Szerkesztőségünk ismét egy ismerettágító cikket posztol, aminek nem minden állításával azonosul – de sok igazság van benne. Érdemes tájékozódni…
Ha egy házasság felbomlik, óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy ki a felelős. Ki hibázott? Az általánosan elfogadott válasz – ha kirívóan súlyos erkölcsi vagy magatartási szabályt egyik fél sem sértett –, hogy mindketten. Az ilyen élethelyzetek azt mutatják, hogy az önkritika elmarad, a felek a hibáikat nem ismerik el. Úgy gondolják, hogy kifizetődőbb a másikra mutogatni. Elválni soha nem könnyű dolog, és ez nem korlátozódik kizárólag a házasságra. A közösségekből való kiválás kísértetiesen hasonló helyzetet teremt.
Sok indoklás elhangzik, ilyenek például, hogy jobb lesz egyedül, az együttlét már kibírhatatlanná vált, vagy megjelent egy izgalmasabb, értékesebb kínálat. Nagy-Britannia kiválása az Európai Unióból olyan politikai és gazdasági esemény, amely Európa teljes társadalmára kihatással van, azaz nem különíthető el a brit és az uniós polgárok, családok sorsától. A házasság és a Brexit analógiája rámutat arra a kötelezettségre, hogy a válás, kiválás kapcsán a kialakult helyzetet elemezni kell. Leszögezhetjük, hogy komoly társadalmi változások elé néznek a „hűtlen” felek. A közösség elhagyása osztozkodásra kényszerít. Elkezdődik a huzavona, a különböző érdekek mentén a harc a javakért. Elkerülhetetlenné válik a viszony további romlása. Egy biztos, hogy a felek nem hihetik győztesnek magukat. Egyetlen mentsváruk, hogy új alapon élhetnek az újrakezdés lehetőségével. Talán könnyebb a dolga a társadalom legkisebb egységének, a családnak, mert közelebbről tudja átlátni a válás erkölcsi és gazdasági okait, és ebből levonni a szükséges következtetéseket. Problematikusabb a helyzet az Egyesült Királyság és az unió esetében. Több tíz- és százmilliós közösség jövőjét befolyásolja mindkét fél váláshoz vezető magatartása.
Azoknak a többsége, akik beléptek az unióba – beleértve bennünket, magyarokat is – tudja, hogy szabadságjogait csak az összetartozó Európában tudja biztonságosan megélni. Az Európai Unió alapítói szilárdan képviselték a nemzetek egyenrangúságának elvét, és az ókori filozófiára, a keresztény hitre építették csodálatos víziójukat. Legfőbb célkitűzésük a világbéke megőrzése volt. A 20. századi két világháború tanulságait levonták. Ez pedig úgy szól, hogy minél több országból áll egy közösség, minél több polgár húzza egy irányba Európa szekerét, annál erősebb az unió. A tétel világos, a keresztény kultúra évezredes vívmányai kontinensünket a nyugati civilizáció fejlettségével védetté és erőssé teszik.
Az Európai Unió jó ideig bizonyította, hogy helyes ezen az úton járni. A szuverén államok, a független identitású népesség, a szolidaritás szellemében szabadon dönthetett a közös érdekű „kormányzásról”. Az Európai Unió parlamentje döntéseit a közös gazdasági előnyök figyelembevételével hozta meg, és nem folytatott pártpolitikai érdekek mentén ádáz csatározásokat. Egy-egy csatlakozott nemzet választói demokratikusan, a jogállamok keretei között, szuverén módon döntötték el, hogy ki vezesse országukat.
Az elmúlt években sajnos megváltozott a helyzet. Felszínre került egy uniós elit, amely az általa választott politikai és gazdasági ideológia mentén nyomást gyakorol a tagállamok kormányaira. Egyre több a diktátum és az olyan döntés, amely önkényes hatalmaskodáshoz vezet. A tagországok polgárainak kezdeményezései és javaslatai nem érnek el a brüsszeli bürokráciához. A döntéseket előkészítő, jogszabályokat javasló Európai Bizottság marionettfiguraként próbálja mozgatni az Európai Parlamentet, és vezetőjének segítségével a neoliberális gazdaságpolitika foglyaivá kívánja tenni a nemzetek képviselőit.
Az uniós elit papolja a világra kiterjedő politikai, gazdasági és társadalmi globalizáció szükségszerűségét. Az európai társadalom minden tagját kényszerzubbonyba öltöztetnék, és általános értelemben vett világpolgárrá alakítanák. Mindezzel párhuzamosan az Amerikai Egyesült Államok, a baráti NATO-szövetségesünk arra törekszik, hogy erejével és tekintélyével erősen magához kösse az Európai Unió államait, amely törekvés nem kérdőjelezhető meg, ha a világbéke megőrzését garantálja. Nincs olyan józan európai nép, amely a sok évtizede nyújtott baráti kezet ne fogadná el.
Mi, európaiak, tudjuk, hogy az Egyesült Államok oroszlánrészt vállalt a bolsevizmus és a nácizmus legyűrésében, a hála kötelez. De úgy gondoljuk, hogy az Egyesült Államokat is kötelezi a szövetség és barátság, amely csak a kölcsönös tisztelet és gazdasági előnyök mellett lehet hosszan tartó. A nagyobb történelmi és civilizációs múlttal rendelkező Európára nem lehet más állam demokráciájának gyakorlatát ráhúzni még akkor sem, ha az ott helyben általában példamutatóan működik. Közös célunk az lehet, hogy az unió és az Egyesült Államok vállvetve legyen a világbéke megőrzője. Külpolitikánk összehangolása ehhez a feladathoz elengedhetetlen. Védelmi rendszerünk erejét és biztonságát csakis az Egyesült Államokhoz fűzött jó viszony garantálhatja.
A világkereskedelem nyitottsága alapvető feltétele a béke fenntartásának. A gazdasági kapcsolatok bővítése az Egyesült Államok és az Európai Unió között, csakúgy, mint a világ más országaival is, garantált feltételek mellett megvalósulhat. Mi, európaiak, úgy gondolkodunk, hogy a világon élő minden ember számára az élelmiszerbiztonság legalább olyan fontos, mint országunk szuverenitása. Az Egyesült Államok, az emberi alapjogok élharcosa, talán nálunk is jobban tudja, hogy a multinacionális gazdasági érdekeltségek nem kerekedhetnek felül az állami garanciákon.
A TTIP-szerződés titkossá tétele mellett az Európai Unió vezetése sok más hibát is elkövetett. Eljött az idő, amikor nem mentheti fel magát a felelősség alól. A britek háttérbe szorítása, a brüsszeli elit sugárzó „felsőbbrendűsége” rossz érzéseket keltett a szigetország vezetői és lakossága körében. Angela Merkel túlzott kötődése Francois Hollande-hoz, és David Cameron mellőzése a fontos döntéseknél elkeseredést váltott ki a britek körében. Ők mint nagy nettó befizetők, joggal várták volna el, hogy fokozottan bevonják őket az uniós közös döntéshozatalba. Ezt megakadályozta Jean-Claude Juncker és Martin Schulz úr szereptévesztése, amely ma már bizonyíthatóan negatívan hatott az európai emberek többségére. Az Európai Bizottság vezetője és az Európai Parlament elnöke, Angela Merkel kancellár szoknyájába kapaszkodva, minden felhatalmazás nélkül megpróbálja az uniót a tagállamok vezetőinek és népének kizárásával kormányozni. Az Európai Bizottság senki által nem választott vezetője átláthatatlan politikai alkuk szerint működteti a rábízott apparátust, amely törvényeket fogalmaz meg és szankciókat javasol.
A Brexithez vezető út kikövezésében az unió vezetői is közreműködtek. Felelősségüket az európai polgárok nagy elánnal vetik fel. Nekik köszönhető az uniószkeptikus pártok előretörése. Az Európai Uniót csak úgy lehet egyben tartani, ha a szükséges intézményi reformra azonnal sor kerül. Tudomásul kell venni, hogy az emberek többsége ragaszkodik az unió közösségéhez, nem kívánja annak szétesését vagy felszabdalását. Az Európában civilizálódott emberek a történelem új szakaszába érve ma már nem terelhetők birkaként.
Csizmadia László forrás ://magyarhirlap.hu/cikk/60358/Valas_kicsiben_es_nagyban#sthash.328UvnC3.dpuf
(a szerk. megj.: Az USA a maga jól felfogott politikai és gazdasági érdekében szállt szembe mind a nácizmussal, fasizmussal, mint a bolsevizmussal és kommunizmussal is. Mi akkor nem sokat számítottunk, különben Jaltában nem engedtek volna át a szovjet érdekszférába. Ez valamilyen formában ma is előfordulhat. Ezt hívják a „nagyobb kutya elméletnek“…)