Nézzünk körül a világban, hogyan állunk a javak elosztásával, miről szólnak a hírek, hányfelé dörögnek a fegyverek, sőt, ölik egymást az emberek. Kár lenne tagadni, ebből a szempontból bizony továbbra is válságban vagyunk. Másként fogalmazva nem úgy élünk, ahogyan kellene. Ellenségei vagyunk egymásnak, holott egymásra vagyunk utalva…
Ferenc pápa sem korszerű. Hiába telt meg tegnap ismét Róma ezúttal az irgalmasság szent évének ünnepélyes megnyitása kapcsán, a katolikus egyház fejének üzenetét olyan sokan azért nem veszik komolyan. Kétségtelen, a stílus, a közvetlenség, a régi tanítás hatékony és vonzó közvetítése miatt hívők és nem hívők tömegei éltetik olykor szinte sztárként a főpásztort, azt azért látnánk, ha ezek a százezrek hirtelen úgy is kezdenének ténykedni, ahogyan Ferenc pápa – illetve rajta keresztül Krisztus – tanítja. Ez nem azt jelenti, hogy ne lennének szép számmal a világban, akik az evangéliumi szeretet szellemében élnek, de hogy ez sem nem korszerű, sem nem elterjedt magatartás, az nem vitatéma.
Mindazonáltal ismét kicsit Róma püspökére és az ő szelíd szavaira figyeltek sokan. Ferenc pápa a saját kezével tárta szélesre a Szent Péter-bazilika előcsarnokában lévő szent kaput, és elsőként lépett át rajta, megnyitva ezzel a rendkívüli szentévet. Mindez liturgikus keretek között történt, egy – szintén nem „korszerű” – szentmise keretében, amely Szent Péter apostol sírjánál, a bazilikában ért véget, ahová püspökök és papok, valamint világiak egész menete követte a főpásztort. A formának fontos üzenete van. A pásztor belép az irgalmas Isten házába, megnyitja az utat, és hívja magával az egész nyájat. A következő napokban valamennyi egyházmegyében, így hazánkban is megnyílnak a kapuk az advent időszakában, karácsony előtt nem sokkal, megújulási folyamatot indítva el az emberi szívekben. Legalábbis ez a cél, ezt jelenti a szentévi remény, ezért imádkozott csendben a Szentatya is a kapu tövében, a szeplőtelen fogantatás ünnepének napján.
Ferenc pápa szentbeszédében ismét programot adott. Ez leginkább magáról az egyházról szól. Emlékeztetett ugyanis a hatvanas évek közepén, éppen ötven esztendeje zárult II. Vatikáni Zsinatra, amely ajtót nyitott a világ felé, hogy kapcsolatba kerüljön „korunk embereivel”. Az egyház tehát kilépett korábbi bezártságából, hogy minden emberrel ott találkozzon, ahol él: városában, otthonában, munkahelyén. Merthogy a két „szereplő” bizony eltávolodott egymástól. Ez egyrészt tényközlés és kritika, másrészt küldetés a hívők gyülekezete számára. Az egyházfő láthatóan ennek szellemében munkálkodik, viszi tovább a missziót, fontos számára a kommunikáció és a párbeszéd erősítése. És mindenekelőtt: Isten határtalan, mindenkit befogadó irgalmának hangsúlyozása. Most is ezt teszi. Azt mondja, amikor Isten megbocsát, egyúttal felejt. Nem úgy, mint mi, emberek, jó esetben.
De kivel is kell nekünk irgalmasnak lennünk? Mindenkivel? Persze, de hát az könnyű. Több milliárd ismeretlen embert elfogadni és szeretni egyszerre – úgymond – lehetetlen, mégis megoldható. Látatlanban még az Európába áramló bevándorlási hullám tagjait is el lehet fogadni, pláne, hogy alig találkozunk velük. De meg tudunk-e bocsátani az éveken át idegesítő szomszédnak? A jobb fizetésért dolgozó kollégának? A gonosz rokonnak, aki kitúr a jogos örökségünkből? Vagy akár a csaló közös képviselőnek? Az ilyen mindennapi szituációkban derül ki, hogy hiányzik belőlünk az az irgalom, amely a kereszthalált is vállaló, az egész emberiséget atyja szeretetébe meghívó Krisztusban megvolt. És talán túlzás, de mégsem annyira, hogy az ilyen egyszerű konfliktusokból lesznek a nagyobb összetűzések, végeredményben a háborúk, amelyek aztán persze tovább bonyolódnak, különösen korunk nagyhatalmi versengései közepette.
Mindenesetre nagy a tét. Minél többen élünk ezen a bolygón, annál inkább rászorulunk az irgalomra. Egymás irgalmára. Isten irgalmára. Ha így vesszük, mégiscsak korszerű ez a pápai üzenet. Vagy sorsszerű.
Kacsoh Dániel forrás: http://magyarhirlap.hu/cikk/42360/At_a_kapun