Napjaink legújabb hazugsághálója, a bevándorlók Európai Unió országai közötti, kvóta szerinti elosztása, egy olyan talapzatra épül, amely állatorvosi lóként mutatja meg azt az abszurd helyzetet, amelybe elsősorban épp az uralmi struktúrái miatt keveredett bele földrészünk…

Tegyünk kísérletet arra, hogy a történet egyes hazugságrétegeinek feltárásával megértsük a most kibontakozó, rendkívül súlyos, akár végzetes válság mélyszerkezetét.

 Vegyük sorba a legsúlyosabb és egyben legképtelenebb mozzanatokat. Az első, hogy nincs semmilyen kísérlet a bevándorlás vagy inkább bevándoroltatás több lehetséges narratívájának összeegyeztetésére, vagyis mintha kizárólag egyetlen elbeszélési mód létezne, és ez éppen azoké, akik uralják a világot, és benne Európát. A másik, hogy egy döntő fontosságú kérdésben a nemzeti szuverenitás olyan evidens módon vétetik semmibe, amire nagyon nehéz szavakat találni. A harmadik, és talán legizgalmasabb kérdés, hogy vajon mégis miként gondolják Európa uralmi struktúrái a migránsok egyes tagállamok közötti elosztását. Komolyan úgy vélik, hogy ennél mi sem egyszerűbb, hiszen egy szimpla technikai kérdésről van szó? Hogy teljesen életszerű feltételezni például azt, hogy a migránsok szelíd természetességgel fogadják majd el a döntést, miszerint egyikük Hamburgba, Párizsba vagy éppen Malmőbe kerül majd, a mások pedig Dél-Dobrudzsába vagy éppen a Duna-deltába? És ennél a kérdésnél azért érdemes megállni, mert ezzel egy, az egész integráció jövőjét drámai módon meghatározni képes dologhoz értünk.

 Ennek lényege az, hogy az integráció kezdettől fogva arra törekszik, hogy a keleti és déli perifériákat integrálja, vagy ahogy általában fogalmaz, felzárkóztassa. A probléma lényege azonban éppen az, hogy minden erőfeszítés ellenére mindez nemcsak hogy nem sikerült, de a különbségek összességében nagyobbak, súlyosabbak és főként reménytelenebbek, mint valaha is voltak. Az okok mélyén pedig az az alapvető összefüggés húzódik meg, hogy az egész európai integráció nem más, mint a globális tőkestruktúrák európai részlegeinek sajátos történelmi projektje a termelési tényezők földrészünkön belüli áramlása fajlagos költségeinek a csökkentésére, és ezzel a profitjuk növelésére.

 A nyugatias modernitás legmélyebb ontológiai célja a profit növelése. Azé a profité, amely nem más, mint a külső természet (ökológiai rendszer) és az emberi belső természet (lelki, szellemi rendszer) folyamatos kifosztása. Az elmúlt néhány évszázad úgynevezett népességrobbanása a nyugatias modernitás planetáris hatalmi rendszere által tudatosan előidézett folyamat, amelynek legfőbb célja a munkaerő állandó igen jelentős túlkínálatának előállítása, fenntartása. Ezt az évszázadok óta folyamatosan fennálló túlkínálatot egyre nagyobb mértékben növeli az – öngerjesztő örvénylésként – egyre fokozódó technoevolúciós folyamat, ami az emberiség egyre nagyobb részét teszi feleslegessé, mi több, indokolatlanná. A munkaerő globális árának drámai leértékelődési folyamatait indította el előbb Európa déli, majd – a rendszerváltás fedőnevű projekt kivitelezése nyomán – keleti perifériáinak bekapcsolása, illetve ezzel párhuzamosan a működő tőke egyre akadálytalanabb kiszervezése a Nyugaton kívüli terekbe, ahol „külszíni fejtéssel letermelhető újabb munkaerő-lelőhelyek” tárultak fel.

 Az európai integráció, a felzárkózás, a kohéziós alap és egyebek csupán eufemisztikus metafogalmak, amelyek arra szolgálnak, hogy elfedjék a valóság brutalitását. Azt, hogy a munkaerő árának tartós csökkentése az egyetlen valóságos stratégiai cél. A bevándoroltatás fedőnevű folyamat legmélyebben fekvő stratégiai célja pedig nem más, mint az, hogy még azt a költséget is megtakarítsa a globális tőke, amit eddig a perifériákra történő kitelepülése jelent. Ennél sokkal olcsóbb, ha nem ő megy ki a perifériákra, hanem az ott élő munkaerőt „hajtja át” a Nyugat technológiai központjaiba, ahol a nagyvárosok perifériáin részükre létrehozott munkaerőraktárakban helyezi el őket. Ezzel kettős nyomás alá helyezi a centrumok, illetve a közvetlen fél-perifériák „munkaerőállatait”. Amire azért is nagy szüksége van, mert az utóbbi évtizedekben a centrum és a félperifériák munkaerőcsordái spontán módon egyre radikálisabban lassítják saját szaporodásukat. A tudattalan mélyrétegekben mindez az ösztönös védekezés egy formája. Hiszen ha a globális tőkestruktúrák a munkaerőállatok „túltenyésztésével” próbálták tartósan alacsonyan tartani a munkaerő árát, akkor az erre adható egyetlen logikus válasz a „munkaerőállatok” részéről a tenyésztés akadályozása, lelassítása.

 A bevándoroltatás tehát az így előálló alulkínálatot próbálja megakadályozni, de rendkívül veszélyes fegyvernek bizonyulhat. Mert olcsónak ugyan nominálisan olcsó, de a használat értékéhez képest valójában sokkal drágábbnak bizonyulhat, mint a félperifériák „munkaerőállatai”. Aligha kell bizonyítani, hogy mindez az uralkodó beszédmóddal tökéletesen elbeszélhetetlen. Az uralmi reprezentánsok számára tehát marad az egyre ócskább és egyre zavarosabb hazugságok szövevényes hálója, ami azonban mind végzetesebben fojtogatja Európa népét.

 A növekvő feszültség pedig egyre nagyobb szorongást, félelmet, egyre növekvő dühöt, haragot, indulatot szül. A robbanás és rothadás mocsárgázszagú világa egyre sötétebb jövőt jósol földrészünk számára. Csakis rajtunk múlik, hogy mindezt képesek leszünk-e még visszafordítani.

 Bogár László
forrás: http://magyarhirlap.hu/cikk/50236/Hazugsagok_halojaban#sthash.36rFNAoZ.dpuf