Félrevezető a kérdés. Természetesen a világnak nincs vége. Még évmilliókkal azután is folytatódik majd, hogy az utolsó ember meghalt. Másfelől viszont mégis úgy lehet, hogy az általunk ismert világ, politikai értelemben a végéhez közeledik…

Donald Trumpból például lehet, hogy republikánus amerikai elnök lesz. Úgy, hogy közben az amerikai republikánus párt minden követ megmozgatott, hogy ez ne következhessen be. Persze lehet, hogy ugyanő valójában demokrata elnöke lesz az Egyesült Államoknak, nem lehet tudni. De kizárni sem. Egyik (nem annyira) lehetséges ellenfele, Bernie Sanders, magát demokratikus szocialistának nevezi, miközben biztosak lehetünk benne, hogy híveinek halvány lila gőze sincs arról, mi fán terem a demokratikus szocializmus, de még mindig gyűjt vele potenciális szavazatokat. Vannak persze ennél is merészebb elképzelések az USÁ-ban, például, hogy létre kéne ott hozni egy szociáldemokrata pártot. Meglehetősen anakronisztikus elképzelés, főleg ha figyelembe vesszük, hogy Európában éppen a töketlenség szimbólumaivá válnak a hagyományos baloldali pártok.

Ahogy Pierre Briancon írte a Politico-ban néhány hete, „Az európai baloldal nagyjából két részből áll, az egyik rész rendre választásokat veszít, a másikat pedig nem különösebben érdekli, hogy nyerjen.” Az európai baloldal viszi most a balhét a kialakult világválságért, de miközben a válság – legalábbis hivatalosan – már rég véget ért, a kialakult helyzetre adott válaszaik mégis hiteltelenek vagy fantáziátlanok, már ha egyáltalán vannak ilyenek. Meg lehet nézni Jeremy Corbyn ezoterikus munkáspárti megújulását, amivel ugyan a párton belül tarolt, de választást nyerni aligha fog, az eléggé valószínű. Vagy ott vannak a spanyol szocialisták, akik úgy is képesek voltak mandátumokat veszíteni, hogy közben hagyományos ellenfeleik, a konzervativok, elvesztették a választást. De hozhatjuk példának akár a német SPD-t vagy az osztrák Néppártot, akik most éppen magukkal készülnek rántani nagykoalíciós partnereiket és ezzel a hagyományos politikai struktúrákat is. Vagy a hagyományos struktúra összeomlása rántja le a koalícióikat?

Vajon a hagyományos baloldal haldoklását nézzük végig? Ha így lenne, abból elvileg a hagyományos jobboldalnak kellene profitálnia, de akárhogy nézem, ezt nagyon nem látom. Innen, a teraszról nézve az egész politikai váltógazdaság megy a levesbe éppen. A baloldali pártok – ahol nem voltak kormányon egyedül vagy nagykoalícióban – azt várták, hogy a konzervatívok népszerűségvesztése automatikusan meghozza majd a felvirágzást, nem kell tenniük semmit, elég, ha várnak. Sok esetben a konzervatívok ugyanerre számítottak, fordított előjellel, hogy a bal vesszőfutása magától garantálja majd a hosszú boldog kormányzást. Ehhez képest a politikai paletta perifériájáról – jobbról és balról – hirtelen megjelentek és teret hódítottak az alternatívok. A Sziriza, a Podemos, az FN, az AfD, a UKIP vagy, hogy ne menjünk nagyon messzire, a Fidesz. Bár még mindig próbálkozunk őket a hagyományos bal-jobb kategóriákba gyömöszölni, valójában ezek egyikébe sem férnek bele.

Van-e még értelme egyáltalán ennek a bal-jobb kategorizálásnak, amivel az elmúlt kétszáz évben leírtuk a világot? Akár ezt a paradigmát akarom használni, akár a konzervativ-liberális-szocialista háromszöget, a jelenlegi populista mozgalmak integrálásával mindenképp bajom lesz. És nem csak azért, mert ezek a hagyományos kategóriák sok esetben magukat is a többiekhez képest pozícionálták, hanem azért, mert világnézetük, támogatói bázisuk egy letűnt kor terméke volt.

 Ha balról közelítem a kérdést, a munkásosztály, a parasztság, a nagy tömegben, felülről szervezett módon terméket előállító ember lassan de biztosan kikopik a posztindusztriális társadalomból. Ennek köszönhetően a szervezett munkásság, a szakszervezeti mozgalom, a hagyományos baloldal bázisa szépen lassan tűnik a semmibe. Érdekes módon „a szociáldemokrácia aranykora éppen egybeesett a kapitalizmus aranykorával – már amennyiben volt mit újratosztani.” – mondja Marc Lazar professzor. És tényleg, mennyiben tekinthető munkásosztálynak egy informatikus, egy ingatlanügynök, egy banki dolgozó, egy Über sofőr, vagy egy támogatásból élő farmer?

Ha jobbról nézem is komoly gondot látok. A gyarapodó középosztály, mely a hagyományos jobboldal támasza kellene legyen, éppúgy eltűnőben van. A jövedelmi egyenlőtlenségek növekedése, ahogy azt Piketty sokszáz oldalon keresztül bizonygatta, szépen lassan kiüríti a polgári közepet. Miközben a dolgozók reáljövedelme alig nőtt az elmúlt évtizedekben, a tőkejövedelmek és az innováció haszna is egyre szűkebb körben koncentrálódott. A globalizáció látszólagos haszna – az olcsóbbá váló termékek okozta fogyasztói kosár bővülés –  valamint a hitelexpanzió mindenkivel elfeledtette, hogy az életszínvonal növekedése nem valós gazdagodás, miközben a pénzügyi haszon a befektetők és vállalkozók nagyon szűk körét gazdagította exponenciális mértékben.

Ezek a jelenségek a kapitalizmus demokratikus alapjait kezdik ki. Ha belegondolunk, a felvilágosodás, a polgárság, a demokrácia mind arra az emberi törekvésre épült, hogy a születési előjogok helyett a munka, a kockázatvállalás és a tehetség legyen a felemelkedés és a pozíció forrása. Ha ez soha nem is működött tökéletesen, egy olyan társadalomban, ahol ez nem lehetséges, vagy csak igen-igen korlátozott mértékben, megszűnik a polgári eszme társadalmi támogatottsága és jönnek a Ludditák, a politikai géprombolók, a populista varázslók, a próféták, akik politikai tőkéjüket éppen a hagyományok semmibevételéből, demagógiává silányításából kovácsolják.

Ebből viszont az következik, hogy amit látunk, nem átmeneti állapot. A világválság, és a migráció nem okozza ezeket a folyamatokat, hanem csak katalizálják őket, olyan környezetet teremtve, ahol a nem-válaszokat le lehet győzni a hamis válaszokkal. Ahol a letűnt korokat idéző konzervatív, liberális vagy szociáldemokrata mantrák már senkit nem érdekelnek, a tabudöntögetés, a gyűlöletbeszéd, az unortodoxia akkor is vonzó alternatíva, ha valós megoldást nem kínál. Ahogy Francois Hollande egyik tanácsadója fogalmazott „a nagy kérdések elől a nemzeti érdekek mögé bújnak”.

És mik ezek a nemzeti érdekek? – kérdezem én. Az Európai Unió, mint a hagyományos politizálás utolsó, félig kész piramisa egy rabszolgalázadás és egy hideg (vagy nagyon is forró) háború hajnalán, milyen nemzeti választ kíván? Összefogást vagy önvédelmet? Az orosz agresszió, az új török szultán, a kínai terjeszkedés, a feleslegessé váló munkaerő, a politikai korrupció által ellopott nemzeti vagyonok globális védelme, a klímaváltozás, az energiapiac változása miatt átrendeződő globális hatalmi viszonyok, a mindezekkel szemben tehetetlen atomizált tömegek, és a kipattanó háborúk által elűzött emberek, mi erre a nemzeti érdek diktálta válasz? És lehet-e egyáltalán nemzeti választ adni globális problémákra?

A populizmus válasza erre „mindent a nép által, semmit a népért.” Persze fordítva mondják, de azért, mert sokakat megtéveszt, nem lesz igaz. Tagadás és manipuláció. És erre az egyszerű képletre az úgynevezett hagyományos politika nem találja a választ és ezért nem is találja a bázist. Lehet persze a letűnt idők nagyságán merengeni, elkerülhetetlen szükségszerűségként tekinteni saját nagyságunk visszatérésére, de szerintem fölösleges. A populisták ezt is jobban csinálják.

Az új társadalmi rend új válaszokat igényel. De amíg a gazdaság szerkezete nem változik, a társadalom sem fog, tehát ott keresni a bázist, ahol az nincs, eleve értelmetlen. A társadalmi felemelkedés reménye nélküli tömegek mesterségesen gerjesztett indulataik fogságában maradnak, bálványokat követnek és bármire rávehetők. Ha ez nem tetszik, tessék nekiállni megfogalmazni egy új társadalmi szerződést és kitalálni, hogyan lehet úgy megosztani a társadalmi együttműködés teremtette anyagi javakat, hogy megmaradjon az érdekeltség és motiváció is, de valódi gyarapodás jusson osztályrészéül azoknak is, akik mindezt lehetővé teszik.

Hodologist
forrás: https://egyharmad.net/2016/05/11/ez-mar-a-vilag-vege/

(A szerk. megj.: ide sorolnánk a globalizációt, vagy azt a tényt is, hogy 66 embernek annyi a vagyona, mint a világ szegényebb felének - ez 3,5 milliárd ember!... Az is tény, hogy egyik autógyárunknak 2014-ben 2,8 milliárd €  nyeresége után nem adózott, emellett a dolgozói bérköltsége, valamint a szociális- és egészségbiztosítása  100 millió € volt! Ez itt maradt. A több mint huszonötszöröse eltűnt az országból, máshol építi a jóléti társadalmat! Nagyon szétnyílni látszik a gazdasági olló.)