Ki gondolta volna, hogy a nyugatias, demokratikus társadalmi berendezkedésű országokban is dogma a társadalom szervezési elve?…

Az élet szervezésének alapja egy olyan elv vagy nézet, amelyet nemhogy kétségbe vonni, de megvizsgálni, vitatni, sőt, annak tartalmát értékelni is tilos. Így jártunk napjainkra a liberális állam fogalmával. Eltekintve attól, hogy a liberalizmus kritikája ügyében a véleménynyilvánítás szabadságától is megfosztanák a közélet szereplőit, de annak tartalmáról, megjelenéséről, vagy társadalmi szerepéről nyílt színi vitát folytatni elképzelhetetlen, a boszorkányság mindenképpen máglyán végződő fenyegetésének veszélye nélkül. Mára a liberalizmuskritika elutasítása lett az intolerancia legjellemzőbb példája. A dogma szellemi fegyverhordozói a „szabad” vagy „emberi jogok” kifejezést tartalmazó mozgalmakba, szervezetekbe tömörülnek, s általában valamiféle megfoghatatlan jogok kiterjesztéséért küzdenek.

Van egy olyan társadalomszervező világnézet, amely megkérdőjelezhetetlen. Hirdetői szerint ez a kapitalizmus és szabadság olyan kombinációja, amely minden idők társadalomszervezések legfelsőbb foka, a legfőbb közjó, amit valaha az emberiség kitalálhatott. Két alappillére van, az egyik az egyén korlátlan szabadsága, a másik a tőke korlátlan szabadsága „szabad piac” álnéven. Határkőnek ebbe az elvbe kétségkívül beépül fügefalevélként a törvény uralma, de a megfelelő törvényeket ki lehet lobbizni, meg lehet vásárolni, így lesz a pénz kizárólagos uralma a szabadságjogok valódi korlátja. Ebben az összefüggésben, ami nem liberális állam, az közösségelvű társadalomépítést jelent. Ez elsősorban a családot, a lakhelyet, a kisebbségeket támogatja, és a nemzetet, mint közösségi formát védi, az eddig kivívott liberális szabadságjogokkal együtt.

Napjainkban a liberalizmuskritika lényegében a pénzügyi gátlástalanságot és az individuális önzést célozza meg, így ennek érintettjei megbízottaik által kíméletlen támadást indítanak pénzügyi, gazdasági és médiabefolyásukkal a kritikusok ellen.

A minden kétely nélküli végletes liberalizmus az elmúlt század elején vert gyökeret, és azóta planetárisan kötelező viselkedési szabállyá vált a világ pénzügyi és kapitalista összekapcsolása révén, biztosítva a pénz uralmának kizárólagos hatalmát, emberek, népek és országok felett.

A dogmák uralmának történeti fejlődése van. Ahogy nem lehetett rendszerkritikailag illetni a középkorban az egyházat, bírálhatatlanok voltak a fasiszta államszervezés elvei, majd a kommunista ideológia is fenntartotta magának a tévedhetetlenség jogát, ma ugyanitt tart a liberalizmus eszméje is. Mindegyik világmegváltó nézet arról ismerszik meg, hogy a központi ideológia a legfőbb közjó, az egyedüli boldogság, az ész termékenységének csúcsa, ezért minimum bolond, aki uralkodó jellegét kétségbe vonja. A reformátorokat mindegyik eszme körül üldözték vagy kényszerítették. A fasiszta államszervezés kritikája az élet veszélyeztetésével járt, a kommunizmus kritikája hol halállal, hol az élet tönkretételével volt egyenértékű, míg a liberalizmus kritikája nyilvánvalóan az egzisztenciális tönkretétel fenyegetésével él, legyenek azok gondolkodók, népek, avagy országok. Ne kételkedjünk, a dogmák kritikusaival szemben a maiak is úgy járnak el, mint azt a régiek esetében tették. Nem vitatkoznak velük, hanem kórusban kiátkozzák.

 Minden fejlődésképtelen, kizárólagosságra kényszerítő ideológia megbukott az elmúlt ezer évben, ez is megfog. A liberalizmus reformációja itt van a kapuk előtt. Új szellem, új gondolatok kellenek ahhoz, hogy az emberiség képes legyen a megmaradásra, önmaga elviselésére.

Mindazoknak, akik egyik oldalról hisznek az ész kizárólagos szerepében és kétségek nélkül alávetik magukat a tőke és a pénz kivételes uralmának, rossz hírem van. Lehet, hogy nincs a társadalomfejlődéseknek „legfelsőbb foka”, a történelem nem ér véget, s a végén még kiderül, hogy az ember gondolkodásra való képessége is örök.

A búcsúcédulák árusítása a vége felé jár.

Kövér Tibor

forrás: http://magyarhirlap.hu/cikk/19053/A_dogma#sthash.VnsexRdw.dpuf