A publicisztika úgy jó, ha sarkos állításokat használ. Itt van egy mindjárt: szerintem augusztus 20-a az egyetemes magyarság legfontosabb ünnepe. Nemcsak Szent István és ezeréves műve okán, hanem kicsit talán magunk miatt is...
A magyar történelem, szerencsére, vagy olykor-olykor talán sajnos, tele van emlékezetes dátumokkal. Augusztus 20-a, I. István 1083-as szentté avatásának ünnepe azonban egy kicsit kilóg a sorból. Nem gyásznap, mint október hatodika vagy június negyedike. Nem valaminek az elvesztését, valaminek a végét siratjuk. Nem is emléknap, mint március tizenötödike vagy október huszonharmadika. Ezeknek is kitüntetett helyük van a szívünkben, a ránk oly’ jellemző szabadságvágy páratlan megnyilvánulásai. Hirtelen felizzó, nagy lánggal égő óriási tüzek, amelyeket aztán rendre elfújt a történelem szele.
Augusztus 20-a más.
Augusztus 20-a hamu alatt szunnyadó tűz ígérete, az örökké izzó, kiolthatatlan parázs. A magyar megmaradás törvényének engedelmeskedő konok, megtörhetetlen akarat. Augusztus 20-a tulajdonképpen nem is, vagy nem csak Szent István ünnepe. Hiába próbáltak erőszakkal átalakítani, nem sikerült. A kommunista megszállók sem az új kenyér (mennyire cinikus, hogy e szép keresztény ünnepet használták fel), sem az alkotmány, sem a népköztársaság hazug leplével nem tudták eltakarni augusztus 20-a csodálatos üzenetét:
Meg kell maradnunk!
Nem csak Szent Istvánt ünnepeljük ma. Augusztus 20-án ezer-ezerötszáz év kudarcait és sikereit ünnepeljük, azt, hogy annyi viszontagság után is itt vagyunk. Pusztán azért, mert a magyar nép ezer évvel később is engedelmeskedik a parancsnak, melynek szellemében Szent István államot alapított a Kárpát-medencében:
Ha ezer év távlatából visszatekintünk a XI. századi Európára, csupa olyan népet látunk István formálódó birodalma körül, amelyek időközben leléptek a történelem színpadáról. Ki csendesen, a függöny mögé osonva még az első felvonás vége előtt, ki ordítva, hősi elszánással veszett a feledés homályába a finálé felé közeledve. Hol vannak ma azok az országok, birodalmak, amelyek István szentté avatásakor még léteztek. Voltak, akik nyelvüket, mások hitüket dobták el a megmaradás reményében. Mi itt vagyunk, megtartottuk hitünket a török hódoltság alatt és megtartottuk nyelvünket a szláv tengerben is. Pusztán azért, mert az Istváni üzenet élő és folyamatos:
A tatárjárás után volt második honalapítónk, a törökvész után a sűrű erdők, lápok és mocsarak világából sereglett elő sok tízezer új honalapító, a Habsburg elnyomás sötétjében pedig akadt néhány fáklyaként világító magyar, akik mutatták a kiutat. Mindig volt valaki, mindig voltak valakik, akik az ősi parancs szellemében cselekedtek.
Ezer-ezerötszáz év viszontagságait voltunk képesek átvészelni e három szónak engedelmeskedve. Meg kell maradnunk!
A küzdelem azonban nem ért véget! A folyamat ma sem állt meg! Ezek az erők már nem fizikai megsemmisítésünkre törnek, szellemi, lelki épségünket teszik próbára.
Szerencsére az Istváni parancs még mindig erős. Ha nem is halljuk mindig világosan üzenetét, azért valahol ott duruzsol, ott muzsikál mindannyiunkban. Ha mélyben is, ha csendesen is, de kis odafigyeléssel hallhatóan. Ezt a duruzsolást, ezt a zenét akarják bennünk elhallgattatni. Itt a Felvidéken asszimilációra, beolvadásra, a járhatóbb útra csábító fogadatlan prókátorok, hamis próféták és önjelölt megmondóemberek, odakintről család- és nemzetellenes ideológiák. Ezek jobb esetben nem ismerik fel, rosszabb esetben tudatosan tagadják az emberi létezés alapját adó legfontosabb törvényt: teremtett világunkban tartoznunk kell valahová. A sérelempolitikával gyártott, jól marketingelt műközösségek nem adnak értelmet a létezésnek. Ócska pótlékok csupán. Mintha aszú helyett a cukrozott szőlőlevet innánk.
Rövidke földi létezésünknek ugyanis éppen a valódi közösséghez való tartozás ad értelmet. A család, szülőföld és nemzet szolgálata. E szolgálat nélkül létezni lehet! Élni nem!
Szent István királyunk pontosan tudta ezt és eszerint cselekedett! Értette, hogy cselekedeteinek egyetlen célt kell szolgálnia: a megmaradást. Szent István zsenijét tükrözi, hogy az általa lerakott alapok ma is állnak, az általa adott parancs ma is él.
Pomichal Krisztián forrás: ma7