Szerkesztőségünk ismét olyan cikket közöl a szélessávú információk közlése mentén, amellyel talán nem mindenki ért egyet. Mégis megtesszük, mert ezt tartjuk helyesnek – legyen  „huzata“ a különböző nézeteknek és gondolatoknak! /ag- szerk…

- – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - 

A világ kozmopolita egységesítése a végső cél

Csak akkor lehetünk egységesek, ha van, akiktől különbözünk. Csak akkor lehet egy csoportnak önazonossága, identitása, ha vannak csoportok, akikhez képest meghatározza önmagát. A határmegvonás, az elkülönböződés pedig nem ellenségeskedést takar: pusztán annak a felismerése, hogy sajátosak, egyediek vagyunk.

A fenti megállapítások véleményem szerint nemcsak kisebb csoportokra, családra, kisközösségekre igazak, hanem a nagyobbakra is: nemzetekre, vallási közösségekre, kultúrákra és civilizációkra is. Hogy ez a gondolat szakítást jelentene az egységesüljünk, egyesüljünk, legyünk egyek mindenben, a „szeressük egymást, gyerekek” álmával? Vállaltan igen; viszont az esetleges kiábrándulást messze ellensúlyozza a valóságos és igaz kötődések felismerésének boldogsága.

Miért hozom mindezt szóba? Azért, mert a XXI. századi neoliberális, „politikailag korrekt” beszédmód el akarja hitetni a világ közvéleményével, hogy az egyes nemzetek, nemzeti kisebbségek, vallások, kultúrák keveredése kifejezetten előnyös és támogatandó, hiszen egyfelől mindannyian „egyek vagyunk”, emberek mind, másfelől a „másság” az mindig szép, a másság jó, a másság több mint az azonosság, mert új, és mert lehetőség számunkra.

A neoliberális gondolkodás forrásvidékén, a frankfurti iskola gondolkodói közül többek között Marcuse küszködött azzal rendesen, hogy bizonyítsa: a másban való feloldódás az énnek sajátos kiteljesedését jelenti, tehát pozitív, felold a korlátok alól. (Az első generáció, amelyik hallgatott rá, a 68-as beatnemzedék volt.)

Marcuse-nak és filozófustársainak az volt a nem is túlságosan titkolt célja, hogy megszabadítsák a nyugati embert az őt kordában tartó és béklyózó nyugati kultúra alapvető közösségi hagyományaitól, beleértve ebbe elsősorban a családot, a vallást és a nemzeti identitást.

Márpedig, ha az egyén eloldódik a közösségeitől, s kifejezetten és kizárólag individuálisan, a maga által alkalmanként választott és azokat váltogató csoportokba kapcsolódik bele, akkor voltaképpen világpolgárrá válik, kozmopolitává, aki mindig minden irányban nyitott, s minden kultúrához, valláshoz, nemzethez és civilizációhoz egyforma kíváncsisággal, illetve egyforma kívülállással viszonyul.

Otthon van mindenütt, s valójában sehol sincs otthon; bekapcsolódik mindenbe, részt vesz folyamatokban, de csak mint „szociológus”, részt vevő megfigyelő.

Értelmileg, racionálisan azonosul egy új, egy más kultúrával vagy szubkultúrával, de érzelmileg képtelen azzal eggyé válni, azaz felelősséget sem vállal, s ha „új kíváncsiság” keríti hatalmába, akkor továbbáll és újabb „másságok” szépségeit fedezi fel.

A világpolgár, a kozmopolita tehát valójában érdeklődő, de felelőtlen, s a közösség azért nem számíthat rá tartósan, mert csak racionálisan dönt, sohasem érzelmi alapon. Emóció nélkül viszont nincs kötődés, csak kibicelés.

Igen ám, de a frankfurti iskola filozófiája nem volt véletlen. Abból a csalódásból eredt, amelyet a XX. században a kozmopolita, világpolgárságban gondolkodó pénzügyi és kulturális elitkörök elszenvedtek: az első, illetve a második világháborúban sem voltak hajlandóak a világ proletárjai egyesülni, nem váltak internacionalistává, hanem, helyette, a munkások és a polgárok bevonultak és hittel-lélekkel védték a frontokon a hazájukat – akár kilátástalan körülmények között is.

A két háború hatása ébresztette rá a kozmopolita köröket arra, hogy ha nem lesznek képesek megtörni az emberekben a nemzethez, valláshoz, családhoz, erkölcsi szabályokhoz való kötődést, akkor soha nem valósíthatják meg régóta, már a szabadkőműves-páholyokban is megfogalmazott álmukat az egységesülő világról, a szép és fennkölt egyesülésről és egyenlőségről.

A neoliberalizmusnak tehát, amely többek között éppen a frankfurti iskolában alapozódott meg, legfontosabb része éppen az egységesülő kozmopolita világpolgárságra épülő új kultúrának az elterjesztése, döntően és elsősorban a nyugati világban, majd a világ egypólusúvá tételével a világ minden szegletében.

Ez az a szemlélet, amelyik mélyen megveti a kultúrák egymástól való távolságtartását, a vallási viták feloldhatatlanságát, megveti és „mucsainak” tartja a területi elhatárolódást, a különválást, a határok szigorú őrzését, a nemzetállami szabályok és szokásrend betartatását az ideérkezettekkel.

Ebből a szemléletből már egyenesen következik a szabadkőműves Coudenhove Calergi gróf páneurópa-elképzelése: az osztrák diplomata könyvében hangsúlyosan írt a nemzeti identitás káros és veszélyes voltáról, s olyan Európát képzelt el, amelyik vegyes, kevert lakosságú, színes Európa lesz.

A mai neoliberálisok (köztük elsők között Merkel asszony) ezért hívei a migránsok korlátlan befogadásának, ezért vallják és hirdetik, hogy az iszlám vallás és kultúra csak gyarapíthatja Európát.

A világpolgárság tehát egy már létező, nagyon szűk elitcsoport, amelynek alapvető érdeke a kozmopolita eszmék terjesztése és gyakorlása. Erre mondom azt: a világ kozmopolita egységesítése uralmi gondolat. Ezzel szemben kell fenntartani a nemzeti, vallási és civilizációs különválás kultúráját, mert – egyelőre – más megoldás nincs.

Fricz Tamás (a szerző politológus)
forrás: http://magyaridok.hu/velemeny/a-vilag-kozmopolita-egysegesitese-a-vegso-cel-593797/