Minden ezzel kapcsolatos vizsgálódás szerte a világon azt erősíti meg, hogy egy emberi közösség általános egészségi állapotát az egészségügyi rendszer helyzete csak maximum 10-15 százalékban befolyásolja.

Egészségügy és egészség

MH OL, 2012. november 9.

Bogár László

Minden ezzel kapcsolatos vizsgálódás szerte a világon azt erősíti meg, hogy egy emberi közösség általános egészségi állapotát az egészségügyi rendszer helyzete csak maximum 10-15 százalékban befolyásolja. Ez első hallásra azért furcsa, mert hajlamosak lennénk azt hinni, hogy éppen fordítva van, az egészségügyi rendszer állapota a döntő tényező, és legfeljebb az egyéb elemek tehetnek ki 10-15 százalékot. A nemzetközi összehasonlítások arra is rámutatnak, hogy az egy főre eső nemzeti termék és az adott népesség egészségi állapota között ugyan érzékelhető pozitív korreláció van, tehát minél gazdagabb egy ország, annál egészségesebb, de azért nem lehet nem észrevenni, hogy igen jelentős eltérések is adódnak. Vannak gazdasági, anyagi értelemben kifejezetten szegény országok, ahol meglepően jó egészségi állapotban van a népesség, ám vannak viszonylag gazdag országok, ahol ehhez képest meghökkentően rosszak az egészségmutatók. Ez utóbbiak közé tartozik a világ meghatározó hatalma, az Amerikai Egyesült Államok is. Ráadásul itt nyilvánvaló összehasonlítás adódik a több mint fél évszázada „ősellenség” Kuba és az USA között. Bármennyire hihetetlen is, de Kubában például a születéskor várható élettartam egy évvel haladja meg az amerikait, miközben az egy főre eső nemzeti termék annak az ötödét sem éri el. Szóval az egészség általános állapota nem csak anyagi gazdagság és ebből az anyagi gazdagságból a szűkebb értelemben vett egészségügyi rendszerre költött erőforrások kérdése. Ám mindebből legalább két fontos további kérdés adódik. Az egyik, hogy ha a szűkebben vett egészségügyre fordított összegek hatása csak 10-15 százalék, akkor miből adódik a 85-90 százalékos hatás. A másik, hogy így ebből vajon következik-e, hogy akkor talán nem is kellene annyi pénzt „pazarolni” magára a szűkebben vett egészségügyi rendszerre. Ha szétnézünk a világban, különösen az elmúlt évek globális válságörvényei által fokozottan sújtott nyugati országokban, akkor azt látjuk, hogy egyre élesebb és indulatosabb viták, sőt egyre pusztítóbb konfliktusok jellemzik az egészségügy átalakulóban lévő rendszerét.

Ami az első kérdést illeti, a válasz általános szinten könnyen megadható. Egy emberi közösség általános egészségi állapotát döntően az a „valami” határozza meg, amit „létmódként” írhatunk le. Hangsúlyozom, nem egyszerűen életmódról, hanem létmódról van szó. Arról, hogy az adott társadalom milyen viszonyban van a számára külső természettel, amit ökológiai rendszerként szoktunk megnevezni, illetve hogy milyen kapcsolatban van saját „belső természetével”, vagyis azzal a lelki, erkölcsi, szellemi „talapzatával” amelynek állapota valójában mindig is a meghatározó volt, van és lesz. A magyar nyelv szakrális mélyszerkezete ezt például az arany, arány, erény, irány szavakkal fejezi ki, vagyis világosan jelzi, hogy a lételméleti értelemben vett EGÉSZ-ség alapja a létteljesség, a létharmónia. Az öregedő Schopenhauer híres mondása, amely szerint „az egészség nem minden, de egészség nélkül minden semmi”, éppen a magyar EGÉSZ-ség fogalmával érthető meg igazán. Ez egy filozófiai paradoxon, amely szerint az egészség nem minden, mert a mindennél is több, a létteljesség maga. A magyar társadalom létmódja az elmúlt néhány évszázad folyamán veszedelmesen torzul. A számunkra külsőként tételeződő természettel való viszonyunk a modernizáció hamis ígérethalmaza ellenére nem javult, hanem katasztrofálisan romlott. A rendszerváltozás rendszere ugyan javarészt lerombolta az „szocializmus” ipari kapitalizmusának környezetpusztító szörnyszülötteit, de a helyébe más, sokkal rafináltabb és pusztítóbb hatásokat hozott. A földünk, vizünk, levegőnk alattomos mérgek tömegét tartalmazza, és az uralmi elitek „közös bűne”, hogy erről nemcsak beszélni szigorúan tilos, de még tudni róla is. Aligha véletlen, hogy az egyértelműen ezekhez a hatásokhoz köthető betegségek pusztító ereje ma is növekedőben van. Még súlyosabb a helyzet a „belső természetünk” terén. Az elmúlt évszázadok súlyos és máig is megoldatlan, kihordatlan, feldolgozatlan és „kibeszélhetetlen” traumáinak terhe iszonyatos súllyal nehezedik a lelki, erkölcsi, szellemi talapzatunkra, folyamatosan és súlyosan megbetegítve azt. Ez, ha lehet, még a külső természeti pusztítás tényénél is mélyebb tabu. Mint számos agyonhallgatott és kiközösített lélekgyógyász állítja, a magyarság kollektív tudatalattijának súlyos és kezeletlen torzulásai jelentik a legfőbb okát annak, hogy a magyar társadalom most már több évtizede Európa egyik legbetegebb társadalma.

És mintha mindez nem lenne éppen elég baj, a jelek szerint a kérdés másik ágán is igen veszélyes és vészjósló tendenciák látszanak felerősödni. Erre utal az a közelmúltbeli konferencia, amely egyenesen és kendőzetlen, kegyetlen nyíltsággal fogalmazza meg a lényeget. „Végleg le kell számolni azzal az évtizedeken át Nyugat- és Kelet-Európában egyaránt dédelgetett álommal, hogy az egészségügyben a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet – hangzott el nemrég az Öngondoskodás az egészség jegyében konferencián. – Néhány éven belül aligha lesz más választásunk, mint az, hogy az egészségügyi kiadásainkra szükséges pénzt magunk teremtsük elő.” Nos, ez tiszta beszéd! Az anyagilag végzetesen kifosztott magyar társadalomnak, amelyből egyszer már „kisajtolták” saját testi-lelki „újratermelésének” költségeit, most cinikusan odalökik: „Nincs ingyenebéd, szíveskedjék ismét a pénztárhoz fáradni.” Mármint az, akinek e kifosztás után is maradt pénze. Persze mindent lehet! Csak éppen a következmények is menetrendszerűen megérkeznek majd!