudunk valamit megvédeni, ha ragaszkodunk hozzá.

Megadja Gábor (a szerző eszmetörténész)

Forrás: http://magyaridok.hu/velemeny/209425-209425/