Felsorolok néhány, az elmúlt fél évtizedben megtörtént esetet, csak azért, hogy rögtön világos legyen, mire gondolok; olyan eseteket, amelyek kétségkívül rámutatnak arra, hogy a banki morál eltűnt, elveszett…

Az ingatlanhitelezéssel foglalkozó bankok tízmilliárd dolláros nagyságrendben folyósítottak kölcsönt olyan cégeknek, amelyek már a kifizetés pillanatában is bedőlésgyanúsak voltak. Olyan befektetésekről beszélünk, amelyeket a hírnevükre oly kényes hitelminősítők akkor a legkiválóbbra (AAA) – kétséget kizáró módon megtérülőknek – minősítettek.

Ez a minden morális gátlást mellőző eljárás indította el azt a pénzügyi válságot, amit azóta sem hevert ki a világ. A vezető pénzügyi vállalkozások tudatosan és hosszú ideig hamisították a világgazdaság legfontosabb referencia-kamatlábát, a LIBOR-t, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy ügyfeleik kárára, de a saját hasznukra ebből pénzügyi előnyt kovácsoljanak. A nemzetközi nagybankok – ugyancsak saját hasznuk érdekében – eltérítették a devizaárfolyamokat, szintén ügyfeleik kárára. A korábban a világgazdaság pénzügyi központjai között etalon Svájci Nemzeti Bank elnökének hitvese bennfentes üzletet kötött, felhasználva a férjétől szerzett, szigorú állam- és banktitoknak számító, jegybanki árfolyam-elképzelést. A francia nagybank zsírosra kereste magát azzal, hogy nemzetközi embargó alatt álló országgal üzletelt. Az amerikai jegybank pedig nyolcszázmilliárd dollár hitellel segítette ki azt a pénzintézetet, amelyik a csalárd ingatlanhitelek értékesítésében ugyanúgy részt vállalt, mint az ingatlanforgalmazó cégek részvényei elleni spekulációban. A tranzakció számukra – a portást is beleértve – évente átlagosan háromszázezer dollár bónuszt hozott, és családok százezrei otthonának elvesztéséhez vezetett.

Ezek után próbáljuk meg megfejteni, hogyan jutottunk ide. A pénz mindig is mágnesként vonzotta a csalókat, hiszen ezzel minden megvehető, a hatalmat is beleértve. A romlás régen elkezdődött: több uralkodó a kelleténél jóval nagyobb mértékben ötvöztette az aranyat a pénzverdékben. A forgalom azonnal válaszolt: a jó pénzt kivonták, a rosszat meg továbbadták. A letétőrző bankár pedig addig adta ki az aranyról szóló igazolásokat, amíg rajta nem veszített, és tönkre nem ment.

A jó pénzt verető királyokra viszont ma is jó szívvel emlékezünk. Az uralkodók (az államok) később monopolizálták a bankjegykibocsátást, és létrehozták a központi bankokat, amelyek ezután gondoskodtak a pénzügyi  fegyelemről. Akkoriban már a külföldet sem lehetett elárasztani értéktelen papírokkal, mert a külföldiek előbb-utóbb aranyat kértek, és így mindig helyreállt az egyensúly. A kamatemeléssel sem lehetett az ügyfeleket megsarcolni, mert akkor más országokban vették fel a hitelt. Egészen a múlt század elejéig jól működött ez a rendszer.

Mára már nyilvánvaló, hogy az első világháború is a pénz nemzetközi forgalma feletti ellenőrzés megszerzéséért folyt, hiszen a főhatalom ezáltal vált elérhetővé. Ebben az értelemben az 1918 és 1938 közötti időszak felfogható úgy is, mint felkészülés egy végső rohamra. Katonai értelemben pedig úgy, mint egy hosszúra nyúlt fegyverszünet. Néhány kivételtől eltekintve a második világháborúban is ugyanazok voltak a szemben álló felek.

A mára a nemzetközi pénzforgalomban domináns Szövetségi Tartalék Rendszert (Federal Reserve System) éppen 1913-ban – röviddel az első világháború kitörése előtt – hozták létre magánintézményként: ezen státusát a mai napig megtartotta. Ugyanakkor valós tulajdonosai máig ismeretlenek, csak legendák keringnek róluk.

A pénzforgalomból a fékek és ellensúlyok később, 1944-től – az Amerikai Egyesült Államok által levezényelt Bretton Woods-i pénzügyi rendszer belépése óta - koptak el fokozatosan. Elsőként azzal, hogy kiderült, a világpénzként kezelt dollár mögé ígért aranyfedezet olyan fügefalevél volt, ami mögül hiányzott az arany, csak a papír maradt. Ez a dollár 1971-es leértékelésével és az aranyra váltás ideiglenesnek mondott, de minden bizonyosság szerint örök érvényű felfüggesztésével vált egyértelművé. A valuták szabad mozgásának megteremtése 1973-ban aztán lehetővé tette, hogy a kedve szerinti mértékű papírpénz-kibocsátással az egyetlen monopolista magán-intézmény elárassza a világgazdaságot. Az euró kissé megkésett bevezetése már nem jelentett mást, mint az addigra ezermilliárdosra nőtt „euró-dollárok” domesztikálását.

A pénzforgalom egy központból történő, magánérdekek szerinti irányítása adta a végső lökést a morál szikráinak gyors eltűnéséhez. Könnyű belátni, hogy a magánérdek mindig is ütközésbe kerül a közérdekkel. Ha pénzért minden kapható volt a múltban, még a hatalom is, akkor ez ma százszorosan igaz. Ráadásul a pénz annak, aki „teremti”, nem kerül semmibe. Nem kell görnyedezni az aranybányában senkinek.

A pénzforgalom korlátai közül az aranyfék már régen eltűnt, a hatalom különböző magaslatai pedig megvásárolhatóvá váltak. Ezekhez az akciókhoz ráadásul elegendő egy nyomdagép. A papíron megvásárolhatatlan magaslatok pedig – bár kissé bonyolultabb, esetenként még demokratikusnak is címkézhető módszerekkel – foglalhatók el. A pénz teljesen emberi, és emiatt a teljesen szubjektív, magánérdekű döntéskörbe utalása juttatta a világot a végzetesnek tűnő banki immoralitásba. Az igazi tragédia az, hogy az ebből kivezető út ma még nem látható, pedig égető szükség lenne rá.

Boros Imre, MH-OL, 2014.7.2.