Pomichal Krisztián nagyszerű interjúja Bordás Sándor klinikai pszichológussal, a ma7 hetilap eddigi interjúinak a legjobbjai közé tartozik…
Hogyan nyer egyre nagyobb teret a genderideológia? Útját lehet-e állni az egyre erősebben zakatoló propagandagépezetnek? Miért szélesedik a szakadék a fiatalabb és idősebb generációk között? Kényes kérdéseinkre szakértői válaszokat kaptunk dr. Bordás Sándor klinikai pszichológustól, főiskolai tanártól....
„Az épp aktuális nemzedék mindig a valaha volt legrosszabb” – emlegette az ismert görög szállóigét egy korábbi interjújában. Ennek alapján talán még sincs akkora baj, ugye?
Mindezt talán így nem merném kijelenteni. Generációról generációra mélyül ugyanis a szakadék a fiatal és az idősebb generáció között. Akkora értékeltolódás tapasztalható, amekkora talán még sohasem. Sőt, nem is csak eltolódás, hanem értékmegtagadás az, amit látunk. Szobrokat döntögetnek, festményeket, műalkotásokat rongálnak meg. Ez nem pusztán értékkülönbség, ez a korábbi értékek teljes elvetése.
Hol keressük ezeknek a jelenségeknek az okát?
Ez egy annyira széles gyökérzetű problémakör, hogy nehéz egy-egy dolgot kiragadni. A konzervatív neveléshez társuló óhatatlan ellenállás, a zsidó-keresztény kultúrkörben korábban tabuizált témák, mint a szexualitás felbukkanása, az értékmerítés forrásai. Hosszasan lehetne sorolni.
Értékmerítés?
Igen, honnan kapja a gyermek azokat az értékeket, amelyek alapján később felépíti és éli a saját életét. A legtöbb szakember egyetért abban, hogy a család az elsődleges szocializációs közvetítő, legalábbis egészen a legutóbbi időkig ez így volt.
A média évtizedekig csak sokadlagos szerepet töltött be, ehhez képest mit látunk most?! Egészen apró gyerekek férnek hozzá az internethez, amelyből hiányzik az a Gutenberg-galaxis által biztosított szűrő vagy rosta, amely, hellyel-közzel, csak az értékeset engedte át. Az internet nem szelektál, a tapasztalatlan, képlékeny értékrendű gyermeket nagyon könnyű befolyásolni a rossz irányba.
Az „erjedési” folyamatok mögött lát bármiféle tudatosságot, vagy ez tulajdonképpen egy öngerjesztő folyamat?
Az előbbi, egyértelműen. A forrás is látható, az Egyesült Államok tömegkultúrája. Húsz évvel ezelőtt már látszott, hogy az nem egy egészségesen fejlődő társadalom. Olyan patológiás folyamatok indultak be, amelyeket korábban mifelénk nem lehetett tapasztalni. Mára ez megváltozott, az ott piedesztálra emelt trendek begyűrűztek hozzánk is. Gondoljunk csak a női szerepek alakulására. A nő, már csak biológiája miatt is, életadó, ebből kifolyólag életvédő is. Mit látunk most Washingtonban? Finoman fogalmazva sem életpárti kormányzatról van szó.
A női szerepek átalakulása például egy ilyen kiváltó ok. Az életvédő, életadó női habitus eltűnőben van. Gondoljunk csak arra, hogy az Európai Unió leglelkesebb háborús héjái között mennyi nőt találunk. Von der Leyen asszonyt nehezen nevezhetnénk életpártinak. Ugyanez igaz a mai magyar baloldal ismert női politikusaira.
Az isten, haza, család fogalomhármast elmagyarázni nekik körülbelül annyira lehetetlen feladat, mintha egy színvakkal próbálnánk megértetni, milyen a piros szín. Mindig az volt a benyomásom, hogy az ilyen típusú emberek mintha megrekedtek volna a személyiségfejlődésben, a személyiségük nem kellően integrált. A nők is férfi szerepeket öltenek magukra, férfiabbak akarnak lenni a férfiaknál, az életadó, életvédő habitust ledobják magukról, mintha bármivel kevesebbek lennének attól, hogy nők. Ezzel kapcsolatban számtalan kutatás látott napvilágot, egyik legjelentősebb Geert Hofstede, holland szociálpszichológus kutatása, aki dimenziók mentén próbálja a társadalmakat meghatározni. Egyik ilyen dimenzió, a férfiasság, nőiesség dimenzió, amely a férfi-női viszonyokat kutatja egy társadalmon belül.
Például a parlamenti képviselők számának megosztottsága a nő-férfi képviselők szempontjából, vagy, hogy a fontos pozíciókban hány nő foglal helyet. Gazdasági befektetések, mentálhigiénés állapotok szempontjából ez nagyon fontos kérdés. Ma mit látunk?
Svédország, a Hofstede dimenziók alapján feminin társadalomnak van definiálva. Ennek következtében hová jutottak? A jóhiszemű női habitus, a győztes-győztes helyzet preferálása helyett a svédek egy agresszív, a jóhiszeműségükkel visszaélő muszlim kultúrával találták szembe magukat. Feminin társadalom ma is Svédország? Vagy a Hofstede-féle dimenziókat újra kell gondolni? Én csak gondolkodom.
Azzal kezdtük a beszélgetést, hogy minden generáció azt hiszi, az utána jövő csak rosszabb lesz. Mára azonban ott tartunk, hogy axiomatikus igazságok is megkérdőjeleződnek. Az anya nő, az apa férfi. Ha ma egy amerikai, vagy nyugat-európai politikus ki meri ezt mondani, másnap már leszedi róla a keresztvizet a sajtó. Meddig juthat el ez a folyamat? Harminc évvel ezelőtt ki gondolta volna, hogy arról kell majd vitatkoznunk, csak a nők szülhetnek-e?!
Sok pozitívat nem tudok mondani. Két irányból érdemes megközelítenünk ezt a problémát. Az egyik a propagandáé. Tekintsünk egy kicsit előre! Nézzük a statisztikákat, a gyerekek körében egyre gyakoribbak a különböző pszichés problémák, figyelemzavar, viselkedési gondok, az autizmus, ezen belül az Asperger-szindróma, a sor hosszan folytatható. Sokat vitatkoznak azon a szakemberek, minek tudható be ez a növekedés. Az egyik elmélet szerint a fiatal idegrendszer mára képtelen lépést tartani azzal az elképesztő ingergazdagsággal, ami minket körülvesz. Ezek a változások már nemcsak a külső propagandahatásra alakulnak ki, hanem van egyfajta belső, genetikai vonala is. Különböző kromoszómaelváltozások kísérik ezeket a pszichés zavarokat. Hogy mi okozza őket, az már egy nehéz kérdés, de a vizünkben, táplálékunkban jelen lévő különböző bioaktív anyagok, hormonszármazékok bizonyára hozzáteszik a magukét. A két irány közül, attól tartok, a propaganda a veszélyesebb. Soha nem látott agresszivitással ömlik. A széles körben elfogadott statisztikák szerint nagyjából 3-6% között mozog az LMBTQ-csoporthoz tartozók aránya.
Mediális reprezentációjuk azért ennél jóval nagyobb.
Ez így van, itt jön be a propaganda kérdése. Egy marginális kisebbség uralja a közgondolkodást.
Akad azért olyan, önbevalláson alapuló statisztika is a 18 év alatti korosztályban, ahol a gyermekek mintegy 10%-a már nem heteroszexuálisként határozza meg magát. Ez is arra utal, micsoda befolyása van a propagandának.
Abszolút! Emlékszik még a Meseország mindenkié című könyvre? Gyakorló pszichológus vagyok. Aki kicsit is tisztában van a pszichoszexuális személyiségfejlődés folyamatával, annak pontosan tudnia kell, mekkora veszélyt jelentenek, milyen nagy hatással lehetnek a gyerekekre az ilyen kiadványok.
Négy- és hatéves kor között nem lehet a gyerekeknek olyan mesét olvasni, ahol a herceg nem a hercegnőbe lesz szerelmes. Vannak kritikus személyiségfejlődési szakaszok, a 4-6 éves kor az egyik, messze nem mindegy, milyen meséket, történeteket hall a gyerek. Később, serdülőkorban, olyan belső konfliktusokat okoz ez a párválasztás, a szexuális orientáció területén, amelyen nem lehet csak úgy átlépni. Óriási károkat okoz ez a fajta propaganda, hiszen ezek a gyerekek gyakran a gyermekpszichológus rendelőjében találják magukat, ami a jobbik eset, rosszabik, amikor valamilyen drog hálójába kerülnek.
Itt jutunk el a genetika kérdéséhez megint. Tudományosan megalapozott állítás, hogy a homoszexualitás veleszületett tulajdonság.
Kényes és nehéz kérdés ez. Bizonyos százalékban valószínűleg szerepet játszanak a gének a homoszexualitás kialakulásában, de ez sokkal inkább tanulási és szocializációs folyamat lehet. Egyértelmű, hogy a propaganda torzítja a valódi arányokat. Ha egy 7-8 éves gyereket megkérdeznek, hogy mi vagy, mi szeretnél lenni, ki tetszik neked, könnyen befolyásolható. Azt kell megértenünk, hogy itt évezredes tabuk dőltek le néhány évtized, sőt év alatt. Az ókorban még elfogadott homoszexuális párkapcsolatokat a zsidó-keresztény kultúrkör tabuizálta, elutasította, ezek alapján az ilyen vágyak megélése ma is bűnnek számít bizonyos kultúrákban. Ehhez a 20. századi modern, polgári törvénykönyvek alkalmazkodtak. Csak egy példa, Romániában még 2002-ben is börtönbe mehetett az, akit homoszexuális légyotton kaptak. Erről is keveset beszélnek, de Nyugaton a hatvanas években, a Kinsey-jelentés, majd Masters és Johnson híres kutatása nyomán a homoszexualitást kezelhető betegségként tartották számon. Hormonterápiával, párterápiával, pszichoterápiával próbálkoztak, minden különösebb eredmény nélkül.
Ez arra utal akkor, hogy a homoszexualitás, ahogy az ma a nyugati kultúrkörben széleskörűen elfogadott, nem betegség.
Ma, a tudományos definíció szerint, állapotról beszélünk. Nem bűn, nem betegség, állapot.
Nyissunk meg egy újabb nehéz témát, a transzszexualitást! Alig pár évtizeddel korábban mentális zavarként tartották számon, ma meg ott tartunk, hogy ennek a felvetése is társadalmi kiközösítést vonhat maga után. Miközben a hasadt személyiségzavart gyógyszerekkel, terápiával kezeljük…
A gender diszfória akkor jelent igazán komoly problémát, ha kamaszkorban, még képlékeny személyiség esetén jelentkezik. Magam is részt vettem több hasonló „ügyben”. Szülők vagy iskolák kértek meg, hogy adjak szakvéleményt, tanácsot, mi a teendő, ha egy kamaszfiú lánynak képzeli magát, vagy fordítva. Gondoljunk bele, ez egy sor gyakorlati problémát szül. Mit mondjon az iskola, ha a gyerek a lányvécébe akar bejárni? Mi van, ha a magát lánynak érző fiú barátai elkezdik terrorizálni emiatt? A közoktatás szintjén ugranak ki igazán olyan konfliktusok, amelyekről sokan hajlamosak megfeledkezni.
A gender diszfóriával küzdő gyermekek jellemzően különösen érzékenyek, ezzel párhuzamosan fokozottan jelenik meg náluk az agresszivitás. Hol a társadalom irányába akarja minél erőteljesebben megmutatni, ki is ő valójában, lásd a Pride-felvonulásokat, hol pedig, és ez a másik véglet, amikor önkárosításba, sőt, öngyilkosságba menekül.
Ez a mostani, média által gerjesztett trend a feltétel nélküli elfogadásról nagyon sokat árt a társadalomnak, de tulajdonképpen a transznemű embereknek is. Nem beszélnek ugyanis azokról az elképesztő áldozatokról, amelyet egy ilyen egyénnek hoznia kell. Ahelyett, hogy segítséget kapnának, hormonterápiát, műtéti csonkolást ajánlanak nekik, mondván, az majd mindent megold, lelki problémáik egy csapásra eltűnnek. Elég megnézni a statisztikákat, hogy lássuk, mindez nem igaz. A transzneműeknél tapasztalható kiemelkedő öngyilkossági arány az átműtött embereknél sem tűnik el, sőt. A pszichés nemi átélést meg kell különböztetnünk a fizikai nemi átéléstől. Ez a kettő nem ugyanaz!
Ezek szerint a nemváltó műtét nem oldja meg az eredeti problémát?
Nem, hogy nem oldja meg, még súlyosbíthatja is a helyzetet bizonyos esetekben! Érdekes dolog, hogy a transzneműek túlnyomó többségének nincs „betegségbelátása”, köszönhetően az elképesztő propagandának. Ha pedig nincs „betegségbelátása”, érthető, hogy eszébe sem jut kezeltetni magát. „Nem én vagyok a beteg, hanem a környezetem, az egész társadalom!”
Zárjuk egy közszolgálati kérdéssel a beszélgetést. Mit gondol, szülőnek és diáknak, hogyan lehet védekezni a médiából ömlő genderpropaganda ellen?
A szülőknek azt tudom mondani, bármennyire is kínos a családon belüli szexuális felvilágosítás, ne hanyagoljuk el.
A nemi nevelés nem ott kezdődik, hogy az apa leülteti a 12 éves fiát és mesél neki a méhecskékről meg a virágokról! Az, hangozzék bármilyen furcsán, a születéskor kezdődik. A legtöbb gyermek 2-3 évesen már érti, hogy a lányok mások, mint a fiúk, ehhez nem kell, hogy a nemi nevelés tudatos legyen. Az beindul magától, ha tetszik, ha nem. A lényeg, hogy a nemi nevelés elsődleges közege a család legyen. A közoktatás másodlagos, de nem kevésbé fontos tér, ugyanakkor nem a tanár feladata a szexuális felvilágosítás. Ezúton is bátorítom az iskolákat, hívjanak nőgyógyászt, pszichológust, urológust akár, a lényeg, hogy szakemberek beszélgessenek a gyerekekkel.
CV:
Dr. Bordás Sándor klinikai pszichológus (a kezdőképen), főiskolai tanár. 2007-ben Pécsett PhD fokozatot szerzett kommunikáció témában. Korábban a Selye János Egyetemen tanított, jelenleg a Budapesti Corvinus Egyetem Szociológia és Kommunikációtudomány Doktori Iskolájának oktatója, valamint a Kodolányi János Egyetemen is tanít. 1977 óta folyamatosan gyakorló pszichológusként is dolgozik.
Megjelent a MAGYAR7 32. számában.