Aki nem tanul a múlt hibáiból, a történelem bűneiből, arra kárhoztatik, hogy maga is megismerje és elszenvedje azokat…

Nem akarom megzavarni a nyugalmát, elrontani a kedvét egyetlen olvasónknak sem az alábbi – csupán rögtönzött és hézagos – összeállítással az elmúlt száz év népirtásairól, csakhogy szerte a világban visszatért, és ijesztő mértékben terjed az ártatlan és védtelen lakossággal szembeni, már-már tömeges erőszak. A mi nemzedékünk hatodik évtizede él békében (1956 óta) a sors kegyelméből, elég azonban olvasni a napilap híreit, látni a híradó borzalmait, hogy részvéttel és aggodalommal figyeljük mások tragédiáját. Ezt nem lehet, és nem szabad megszoknunk a tévé előtt ülve, mert aki nem tanul a múlt hibáiból, a történelem bűneiből, arra kárhoztatik, hogy maga is megismerje és elszenvedje azokat.

Száz évvel ezelőtt, 1915. április 24-én kezdődött a törökországi örmények elleni, két év alatt másfél millió halálos áldozatot követelő genocídium. A szultáni birodalom belügyi és katonai különítményei a világháború mindent elnyomó zajában észrevétlenül kiirtották az ország – és a világ egyik legrégebbi – keresztény közösségét. A szinte csak a német író, Franz Werfel dokumentumregényéből, A Musza Dagh negyven napjából ismertté vált, borzalmas tömegmészárlások fő célja a kitűnő kereskedő, gazdag és művelt örmények vagyonának megkaparintása volt, a politikai háttérben pedig a feudális és militáns iszlám államból a cári Oroszország felé húzó örmény konspiráció húzódott meg.

A 20. század időrendben második legszörnyűbb, szervezett tömeggyilkossága már a kommunista „világvallás” nevében történt meg 1931 és 1933 között. A kíméletlen és ostoba gazdaságpolitika jegyében Sztálin és bandája elrabolta Ukrajna három év alatt megtermelt gabonáját, minden takarmányát, húsát és más élelmét, és a pokoli éhínség következtében pedig hét-tíz millióra tehető az elpusztultak – nagyrészt gyermekek – száma. A holodomornak nevezett, Molotov népbiztos által felügyelt rémtett része volt a hagyományos paraszti osztály megsemmisítését célzó tervnek. A genocídium tényét eddig tíz ország ismerte el, a kijevi parlament 2006-ban törvénybe foglalta a népellenes bűntett tényét és emlékét. Nem csoda, hogy a Szovjetunióból 1993-ban kivált ukránok nem barátkoznak az oroszokkal, a sötét múltat gyakran a maguk holokausztjának is szokták nevezni.

Az ukránokéhoz hasonló nagyságrendű, de indítékában és lefolyásában egészen más genocídium áldozata lett 1940 és 1945 között az európai zsidóság nagyobbik része. A hitleri Németországban már 1935-ben meghozott nürnbergi „faji törvények” alapján – amelyeket utóbb több európai ország is átmásolt – a birodalomban, majd a háború idején megszállt területeken rendeletekkel és karhatalmi erővel összegyűjtötték a „zsidónak minősülő” állampolgárokat. Megfosztották őket egzisztenciájuktól és javaiktól, ingyenes munkaszolgálatra kötelezték, gettókba, gyűjtő-, munka- és megsemmisítő táborokba szállították őket. Pontos, hozzáférhető adatok szerint a náciknak meghódolt huszonkét európai ország 9,8 millió zsidó lakosából 5,6 millió pusztult el a többtucatnyi birodalmi koncentrációs táborban. Hatvanszázalékos a veszteség, érthető a túlélő kisebbség érzékenysége a tragédiájukat lekicsinylőkkel szemben.

A második világháborút lezáró békével új korszak reménye csillant meg a sokat szenvedett emberiség előtt. A már korábban magalapított politikai, emberjogi, kulturális és gazdasági világszervezetek a korábbiaknál sokkal jobban, hatékonyabban felügyelték, szervezték a világban zajló fontos dolgokat. Az 1947-től 1960-ig tartott kelet-nyugati – politikai játszma jellegű –  hidegháború, majd a valóságos amerikai–koreai és a vietnami háborúk, valamint az afganisztáni szovjet hadjárat; a szovjet blokk népeinek és a gyarmati sorban levő országok lakóinak jogfosztottsága ellenére is elmondható: volt a világnak – és különösen az euroatlanti népeknek – néhány boldog évtizede.

 Érdemes megfigyelni az 1960-as, 1970-es évek nyugati mozifilmjeiben tetten érhető hétköznapi, emberi szabadságot! Kikapcsolódva a jelen korunkban immár állandósuló terrorfenyegetés híradásaiból, nézzük csak meg, hogyan futott keresztül akkor Belmondo a párizsi repülőtér indulási csarnokában, átugorva a pulton, hogy elérje a riói gépet. Két unatkozó rendőr nézte, a biztonságiak láthatóan sehol – de New Yorkban és másutt sem voltak - , amíg ma kipakolt zsebbel, kézben tartott cipővel kell átsétálnunk a fémdetektoron, „élveznünk” a kézi tapogatást, csak semmi gyanús mozdulat! Ha valaki hirtelen szaladni kezdene a vécé felé, jó esélye lenne rá, hogy lelövik. Európában az 1972-es müncheni olimpián történt akció volt a fordulópont. A Fekete szeptember nevű palesztin szervezet fegyveresei tizenegy izraeli sportolót ejtettek túszul, kettő közülük rögtön, a többi a németek balul sikerült szabadító akciója közben meghalt. Lelőttek öt palesztint is, a túlélő túszejtőket és az akció szervezőit később a Moszad likvidálta.

A kommandó neve a 1970 szeptemberében Jordánia területén történt izraeli mészárlásra utalt. A 20. század második felében a Közel-Kelet lett a földkerekség talán legforróbb helye. Az  első világháborúban vesztes törökök 1918-ban csaknem teljesen elveszítették az Oszmán Birodalom földközi-tengeri részét. A békeszerződés brit fennhatóság alá helyezte Palesztinát. Az 1920-as évektől egyre népesebb oroszországi és kelet-európai zsidó bevándorlás és területfoglalás a Szentföldön arányosan növekvő feszültséget okozott a nagy többségű arab lakossággal. A helyzet csak „fokozódott” a második világháborút követő újabb alijával, majd a zsidó állam 1948-ban történt egyoldalú kikiáltásával. Azóta is fennáll az Izrael és az arabok/palesztinok közötti ellenségeskedés, amelyet megterhel, hogy az Egyesült Államok kezdettől fogva Izrael-barát magatartást tanúsított, míg a Szovjetunió hosszú ideig a „fejlődő” arabokat támogatta. Hat nagy háborúhoz és számtalan fegyveres konfliktushoz vezetett Egyiptom, Libanon, Irak, Transzjordánia és Szíria ellenséges viszonya a zsidó állammal, valamint a sokasodó palesztinai arabok egyre keményebb elnyomása. Az 1975-ben kirobbant, tizenöt évig tartó libanoni háború romhalmazt csinált a déli országrészből, tönkretette a Közel-Kelet Svájcának nevezett fővárost, Bejrútot, amely az egykori kulturált és luxuriőz múltjához képest ma szegényes provincia. Ciszjordániát magas betonfal választja el Izraeltől. Irak 2003-tól 2010-ig háborús szintér volt, az amerikaiak vezette koalíció a 2001. szeptember 11-i terrortámadás és a vélelmezett „atomfegyverprogram” ürügyén ámadta meg és tette pusztává az országot. Jemenben most tört ki egy arabközi háború. A síiták és szunniták közötti vallási ellentétek, az Al-Kaida, a Hezbollah és az Iszlám Állam közötti rivalizálás megosztja az Izrael- és Nyugat-ellenes erőket.

Törökország felől léptem át a határt, amikor 1988 tavaszán Szíriába utaztam, Antióchiánál – Pál apostol kedvelt városában –, a tengerparti Latakiában szálltam meg, majd Tartusztól az Anti-Libanon hegyét jártam a lovagvárak miatt. Damaszkusz igazi keleti kényelemmel, a távoli Aleppó Szaladin szultán 12. századi fellegvárával és mesés bazárjával lepett meg. Az emberek barátságosak és szolgálatkészek voltak, olcsó és jó volt a közlekedés, a vasútvonal egy szakaszon áthaladt Észak-Libanonon, a fővárosból hálókocsi közlekedett északra. Éjszaka sokat megtudtam egy kurd tanártól az etnikai feszültségekről. Jelenleg pokoli harc zajlik Szíriában a kormány és a fanatikusok között. Damaszkuszban napokon belül megindul a szír hadsereg támadása a palesztin menekülttábort ellenőrző Iszlám Állam ellen. Jarmuk városban tizenöt-tizennyolcezer civil van, köztük három és fél ezer gyermek – olvastam most a hét végi lapokban. Az egykor békés, hanyagul is szép országot pokollá változtatta az iszlám fanatizmus. „Mi nem arabok vagyunk, hanem szírek” – emlékszem vissza az öntudatos megnyilatkozókra. Közük sem lehet az őrült gyilkosokhoz.

 Sokkolta a világot, ami nemrég Párizsban történt, majd a tengerparton lefejezett huszonegy egyiptomi férfi lefilmezett szörnyhalála, a nairobi egyetem százötven diákjának és indonéz keresztény sorstársaik vadállati lemészárlása húsvétkor, gyermekek túszul ejtése az afrikai Boko Haram embervadászai által. Büntetlenül, mindeddig. „Az iszlámról nincs valódi nyilvános beszéd sem Magyarországon, sem Európában. Belpolitikai érdekek és kulturális sérelmek tömege fojt el minden érdemi gondolatatot” – írja jegyzetében az Mno-n Puzsér Róbert. „Az iszlamizmus fenyegető, gyilkoló, hódító fenyegetés. Ma keresztények tízmilliói, holnap egész  Európa veszélyben lesz. Az iszlám jogrenddel, a sariával szemben nincs helye kulturális relativizmusnak.”

Jól látja a dolgot. Ha senki sem tesz semmit ellenük, hallgathatjuk Chris Rea régi szép dalát: this is the Road to Hell.

 Ludwig Emil

 forrás:http://magyarhirlap.hu/cikk/22445/A_pokolba_vezeto_ut