A címben szereplő angol kifejezést talán kétségtelen vagy nyilvánvaló elrendeltetésnek fordíthatnánk. John O’Sullivan a 19. század közepén írt először a Manifest Destinyről, és eredendően az Egyesült Államok önvédelmi joga mellett kardoskodott a kissé biblikus hangulatú kifejezéssel… 

A Manifest Destiny lényege – írja O’Sullivan – „…hogy benépesítsük ezt a Gondviselés által nekünk adományozott kontinenst, s rajta szabadon nemesedjenek és fejlődjenek az évről évre sokasodó milliók”.

Felteszem, az olvasó is hiszi velem együtt, hogy a Történelem Ura nem csillagos-sávos fejkendőt visel, ellenkező esetben valami nagyon nagy baj van magával a teremtéssel, pontosabban annak amerikai magyarázatával.

Merthogy – fűzzük tovább O’Sullivan gondolatát – a Gondviselés nemcsak az okos, művelt és erényes

amerikaiaknak adományozott földet benépesítési paranccsal, hanem például Szíriának is. A teremtésben éppen az a csodálatos, hogy minden fogaskereket a helyére illesztett a mester, van itt patak és dzsungel, cincér és elefánt, arab kebab és Kentucky Fried Chicken. Ebben a sokszínű és csodás világban azonban mindig zavart kelt, hogy úgy mondjam, gyanús tónusként zümmög a fülben, ha egyvalaki kijelenti magáról, hogy ő az egyetlen emlősállat, őt jobban szereti az Isten, a többi csak csúszómászó, jobb esetben száradófélben lévő kaktusz vagy korallzátony, ami, lássuk be, mégsem nagy karrier az élővilágban.

Igen, ismerjük ezeket a ki, ha én nem típusú érveket. És ne csodálkozzunk azon, hogy az Ószövetségre és Pat Robertson asztali mondásaira szteppelő újprotestáns Amerika falja a fekete-fehér próféciákat. Magából a Bibliából fakad ugyanis a kiválasztottság vélelme vagy ténye – mindenki döntse el maga, hiszi-e vagy sem, hogy Isten mégis klubokban gondolkodik.

Ennél földközelibb kérdés, hogy Barack Obama, ez a cukor ember, vajon mire gondolhatott annak idején, amikor meghirdette a világ legegyszerűbb politikai üzenetét: CHANGE?

Szerintem arra, és a mostani szíriai események megerősítik gyanúmat, hogy a gonosz tengelyének soron következő rosszfiúját nem a szárazföldön, hanem mondjuk a levegőből zúzzák szét. Ez a CHANGE. Republikánusok és demokraták között mindössze módszertani különbségek vannak. Manapság éppen nem tömegpusztító fegyverek után kutatnak, mert az a sablon most nem jó. És milyen érdekes, amikor égetően ürügyre lenne szükség, hát nem éppen akkor támad vegyi fegyverekkel gyermekekre a megátalkodott szíriai rezsim? Ami persze lehetséges, csak halvány déja vu érzésünk van, mert valamennyire ismerjük a történelmet és a háborús ürügyeket.

Annyi lódítás, megtévesztés, elterelés után az Egyesült Államok kormányának nem hisz a világ. A nemzetközi jogot sárba tiporva, egymás után iktatják ki Izrael térségbeli ellenfeleit, és még csak nem is törekednek a látszatra. Az ürügy csak olyan CHANGE-en szocializálódott, lilliputi agyakba vésett kis ürügyecske: ott vannak a rosszak, itt vagyunk mi, a jók, came on baby, light my fire, a jövő héten bombázunk.

Nem vagyok egyedül ezzel a véleményemmel. A világ Pat Robertsonon kívüli része, azok az embermilliók, akik még nem ultrás vizet lötyögtetnek a fejükben, finoman szólva is erős kétségekkel nézik Washington közel-keleti politikáját. A szómágia, a illedelmességbe göngyölt „szakértő” szövegek, a világ legnagyobb szuperhatalmához dörgölődzés azonban érdemben semmit sem változtat. Minél több CHANGE, annál kevesebb tekintély. Amerikainak lenni ma már nem „menő” a világban, oda a nimbusz, Európától Japánig mindenki nagyot sóhajt, ha jönnek az amerikaiak, és megmondják, mi a jó nekünk.

Mert a Manifest Destiny lényege, hogy abban csak Amerika van benne. A világ többi részének pedig az a rendeltetése, hogy csodálja a vízfejű óriást, a kétbalkezes csecsemőt, az erőszak és a képmutatás politikáját.

Tegnap Korea és Vietnam, közben egy kis Nicaragua, a minap Afganisztán, Jugoszlávia és Irak, ma Szíria, holnap meg valamilyen új célpont. Sok lesz ez egy fél évszázadra. A régi birodalmaknak legalább volt stílusuk: pax Romana, világbéke és a többi – legalább annyira kiérlelt üzenetek, mint a Manifest Destiny… A történet végét pedig ismerjük: a bukás elkerülhetetlen. Mert Isten – és ez a rossz hírem a CHANGE-hívőknek – mégsem személyválogató, minden teremtménye egyformán kedves a számára.

Szentesi Zöldi László, forrás: www.magyarhirlap.hu/manifest-destiny#sthash.1WZh0889.dpuf