„Ha elmegyek erről a földrészről, Európa nagyon hiányzik majd. De Európa már itt Európában is hiányzott” – írta naplójában az ötvenéves Márai Sándor olaszországi emigrációjában…

 

Aztán nemsokára elhajózott Amerikába, ahol minden reggel, ébredés után, a heverővel szemben a falra szögezett nagy Európa-térképre pillantott először, mégsem volt „európai honvágya”. Mégis élete végéig szinte mindig Európáról írt, amely csodálatos, „egy hibája van csak: az, hogy nincs”. Mikor, miért veszett el? Idézte a nagy dán filozófust, Kierkegaardot, aki 1840 körül azt írta naplójában, hogy Európának vége, mert nem keresztény többé, mert elvesztette hitét és szerepét, mert megrészegedett a számoktól és a demokrácia délibábjától. Mintegy száz évvel később egy másik keresztény filozófus, Hamvas Béla is rávilágított arra, hogy a modern (világ)válság lényegét és gyökerét tekintve vallásos krízis, mert a modern ember tudata nem vallásos, világérzése és magatartása nem az isteniből, hanem az emberiből indul ki. „Ebből a magatartásból fakad mindaz, ami modern: az anyagiasság, a technokrácia, a szocializmus, a gazdasági orientáció, a pénzre beállított szellemiség, a korrupció, a politika… ez az oka a modern világnézeti, morális, szociális, gazdasági, állami, társadalmi krízisnek.”

Az, hogy Európa mély, krónikus válságban van, egyáltalán nem új jelenség, ám a tömeges, illegális népvándorlás afféle katalizátorként felerősítette, felgyorsította az aggasztó folyamatokat. Az elmúlt egy évben kiderült, hogy az Európai Uniónak nevezett hatalmi konglomerátum csúcsán álló vezetők a cunamiként ránk zúduló bevándorlás okozta válsághelyzetnek nemhogy a kezelésére, de még a felismerésére és megértésére sem képesek. Nem látják, hogy az Ázsiából és Afrikából Európába áramló, a miénktől gyökeresen különböző, nemegyszer ellenséges kultúrát, értékrendet, életformát hordozó migránsok csupán előőrsei annak a több tíz- vagy százmillió honfoglalónak, aki az Európai Unióban kíván életteret, jobb, komfortosabb életet találni. Ezt elősegítette a német kancellár Willkommenskultur-doktrínája, amelyet az Európai Bizottság és Parlament elnöke is mind a mai napig támogat. Sőt, az idegen etnikumú és kultúrájú bevándorlók tömegeit behívó-befogadó „kultúrát” olyan kötelező migránselosztási mechanizmussal és horribilis pénzbüntetéssel akarják az „európai szolidaritás” jegyében rákényszeríteni a tagállamokra, ami példátlan zsarolást és fenyegetést jelent a közös Európa hat évtizedes történetében.

A migrációs válság lakmuszpapírként mutatta ki a zárt, ideologikus burokban ülő európai politikai elit általános válságát – nyilatkozta még karácsony előtt egy cseh napilapnak a magyar kormányfő, de, bár egy évvel ezelőtt még nagyon kevesen voltunk, akik a józan ész talaján állva szemléltük a migránsválság első jeleit, Orbán Viktor szerint „Európa lassacskán magára talál, és a józan ész talajáról kezdi nézni ezt a problémát. Európának föl kell adnia az öngyilkos hajlamokat, és talpra kell állnia”.

Jó jel, hogy már nemcsak a visegrádi négyek és a balti országok, de például a sokáig a merkeli politikát szolgai módon követő Ausztria is elutasítja a hazug, öngyilkos „európai szolidaritást”. De már Németországban is változnak az idők. Helmut Kohl volt német kancellár Aggodalom Európáért című új könyvében bírálja az európai határok megnyitását a menekültek előtt. „A megoldásokat magukban az érintett térségekben kell megtalálni, nem pedig Európában. Európa nem válhat a világban szükséget szenvedő többmilliónyi ember új hazájává” – szögezi le a nyolcvanhat éves, nagy tekintélyű kereszténydemokrata államférfi. Bajorország keresztényszociális pártelnök-miniszterelnöke pedig a napokban jelentette ki, hogy az Angela Merkel vezette testvérpárttal a menekültügyi vitát lezárva kedden „pecsétet tettek a Willkommenskultur végére”. És úgy néz ki, hogy már Merkel kancellárnak is megjönni látszik a józan esze, csütörtökön már azt jelentette ki: „mi magunk dönthessünk arról, hogy kit akarunk befogadni”.

Ma már egyre több európai politikus, közszereplő és egyszerű polgár nemcsak belátja, de ki is meri mondani, hogy Európa nem lehet a világban szükséget szenvedő tíz- és százmilliók gigantikus menekülttábora. Európa az európai nemzeteké, helyi közösségeké, embereké, amelyek és akik szeretnék megőrizni kultúrájukat, gyökereiket, hagyományaikat, szokásaikat, életformájukat. Európa nem egy birodalom, ahol a központból diktálnak a tartományoknak, hanem – a nagy spanyol filozófust, Ortegát idézve – az erőegyensúly közössége, amely a sokféleségen alapul: „Európa valóban méhraj – sok méh, mely együtt repül”.

Ennek a különleges méhrajnak a dinamikus egységét a közös kultúra, a közös lelki, szellemi és erkölcsi gyökerek éltetik, táplálják. Pünkösd ünnepén jusson eszünkbe, hogy mindig van lehetőség a magunkba szállásra és az újjászületésre. Amikor a mennybe fölment Jézus áldozócsütörtökön elhagyta tanítványait, nagyon magukra maradtak és elcsüggedtek, de tíz nap múlva az Atyaisten elküldte a Vigasztaló, pártfogó Szentlelket, amely égi lángként járta át szívüket és szájukat, és lelkileg újjászülettek. A Szentlélek kitöltetése és nyelvadománya mind a mai napig az a kommunikációs csoda, az a minden kétségbeesésen túli remény, amely felrázta, megelevenítette és összekapcsolta őket egymással. Az Isten Lelke által ihletett kommunikáció emberi kommuniót, azaz közösséget teremtett: Péter apostol pünkösdi beszédének hatására egyszerre háromezer lélek csatlakozott a tizenkét tanítványhoz, és ma már több mint kétmilliárd híve, követője van a kereszténységnek. Pünkösd hagyományosan, ma is a legfényesebb, legderűsebb, leglelkesebb keresztény ünnepünk. De Európa vajon mikor találja meg elvesztett lelkét?

Faggyas Sándor
forrás: http://magyarhirlap.hu/cikk/55354/Europa_lelke