Történelmi tényként emlegetik, hogy Romulus Augustulus császár uralmának végével a Római Birodalom 476-ban megszűnt, habár ezt abban az évben senki nem vette észre. A Római Birodalmat megrendítő népvándorlások 375 körül kezdődtek, de egy év alatt nem érkeztek milliónyian Európába – mint 1640 évvel később…

A X. századtól kialakult a különféle elnevezéseket hordó és a napóleoni időkig fennmaradó Német-római Birodalom, amely folyamatos német hegemóniát biztosított Európa közepén. Vajon az európaiak 2015. szeptember 4-én, a német határnyitás napján észrevettek-e valami különöset? Vajon a dátum évszázadok múlva milyen értelmezést kap?

 Európa identitása morális jó és rossz értelemben nem kis mértékben a német tudománynak, filozófiának és politikai képződményeknek köszönhető, viszonyuknak az angolszászokhoz, a franciákhoz és a többi néphez. Az évezredes múltú német politika tévedése volt, amikor a XX. század első felében befolyását az óceántól az Urálig akarta kiterjeszteni.

A lebombázott Németország háromnegyed része másfél évtized alatt Európa gazdasági motorjaként támadt fel (összehasonlításul: Kelet-Európának 1989 óta már több mint negyedszázad állt rendelkezésre a talpra álláshoz), amellyel szemben állt a politikai törpe szerepe.

A demokratikus alkotmány etikai alapra helyezése után a közgondolkodás is moralizálódott, Németország erkölcsi értelemben az önmarcangoló jóember képében jelent meg, a történelem bűneinek főszereplőjeként a folyamatos vezeklés és politikai megalázkodás mintaországa lett.

Mindez egyébként javára vált a jólétnek, hiszen történelmi „felelőtlenségének” köszönhetően nem kellett fegyverkeznie, nem kellett a nemzetközi rend fenntartásában részt vállalnia. De nem mindennek vált javára – erről szól ez az írás.

Bűntudat- és vezeklésorgiájával elvesztette kulturális-történeti önazonosságát és vele azt az erőforrását, amelyből a demokráciát fenntartó moralitás táplálkozik.

Ha az évezredek alatt kialakult nyelvi, szokásbeli, civilizációs identitást az elkövetett bűnök miatt teljesen kidobják az ablakon, az individuum számára nem maradnak meg azok a pszichológiai, gondolkodásbeli és kommunikációs tartalékok, amelyekből a jót építeni lehet.

Az évezredes történelmi sikerek és a rendkívüli kulturális (irodalmi, zenei, filozófiai) vívmányok ellenére az egyes ember tényleges érzése lett a szégyen a saját „német” mibenlét miatt. A szégyenkező lehajtja fejét és képtelen cselekedni.

A szégyen mint morális tartás és a benne való megrögzülés paradoxonja, hogy ha a bűnbánat nem vezet a bűntől és a bűntudattól való megszabaduláshoz, lehetetlenné válik a valódi morális cselekvés, tehetetlenség és tanácstalanság uralkodik el.

Ráadásul ahogy Kant kimutatta, a morális cselekvés lehetetlensége egyben a gyakorlati gondolkodás lehetőségének, vagyis a racionalitásnak a hiánya – ami irracionalizmus. Ennek filozófiáját Nietzsche vázolta és újabb látványos megnyilvánulása a többnyire észszerűen megalkotott, szuverén állam határainak ráció nélküli (a következmények végiggondolása nélküli) megnyitása.

Európa közepén a világ harmadik legnagyobb gazdasága szégyenkező politikai gnómként képtelen egy kontinens vezetőjévé válni politikai értelemben. A brit történész Hans Kundnani 2015 októberében megjelent könyvében találóan vonta le a következtetést, hogy „az elmúlt öt év eseményei – különösen a menekültválság – sejtetik, hogy Németország nemcsak nem akar, de nem is tud európai hegemónná válni. Röviden, Európát nem lehet Berlinből irányítani.”

Hogyan tudná ez az ország tettekkel is bebizonyítani, hogy megváltozott, jó lett, nem kell félni tőle? Egész biztosan nem azzal, ahogy a kis lépések habozó kancellárja az unalmas biztonság képzetébe ringatta polgártársait. Pascal Bruckner francia író szerint: „Merkel asszony olyan nagymamaként jelenik meg, aki a széken térdeit összeszorítja és kézitáskájába kapaszkodik.

Spóroló, óvatos, ezért szeretik a németek.” Az ország szabad, gazdag, és mögötte eddig észrevétlenül az egyetemes morális elvek érvényesültek a politikában és a törvényhozásban egyaránt.

A morális tétlenség és tehetetlenség olyan fogalmai, mint „szorgalom”, German engineering (német technika – ahogy az amerikaiak elismerően emlegetik) és „Urlaub” (kultikussá vált német szó, jelentése „szabadság, nyaralás, üdülés”) váltották fel a korábbi harcias germán jelszavakat.

De hogyan lehetett hitelt érdemlően bizonyítani, hogy tényleg a történelem jóemberei lettek? A görögöknek nem engedtek 2015-ben a pénzügyi válság közepette, mert az hosszú távon az euró biztonságát kezdte volna ki. És akkor megjelent a sorsüldözött menekült Szíriából.

Emberi arccal, sorsát feladva, új sorsot kérve Németországtól. Az egykori üldöző, sorstalanító most megmutathatta, hozzá feltétel nélkül jöhetnek az üldözöttek, új Amerikaként új életet ad a bekéredzkedőknek.

Az alvajáró benyomását keltő kancellár elérkezettnek látta a maga történelmi idejét. A politikai moralizálás korában nem hódításokkal, hanem állami emberszeretettel lehet pontokat szerezni, az elfogadott nagy nemzetek csarnokába újra belépőt váltani. Az identitását vesztett nemzet új azonosságot találhat a befogadás önfeladó gesztusában.

Az első lépés helyesnek tűnik, de a következmények végiggondolása az út végén szakadékot sejtet. A Biblia és a filozófusok egyaránt különös morális szerepet tulajdonítanak a befogadásnak mint vendéglátásnak. Felszólítanak, hogy a látogató, a vendég ideig-óráig maradhasson, és számíthasson az emberi bánásmódra. De mi történik, ha a látogatók áradatként érkeznek, és végleg maradni akarnak?

A történelemben ez mindig a védekező harcot, a saját család, kultúra és közösség védelméért folytatott küzdelmet eredményezte – vagy a befogadó civilizáció vesztét.

A kereszténység egyetemes befogadó beállítódására alapuló modern demokráciák, élen az Egyesült Államokkal, a világ lehető legnagyobb befogadástársadalmait hozták létre. A befogadás legtágabb határa ugyanakkor a befogadó határa is.

A nyugati demokrácia vallásszabadságával minden vallást befogad, amely maga is befogadó, de legalábbis nem tartalmaz alapkönyvében felszólítást a hódításra és a „hitetlenek” elpusztítására. A vallás szabad – kivéve az a vallás, amely minden más vallást és vallástalanságot, a hozzájuk tartozó emberekkel együtt meg akar semmisíteni.

Kevesen ismerték még fel, hogy sem a Biblia, sem a filozófusok nem szólnak arról a befogadásról, arról az egyetemes befogadóról, amely magában hordozza saját megsemmisülésének lehetőségét azáltal, hogy nem válogat a befogadottak között, ahol a befogadott mint időzített bomba, bármikor felrobbanthatja a befogadót. A robbanás után már nem lesz befogadó, és legnagyobb befogadás sem.

A befogadót elpusztítani szándékozó befogadása mint morális tett így önmaga ellentétévé válik és a leginkább erkölcstelen cselekedetként manifesztálódik. Mint végtelen felelőtlenség a saját kultúrával és a saját későbbi utódokkal, az utána jövő generációkkal szemben.

A befogadás egyetemes morális tett, ám a befogadót elpusztító befogadott magát a befogadás és ezzel a moralitás további lehetőségét pusztítja el. A moralitás lehetőségének megsemmisítése az élhető világ megsemmisítése.

Ezért egyetemes morális parancsnak kell tekintenünk, hogy a demokráciának mindenkit be kell fogadnia, kivéve azt, aki megszüntetésére tör, aki olyan vallást vall, amelynek alapkönyve a más vallásúak leigázására és elpusztítására szólít fel. Azaz aki, miközben befogadják, nem fogadja el a befogadás elvét.

Amikor a XVIII. század végén a létrejövő első nyugati demokráciák saját világiasult keresztény kultúrájukból kiindulva a vallásszabadságot mint egyik alapítóelvüket határozták meg, nem számoltak olyan vallással, amely alapiratában más vallás képviselőinek, a „hitetleneknek” az elpusztítására szólít fel. (A morális érvelés helyett persze esztétikai érveket is hozhattunk volna: például ki akarja, hogy utódai Mozart vagy Beethoven tiltott vagy elpusztított zenéje helyett „másfajta” muzsikát legyenek kénytelen hallgatni?)

A multikultit néhány éve halottnak nyilvánító kancellár egy halott kísértetét engedte be országába és szabadítja rá Európára.

A korunkra később visszatekintők talán nem egy kultúra eltűnésének kezdetét fogják látni a mai időkben, ha a német nép megfogadja Heinrich August Winkler, a neves történész tanácsát, hogy éppen a menekültpolitika újragondolásában a németek „a történelemből való tanulásuk hátterét önkritikusan megkérdőjelezhetnék, és az eddigieknél sokkal inkább Európa felé irányuló felelősségpolitikát kellene képviselniük”.

A magányos német kancellárnak egy félreértett erkölcsiségű döntése helyett az ország vezeklés utáni, felelős történeti magához térésére lenne szükség. A felelősség vállalása magában hordozza saját erőforrását – és garantálhatja, hogy utódainknak ne kelljen különös dátumként emlékezniük 2015. szeptember 4-ére.

Boros János (A szerző Svájcban végzett filozófus, egyetemi tanár)
forrás: http://magyaridok.hu/velemeny/a-megalazkodas-mintaorszaga-653320/