Az unió vezetői rendületlenül folytatják azt a politikájukat, amit az európaiak többsége elutasít. Franciaországban és Hollandiában 2005-ben népszavazást tartottak az Európai Konvent által kidolgozott Európai Alkotmányról, amelyet Franciaországban 55, Hollandiában 62 százalékos arányban utasítottak el…

Az unió vezetőit azonban csak rövid ideig rázta meg, hogy az Európai Gazdasági Közösség két alapító államának polgárai egyértelműen nemet mondtak az egyesült Európa tervezetére. Nicolas Sarkozy akkori francia elnöknek csakhamar eszébe jutott, hogy hogyan járhatnának túl a választók eszén és akaratán. Az alkotmányból kivették az egységes államra utaló paragrafusokat, és kihagyták az Alapjogi Chartát, a megmaradt részekre pedig azt mondták, hogy azok csupán a korábban elfogadott egyezmények némi módosításai, nem kell róluk népszavazást tartani. Így jött létre a lisszaboni szerződés. Írországban azonban a helyi alkotmány megkívánta, hogy még erről a módosított szerződésről is kérjék ki a nép véleményét, amelyet azután az ír lakosság határozott (53 százalékos) többséggel el is utasított. A szerződésre mondott „NEM” természetesen nem volt elfogadható az unió vezetőinek, ezért tücsköt, bogarat ígérve, az íreket rávették, hogy a szerződést mégis fogadják el. Nemrég ismét népszavazás volt az Európai Unióban, mégpedig Hollandiában az Ukrajnával kötendő társulási szerződésről, amelyet a választók 61 százalékos többséggel utasítottak el. Ennek ellenére a szerződés „ideiglenesen” ez év elejétől érvényben van.

 Ha nem, akkor igen

 Mint az elmondottakból kiderül, az elmúlt másfél évtizedben az európai állampolgárok – a „nép” –, amikor arra csak lehetőségük volt, elutasították azt, amit az unió vezetői eléjük tálaltak. Ennek ellenére az unió vezetői rendületlenül folytatják azt a politikájukat, amit az európaiak többsége elutasít. Hogyan történhet ez meg demokratikusnak mondott országokban? Rá kell mutatnunk, hogy ez a jelenség nem teljesen új. A Gallup Intézet 1999-ben hatvan országban összesen ötvenhétezer embert kérdezett meg arról, hogy az ő országában a választások demokratikusak, és az országot vajon az állampolgárok akarata szerint kormányozzák? A két kérdés alapján képezhető négy csoport közül a legérdekesebb az volt, ahol a válaszok szerint a választások demokratikusak, az országot azonban mégsem a népakarat szerint kormányozzák. Ebbe a csoportba tizennégy ország került, közöttük az Európai Unió olyan kiemelkedő államai, mint az Egyesült Királyság, Svédország, Dánia, Finnország, Franciaország, Hollandia és az akkor még csak tagjelölt Litvánia, Cseh Köztársaság és Magyarország. Ezzel a Gallup is igazolta azt az általános tapasztalatot, hogy az unió vezetői nem a népakarat szerint kormányoznak. Ha az okokat ki akarjuk deríteni röviden át kell tekintenünk a hatalom megszerzésének különböző módjait.

 Történelmileg talán a legrégibb a hatalom leszármazás útján való megszerzése. Eleink elég bölcsek voltak ahhoz, hogy átlássák, társadalmuk számára nem jó, ha egy-egy vezető halála után hatalmi harc tör ki, ezért egy olyan elvet fogadtak el, hogy az új uralkodó a korábbi uralkodó leszármazottja, például elsőszülött fia legyen. Ez az elv gyakran elég jól működött és a hatalomátadás gyakran harcok nélkül zajlott le. Egy másik megoldás volt, amikor a választójoggal rendelkezők összejöttek városuk főterén, az agorán, és maguk közül megválasztották vezetőjüket, mondhatjuk akár Periklésznek, ezt nevezték demokráciának. A hatalomszerzés egy harmadik módja, amikor a hatalmat valakik erőszakkal szerzik meg. Ha kevesen vesznek részt benne, akkor puccsnak mondjuk, ha sokan, akkor forradalomnak. Végül van egy negyedik típusú hatalomszerzés, amikor összetartó, de a kívülállók számára általában láthatatlan csoportok fokozatosan jutnak a hatalom csúcsaira, úgy, hogy a hatalom intézményrendszerét lépésről lépésre elfoglalják. Ez tipikusan jellemző a mai polgári demokráciákra, ami egyben meg is magyarázza, hogy a demokratikus választások mellett a hatalomra kerülő vezetők miért nem a választópolgárok többségének akarata szerint kormányoznak.

 Az ilyen összetartó csoportok sokfélék lehetnek. Összetartó erőt jelenthet például a származás, a vallás, valamilyen kisebbségi csoporthoz, szektához, titkos társasághoz való tartozás. Ez utóbbira példaként leggyakrabban a szabadkőműveseket, az Opus Deit vagy újabban a Bilderberg-csoport tagjait szokták emlegetni. Összetartó társaságok viszonylag könnyen elfoglalhatnak valamilyen szempontból befolyásos intézményt, pontosabban meghatározók lehetnek az adott intézmény politikájának alakításában. Az intézményekre ugyanis általában jellemző, hogy a tagság az idők folyamán változik, vagy azért mert egyesek nyugdíjba mennek, vagy azért, mert más munkahelyet választanak maguknak. Ekkor új munkatársak felvételére kerül sor, és ha az új munkatársak kiválasztását egy meghatározott csoportvonzódás határozza meg, akkor az adott intézményben az adott csoport domináns szerephez juthat. Tapasztalatok szerint nem túlzottan forradalmi időkben az intézmények tagsága nagy átlagban évi öt-tíz százalékkal változik, vagyis egy, mondjuk, száz főt számláló intézménynek évente öt-tíz új munkatársa lesz. A való élet tapasztalataira épített modellszámítások szerint, ha a kiválasztásnál a csoportszelekció csak kis mértékben is érvényesül, másfél-két évtized alatt az adott csoport és annak politikája az adott intézménynél meghatározó lehet.

 Mesterséges szelekció

 Valaha a mai úgynevezett főáramlatú pártok (jobbközép, balközép) a szélesebb társadalom érdekeit és értékrendjét képviselték. A baloldalon a szociáldemokraták bázisa a szakmunkásréteg volt. A szociáldemokrata vezetők a szakszervezeti vezetők közül, a szakszervezeti vezetők pedig a szakmunkások közül kerültek ki, így biztosítva volt, hogy a vezetők a tagság érdekeit képviseljék. (A kommunisták és minden baloldali szélsőség tipikusan a városi kispolgári rétegekből kerültek ki, a munka világához kevés közük volt.) A szociáldemokrácia a 19. század második felétől kezdve hosszú harcok során érte el a munkásság helyzetének javulását, például a munkafeltételek javítását, a jövedelemelosztás egyenletesebbé tételét. E harcban meghatározó tényező volt, hogy az ipari fejlődés klasszikus idejében egy-egy nagyobb gyárban tízezer ember is dolgozott, és ha három vállalat szakszervezeti vezetői megegyeztek, rövid időn belül akár harmincezer embert vihettek az utcákra, ami elég nagy tömeg volt ahhoz, hogy a vezetők figyelmét az adott problémákra felhívja.

 Ez a helyzet mára a fejlett ipari országokban két szempontból is megváltozott. Először is eltűnt a munkásosztály, ma már nincsenek tízezres nagyüzemek, mert az embert a legtöbb klasszikus munkahelyen gépek helyettesítik. A munkavállalók hetven százaléka az átlagosan öt-tíz főt számláló kis- és középüzemekben dolgozik, ahol szakszervezeti mozgalmat kiépíteni gyakorlatilag lehetetlen, és arra a magas szinten gépesített multinacionális nagyvállalatoknál sincs sok lehetőség. Egyedül az állami intézményeknél (például oktatás, egészségügy, közlekedés) maradtak meg számottevő mértékű szakszervezetek, de ezeknek már együttesen sincs akkora súlyuk, hogy politikaformáló erejük legyen. Másodszor a múlt század hetvenes éveire nagyon sok cél, amit a szociáldemokrácia korábban kitűzött, már megvalósult, nem volt így miért tovább harcolni. Ugyanakkor a szociáldemokrata pártok intézményrendszere megmaradt, és ez az, amit összetartó csoportok elfoglalhattak, és el is foglaltak, nevezetesen az 1960-as évek új baloldalának nemzedéke, amely egyetemi campusokról indult, és immár semmi köze sem volt a szociáldemokrácia eredeti céljaihoz. John R. Schindler, az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség korábbi munkatársa, aki főleg stratégiai kérdésekkel foglalkozik, a Thefedralist.com nevű konzervatív internetes portálon részletesen foglalkozik a régi szociáldemokráciának új baloldallá való átalakulásával, amit ő egyébként „kulturális baloldalként” határoz meg. Schindler szerint az új baloldal „hosszú menetelése az intézményeken keresztül” ötven év alatt igen sikeres volt. Ezt az új baloldalt vagy kulturális baloldalt nem érdeklik a szociáldemokrácia hagyományos céljai, például a jövedelmi különbségek mérséklése, a munkavállalók helyzetének javítása, politikájuk középpontjában a hagyományos társadalmak alapjainak lerombolása áll, amelyet menthetetlenül rasszistának, szexistának, xenofóbnak, homofóbnak és általában elavultnak tekintenek. Emiatt támogatják a tömeges bevándorlást is, mert az fokozatosan aláássa a hagyományos kultúrát. A nézeteiket el nem fogadókat szélsőségesnek, a történelem rossz oldalán állónak minősítik. E kulturális baloldal ideológiai gyökerei az 1923-ban alapított úgynevezett Frankfurti Iskolához nyúlnak vissza, amely az általa kifejlesztett „kritikai elmélet”-tel lényegében a tradicionális társadalmak értékrendjének aláásását célozza. Az ellenfelek elnémításának eszköze pedig a „politikailag nem korrekt beszéd” üldözése, adott esetekben már börtönnel való büntetése is. Az Európai Unió mai, baloldalról induló vezetői ebből a kultúrmarxista körből kerülnek ki, és ha meg akarjuk érteni, hogy mit miért mondanak, a Frankfurti Iskola olyan ismert képviselőit kell tanulmányoznunk, mint Herbert Marcuse vagy Jürgen Habermas.

 Az ellentmondás feloldása

 De nemcsak a baloldalon ment végbe ilyen szélsőséges változás, hanem a jobboldalon is. Valaha a néppártok vagy a kereszténydemokrata pártok a hagyományos értékek, a család, a vallás, a nemzeti érdekek és tradíciók képviselői voltak. Mára, főleg a pártfinanszírozás jóvoltából, ezek a pártok már sokkal inkább a multinacionális tőke érdekeit, mintsem a társadalom konzervatívabb részének érdekeit és értékrendszerét képviselik. John Schindler ezért is nevezi őket „corporate rightnak”, amit talán „nagytőkés jobboldalnak” lehetne magyarra fordítani. A kulturális baloldal és a nagytőkés jobboldal számos kérdésben, különösen ami a tradicionális társadalmak lebontását illeti, egyetért. Egyetért például a tömeges bevándorlás támogatásában, a nemzetállamok felszámolásában, a multikulturális társadalmak támogatásában, a hagyományos értékek megkérdőjelezésében. E mellett igen gyakran a kulturális baloldal és a nagytőkés jobboldal más területen is kapcsolódik egymással, így például a multinacionális tőke az, amely különböző alapítványokon keresztül támogatja a kulturális baloldal különböző (általában civil szervezetek formájában megjelenő) szervezeteit, és biztosít számukra közéleti megjelenési lehetőséget sokszor az általa finanszírozott médián keresztül. Ezt a finanszírozás segítségével megvalósuló politikai befolyásszerzést is a hatalomszerzés említett negyedik formájához sorolhatjuk.

 Ha az elmondottakat az Európai Unióra alkalmazzuk, igen könnyen megmagyarázhatók olyan látszólagos ellentmondások, mint hogy miért támogatják a középbal pártok az unió neoliberális gazdaságpolitikáját, vagy a jobbközép pártok a tömeges bevándorlást. Az Európai Unió vezetőinek nagy része a szélsőbaloldali kultúrkörből jött, míg a jobboldal a multinacionális tőke kritikátlan kiszolgálójává vált. Igen könnyen tudnánk példákat mondani arra is, amikor a nagytőkés alapítványa a kulturális baloldal civil szervezeteit támogatja. Az említett jelenség hatóköre azonban – sajnálatos módon – szélesebb, nemcsak Európára, hanem Amerikára is kiterjed, és megjelenik olyan nemzetközi intézményekben is, mint az ENSZ. Ennek köszönhető például az, hogy az elmúlt napokban az ENSZ „független” emberi jogi szakértője keményen bírálta Magyarországot.

 A kulturális baloldal és nagytőkés jobboldal diktatúrája ellentétes az európai lakosság érdekeivel és az európai integráció céljaival is, mert szembefordítja egymással Európa egyes országait, holott nem a népek állnak egymással szemben, a fő ellentét az európai polgárok és az uniónak a tradicionális európai értékektől és érdekektől elrugaszkodott vezetői között feszül. Ha a kialakult helyzeten változtatni akarunk – márpedig ez alapvető érdekünk – akkor első lépésben azt az ideológiát kell megtalálnunk, amelyet mind a kulturális baloldal, mind a nagytőkés jobboldal ideológiájával szembeállíthatunk.

 Lóránt Károly

forrás: http://magyarhirlap.hu/cikk/57489/A_hatalomszerzes_negyedik_tipusu_dimenzioi