Amerika választ, és nemcsak elnököt, hanem valami mást is, de ezt ma még elég nehéz néven nevezni…

Az önmaga létezését is tagadó „láthatatlan” globális szuperstruktúra az elmúlt közel hatszáz évben egymás után hat atlanti kereskedő- és bankárnemzetet tett meg „adminisztrátorának”, amely az ő világhatalmát üzemeltette a hétköznapi uralomtechnikai szinten. Az elmúlt évszázadokban a birodalomváltásokat mindig nagy háborúk kísérték, és ez valószínűleg most sem lesz másként. Ne felejtsük el, hogy a legutóbbi váltás idején Amerika világuralmának megalapozásához egyenesen két világháborúra (egyes történészek szerint valójában egy „harmincéves háborúra” 1914 és 1944 között) volt szüksége annak a bizonyos „nem létező” világerőnek a változások levezérléséhez.

Bár tele vagyunk reményekkel, de ne legyen illúziónk, a háború feltehetően most sem lesz elkerülhető, de nem mindegy, hogy az összecsapás dimenziója mekkorának bizonyul majd. És bár az amerikai elnök személye korántsem olyan jelentős, mint amilyennek azt az uralmi mitológia mutatja, de kiélezett történelmi helyzetekben nagy jelentőségűvé válhat. Az, hogy az elnökválasztás már most, a két vezető párton belül zajló jelöltválasztási procedúra során is elképesztő erejű és drámai fordulatokat hozott, és mindkét párt esetében felborulni látszik a „papírforma” mesterségesen konstruált rendje, megerősíteni látszik azt a tényt, hogy a közelgő tektonikai katasztrófa előérzete masszívan jelen van az amerikai társadalomban. Az előválasztásokon egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a kollektív tudatalattijában az amerikai társadalom már érzi, hogy a közelgő világbirodalom-váltás konfliktustengere véglegesen, sőt bizonyos szempontból végzetesen megváltoztatja majd eddig élvezett státusát.

Mint minden eddigi világbirodalom, így Amerika is kettős szerkezetű entitás, egy nemzetállami talapzat és egy erre épülő birodalmi „felépítmény” folyamatos együttműködése és súrlódása határozza meg e kettős szerkezetű komplexumot. Kettejük feszültségének legfőbb alapját az jelenti, hogy formálisan csak a nemzetállam Amerikának van költségvetése, így a birodalom kiadásai, meg persze „bevételei” is a szövetségi költségvetésben jelennek meg. Mint minden világbirodalom, így Amerika is rendelkezik a kereskedelem, a pénz és a média mint globális véleményhatalom planetáris monopóliumával, így a Fed az egyetlen olyan intézmény, amely valójában tetszőleges mennyiségű globális hatalompénzt teremthet a birodalom költségeinek a fedezésére.

Amerika ezzel a monopóliummal élve az elmúlt hetvenegy évben a Bretton Woodsban kapott felhatalmazás alapján nagyjából ötven- és százezermilliárd dollárnak megfelelő birodalmi „sarcot” szívott el a világ azon „lokalitásaitól”, amelyek dollárban tartották/tartják a devizatartalékaikat. Ám amire eddig még háborúk esetén is ritkán volt példa, a nemzetállam Amerika költségvetése mégis romokban hever, és a technikai fizetőképesség határán van. Az államadósság békeidőben soha nem volt ilyen magas. Az amerikai GDP közel száztíz százaléka, ami a hatvanszázalékos maastrichti limittel vagy a hetvenöt százalékos magyar államadóssági rátával összevetve látszik igazán drámai fejleménynek.

A magyarázat viszonylag egyszerű, de a megoldás szinte lehetetlennek látszik. Márpedig egy évtizeden belül azért kell mindenáron mégis megoldást találni, mert ha az Amerikai Birodalom látványos bukása kataklizmaszerűen kényszerítené ki az akkor már értelemszerűen kontrollálhatatlan megoldást, akkor az nagy valószínűséggel polgárháborús robbanáshoz vezetne a nemzetállam Amerikában. Az elnökválasztás jelöltjeinek kiválasztása, illetve e kiválasztás példátlan erejű drámái jelzik, hogy főként a nemzetállami Amerika középosztálya, pontosabban inkább „középtársadalma” ösztönösen érzi a kibontakozó tragédiát, és főként ennek az őt érintő brutális következményeit.

A birodalom eszelős intenzitású, és még a globális kifosztószivattyúk ellenére is finanszírozhatatlan költekezése főként három kritikus ponton látszik megfékezhetetlennek: a katonai kiadásokban, a globális pénzhatalmi költségekben és végül a középtársadalom „túlárazása” terén. Ez utóbbi azt jelenti, hogy ez a nagyjából százmilliós népességű középtársadalom az elmúlt hetven évben körülbelül háromszor akkora jövedelmet realizált, mint amennyi a tényleges piaci teljesítményei alapján megillette volna. Mindez azért volt „birodalmi kiadás”, mert ez a középtársadalom volt az „amerikai álom” megtestesítője, mítoszfenntartó „kirakat”, a birodalom legitimációjának egyik legfőbb pillére. De ez a pillér most összeomlani látszik. Egyszerűen azért, mert a katonai és pénzhatalmi komplexum természet adta módon „érinthetetlen”, így logikai alapon kizárólag a középtársadalom sorsára hagyása az egyetlen működő „biztonsági szelep”. De éppen Bernie Sanders és Donald Trump fellépése jelzi, hogy a középosztály ebbe aligha fog csak úgy simán beletörődni. Trump inkább a katonai komplexum és persze a globális térben játszott szerep korlátozásával, és inkább a felső középosztály, míg Bernie Sanders inkább a globális pénzhatalmi komplexum (Wall Street és Fed) „dorbézolásának” megfékezésével, és az alsó középosztály stratégiai érdekeit képviselve próbál olyan uralmi terekbe is betörni, amelyek eddig értelmezhetetlenek voltak az ilyen hozzájuk hasonló „outsiderek” számára.

A helyzet azonban drámai változásban van, Amerika rövidesen választ. És nemcsak elnököt, de hosszú távú jövőstratégiát is. God bless America!

Bogár László
forrás: http://magyarhirlap.hu/cikk/47771/Amerika_valaszt