Az első ember, akiről tudjuk, hogy megjósolta Jézus Krisztus születését, Ézsaiás (Izajás) próféta volt mintegy kétezer-hétszáz éve, ő azt írta könyvében, hogy a születendő gyermeket az Örökkévaló Atyának (más fordításban az Örökkévalóság Atyjának) fogják nevezni…
Mi, mai hívők és kételkedők, akik szeme előtt a betlehemi istálló jászolában fekvő csecsemő és a szent család idilli képe lebeg, már nem értjük az ószövetségi próféciát: hogy is lehet egy újszülött kisfiú atya, ráadásul az örökkévalóság atyja? Nincs itt valami félreértés vagy költői túlzás?
Nincs. Az Ézsaiás megjövendölte Messiás azzal kezdi tanítói szolgálatát, hogy elmondja: „Betelt az idő, és elközelített már az Isten országa”. Magáról azt nyilatkozza tanítványainak: „én és az Atya egy vagyunk”, „én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van”, ezért „aki engem lát, látja az Atyát”. Jézus azt is elmondja tanítványainak, hogy ő az élet kenyere, s ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké, aki hisz őbenne, annak örök élete van. A tőle tanult, Miatyánk kezdetű imádság így fejeződik be: Mindörökké.
A 90. zsoltár elején, Mózes imádságában pedig ezt olvassuk (a protestánsok énekelik is): „öröktől fogva mindörökké te vagy Isten”. Ezzel szemben nekünk, földi halandóknak „úgy elmúlnak esztendeink, mint egy sóhajtás”, életünk ideje hetven, legfeljebb nyolcvan esztendő, és „olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk”. Berzsenyi azt írta: „a szárnyas idő hirtelen elrepül, / S minden míve tünő szárnya körül lebeg!” Mint ismert, az ógörögök szóhasználatukban megkülönböztették az események egymás utáni történésének leírására szolgáló „folyó” időt, amit kronosznak hívtak, és az események közötti azon meghatározatlan időpillanatot, amikor valami különleges történik, amit kairosznak neveztek. A késő római–görög mozaikokon Kronoszt egy hosszú, fehér szakállú, öreg, bölcs emberként ábrázolták, Kairosz ezzel szemben az ábrázolásokon egy meztelenül futó fiatalember szárnyakkal a lábán (néha a hátán), homlokán előrenyúló, göndör hajjal és hátul kopasz fejjel.
Kant szerint az idő és a tér az a két kategória, amellyel az ember együtt születik. Mi, emberek, mindent csak térben és időben tudunk felfogni és érzékelni. Latrokként tér és idő keresztjére vagyunk feszítve mi, emberek, de van egy, egyetlen, megismételhetetlen kereszt: Krisztus keresztje, amely az idő és az örökkévalóság középpontja, s mindkettő talányát megoldja.
Karácsonykor az Ige testté lett, majd húsvétkor a test Igévé lett, Isten első eljövetele ezzel véget ért. A keresztények számára azért húsvét a legnagyobb, legfontosabb ünnep, mert Jézus kereszthalála a megváltás középpontja, ahol az örökkévaló Isten egyesül a halandó emberrel, és feltárul előtte az örök életbe vezető út, amit Jézus Krisztus jövőbeli második eljövetele utánra ígért.
Ahogy a nácik által bebörtönzött lutheránus teológus, Dietrich Bonhoeffer írta egyik levelében, „Szókratész legyőzte a meghalást, Krisztus viszont a halált győzte le, mint utolsó ellenséget”, s az ő feltámadásából fújhat friss, tisztító szél a mai világba. (Nemcsak akkor, 1944-ben, de a szintén válságos, kaotikus korunkban is!) Hiszen a húsvét azt jelenti, hogy a feltámadás fényében élünk. Ne feledjük ezt a csillogó-villogó utcák, üzletek és a ragyogó karácsonyfák fényében fürödve, és ne ragadjunk le a betlehemi jászolnál, mert az csak a kezdet volt – a történet még nem ért véget.
Immár kétezer éve még mindig tart a kegyelmi idő, a kairosz, s bár a mi kronosz-időnk egyszer lejár, napjaink hamar letelnek, de a betelt idő még előttünk van. Kosztolányi Halotti beszéde csupán féligazságot tartalmaz az emberi sorsról: „Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. / Hol volt, hol nem volt a világon, egyszer.” Mert a teljes igazság nincs a földi idő és tér korlátai közé szorítva. Jézus Krisztus születésével, halálával és feltámadásával olyan dimenzió nyílt meg az egész emberi világ előtt, amiben feloldódik a tegnap és a holnap, az ideigvaló, mérhető földi idő, és olyan csodálatos távlatot kaptunk, amikor eltűnnek a mindennapi, mulandó élet gondjai, bajai, szenvedései, és megérkezhetünk az örökkévaló mába.
Bizony, betelt az idő.
Faggyas Sándor forrás: http://magyarhirlap.hu/cikk/43652/Betelt_az_ido#sthash.hTLj2mHZ.dpuf