A fenti „erős mondat”, igaz felkiáltójellel a végén, egy blogban szerepelt. A szerző így kívánt tiltakozni az ellen a „szörnyű merénylet” ellen, amit az Országgyűlés elnöke (Kövér László – a szerk.) követett el...

 

E merénylet lényege, hogy Kövér László szóvá merészelte tenni, hogy ha egy emberi közösség annak a feladatának sem tesz eleget, hogy világra hozza és testi-lelki egészségben felnevelje a következő nemzedéket, az megsemmisíti önmagát. És ezzel, a blogbejegyző szerint, az államhatalom képviselőjeként brutálisan beavatkozott abba, amibe szigorúan tilos beavatkoznia.

Ebben az írásomban azonban most nem is ezzel az, egyébként valóban igen fontos kérdéssel szeretnék foglalkozni, hanem egy mélyebben fekvő és igen veszélyes lényeggel. Egyébként maga az említett blogbejegyzés önmagában érdektelen lenne, hiszen miért is volna érdekes az, hogy egy ifjú hölgy szenvedélyesen azt követeli, hogy a politika azonnal hagyja el az ő (és nyilván nőtársai) intim szféráját.

Elolvasása után azonnal az is kiderül, hogy valójában csak azért írta meg ezt a bejegyzést, hogy a fenti címet fölé írhassa. Mert a cím, el kell ismerni, valóban „erős mondat”, igazi telitalálat (mint kifejteni igyekszem, persze negatív értelemben az), és ráadásul egy olyan kérdésre irányítja rá a figyelmet, amely noha ősidők óta minden emberi közösség leglényegesebb kérdéseinek (és egyben dilemmáinak) egyike, ma mégis igazi „tabu”, vagyis „neuralgikus toposz”, és csak dühtől fuldokolva „illik” róla értekezni.

Mi is ez a kérdés? Michel Foucault francia szociológus hatalmas, háromkötetes művet szentelt az emberi szexualitás történetének, és most azért hivatkozom rá, mert Foucault a liberális világértelmezési logikák elfogadói számára igazi kulturális ikon, feltételezem, a címben idézett „kiáltvány” szerzőjének is az. Nos, Foucault e műve, de gyakorlatilag egész életműve, két, témánk szempontjából döntő jelentőségű kérdésre irányítja rá a figyelmet. Az egyik, hogy minden emberi társadalom számára meghatározó, hogy miként reprodukálja önmagát. Vagyis, éppen az, hogy világra hozza-e, és testi-lelki egészségben felneveli-e a következő nemzedéket, illetve, hogy mindezt hogyan teszi.

Könnyű belátni, hogy ennél fontosabb kérdés nem nagyon létezhet, mert egyébként az adott emberi közösség lehet a világtörténelem legkiválóbb emberi közössége, ha e fenti ön-újrateremtési folyamatot nem képes véghezvinni, akkor egy idő után minden további kérdés értelemszerűen okafogyottá válik, hiszen kiírja magát a történelemből.

A másik, Foucault által felvetett, és az elsőhöz szorosan kapcsolódó, döntő fontosságú probléma az, hogy e kérdés, éppen rendkívüli jelentősége miatt, egyúttal a legfontosabb hatalmi kérdések egyike is. A hatalom végső soron azokat az emberi, szervezeti-intézményi struktúrákat, szabályozó rendszereket és eljárásokat jelenti, amelyek meghatározzák egy adott emberi közösség újrateremtési folyamatait. Ezért aztán a „test” reprodukciója, illetve annak mikéntje, az afeletti rendelkezés a hatalom egyik döntő, ha nem a legdöntőbb eleme. És mivel értelemszerűen a női testnek az élet fizikai reprodukciójában döntő szerepe van, így amióta világ a világ, a hatalom számára evidens módon egy igen „szigorúan ellenőrzött” terület. Ráadásul, ahogy ez kinéz, ez így is lesz az idők végezetéig. Az erkölcsi és jogi szabályozás hatalmas rendszere evidens módon teszi „politikai kérdéssé” mindezt, legfeljebb nem tudatosítja ezt magában az egyén.

A hatalom a múltban is, ma is és a jövőben is ellenőrizte, és ellenőrizni kívánja majd mindezt. És így persze, az „elvont közösség” nevében fellépő politika, az állam, rendszeresen összeütközik az egyén akaratával, ahogyan azt a görög tragédiák már háromezer éve feltárták. A női test mint lételméleti entitás, természet adta módon politikai kérdés is, amelynek sorsáról, működtetéséről törvények, szabályok, hagyományok szövevényes rendszere dönt minden emberi társadalomban.

Foucault számára a központi kérdés éppen az, hogy hogyan válik a „test” politikai képződménnyé, és melyek azok az ösztönző, büntető, kizáró eljárások, tilalmak, amelyek mentén mindez körvonalazódik. Tehát csak annyit szeretnék az ifjú lázadó „hősnő” figyelmébe ajánlani, hogy olvassa újra Foucault műveit, és talán belátja, hogy felháborodása megalapozatlan és módfelett álságos. Hiába próbálja ugyanis harciasan kiparancsolni a politikát a címben jelzett „helyről”, ez aligha fog sikerülni. Legfeljebb annyi történik, és az utóbbi évszázadban éppen ennek lehetünk tanúi, hogy a „látható” hatalom helyett egy rejtett, „nem látható”, következésképp ellenőrizetlensége folytán sokkal veszélyesebb hatalom férkőzik be „oda”.

A liberalizmus saját használatú „ethosza” szerint ő bezzeg „felszabadítja” a nőt mindennemű hatalom befolyása alól, és mint önálló, „szabad” individuum „szabadon” dönthet testéről is. Érdemes lenne azonban elgondolkodni azon, hogy vajon az ugyanennek a „láthatatlan” hatalomnak eszközeként (mi több, fegyvereként!) működő globális média, mint planetáris véleményhatalmi diktatúra, miként is alakítgatja azt a „szabad” akaratot. Mármint a „szabad” nő „szabad” akaratát.

A liberális „szabadság” mámorában a harcos feministák, mint e bejegyzés szerzője is, mindössze azt nem látják, ha büszkén megünneplik azt, hogy esetleg sikeresen kiűzték a látható hatalmat „onnan”, akkor ezzel valójában ők maguk tárják szélesre „annak” a kapuját a sokkal veszélyesebb (mert láthatatlan és ellenőrizhetetlen) „másik” hatalom előtt. Talán még nem késő mindezt újragondolnia.

Bogár László
forrás: http://magyarhirlap.hu/cikk/43368/Kifele_a_mehembol#sthash.CX79oskK.dpuf„Kifelé a méhemből…?”