A kérdésre az ország egyik legjobb óvópedagógusától várjuk a választ. Szabó Edit lassan 40 éve Szencen tanít. A városban örömmel köszön rá minden magyar óvodás és egykori óvodás. Elhivatott. Nem fenyegeti a kiégés veszélye, hiszen több korosztállyal dolgozik egyszerre...
A Szenczi Molnár Albert Óvoda óvodapedagógusa, a helyi gimnázium és szakközépiskola tanára és a Selye János Egyetem adjunktusa. Az atesztációs vizsgabizottságok elnöke az óvodapedagógia területén. Kellhet egy embernek több a boldogsághoz? Szabó Editnek biztosan nem, mert boldog életet él.
– Már gyermekkoromban szívesen foglalkoztam a szomszéd gyerekekkel. Korán eldöntöttem, hogy óvó néni leszek. Alapelvem, hogy módszertant hitelesen oktatni csak úgy lehet, ha a gyakorlatban is alkalmazom. A tapasztalatokat pedig megosztom a diákokkal, ezzel is szemléltetve az anyagot. Többen megkérdezték, miben más a munkám most, hogy képezem magamat. A gyermekhez való hozzáállásom ugyanaz, mit sem változott. A gyereket vagy érzi az ember, vagy nem: ezt megtanulni nem lehet. Csak most már szaknyelven is meg tudom indokolni, hogy miért teszem azt, amit teszek. És azóta merészebbek a célok.
– Egyetemi tanárként ismeri az új generációt és a pályakezdőket. Mi a véleménye róluk?
– A legfontosabb, hogy a pedagógus mindig mérje fel, milyen csoporttal foglalkozik. Fontos, hogy vegyük figyelembe a gyerek egyéni fejlődési ütemét. Mindez érvényes a diákokra is. Természetesen az idősebb korosztálynál már más oktatási stratégiákat alkalmazunk. Ami a jövőbeli óvodapedagógusokat illeti: na, ők már keményebb dió. Nem mindegyik veszi a munkát komolyan.
Tudom, az egyetemen is szigorú tanárnak tartanak, ám ennek a szigornak oka és célja van. Ezt a szakmát jól meg kell alapozni! Jólesik, mikor azt hallom a volt tanítványoktól, hogy a tőlem tanultaknak hasznát vették.
– Az óvodások rajzolnak, tornáznak, énekelnek, sőt, már nyelveket tanulnak. Egy óvodapedagógusnak mindenhez kell értenie?
– Nem ismerek tökéletes embert. Én például sosem voltam jó képzőművészetből, az elméletet persze ismerem. Ám nem én rajzolok. Az én dolgom annyi, hogy teret adjak a gyermeknek, hogy megnyilvánulhasson. A kolléganőm pedig ügyesen rajzol, így kiegészítjük egymást. Büszke vagyok, mikor a gyerekrajzaink díjakat nyernek. A betanítandó műsorokat sem a netről töltöm le, hanem a gyermekekkel közösen találjuk ki. Ők választják vagy találják ki a verseket, énekeket, táncos-játékos koreográfiákat. Így nagyobb kedvvel, átéléssel adják elő, hiszen ők a rendezők. Hasonló interaktív stratégiákat alkalmazok az idősebb korosztálynál is.
– És ez az „inkább megbeszélem veled” stratégia mindig jól működik?
– Az óvodásoknál jobban működik ez, mint a felnőtteknél. A gyermekek kíváncsiak, nyitottak az újra. Könnyen alkalmazkodnak.
– Ahhoz, hogy a gyermek örömmel menjen óvodába, fontos a szeretet.
– Az óvodában minden az érzelem felől közelítődik meg. Ha a gyermek elfogadja az óvodapedagógust, akkor nincs probléma. Az érzelmi biztonság, a nyugodt légkör ágyaz meg az önfeledt játéknak. Fontos, hogy minél több legyen a „lehet” – és minél kevesebb a „kell”. A hibázás a tanulás része, a fejlődés alapja. Nem szabad negatívan értékelni a gyereket. Inkább arra ösztönzöm, hogy maga jöjjön rá, hol hibázott, mert csak így fejlődhet a problémamegoldó készsége.
– Nemrégiben például álarcokat készítettünk, körbe kellett vágni a kiválasztott mintát. Az egyik gyermek rosszul vágta el, az álarc használhatatlanná vált. A sírást együtt gondolkodás követte. A gyermek először az összevarrást javasolta, majd a folyékony ragasztót, végül eljutottunk a szalagragasztóhoz. Egyik megoldást se vetettem el. Próbáljuk ki! Nem sikerült, sebaj, megyünk tovább. Nem árultam el a megoldást: kivártam. Emellett igyekszünk rászoktatni a legkisebbeket, hogy ha bármi problémájuk van, mondják el, mert szóból ért az ember. Csak úgy tudok segíteni, csak akkor kaphatnak segítséget. Ha egy gyerek rosszat csinál a másiknak, mindig elmondom neki, hogy „Szeretlek, de most haragszom rád”. Mert éreznie kell, hogy a tette nem helyén való. Ha tőlem mindig csak pozitív megerősítést kap, akkor nem fogja megtanulni a különbséget a jó és a rossz között. Mindig kis mesébe foglalom, mi történt, rámutatok arra, mi történhetett volna, mi baja eshetett volna a másiknak, és a többi.
– A szülő sokszor azzal hátráltatja a gyermekét, hogy mindent megad neki, mindent megcsinál helyette, pátyolgatja.
– Azzal, hogy a szülő segíteni akar, néha bizony árt. Én mindig azt mondom: adjanak elég időt a gyermeknek. Ne siessenek! Hagyják, hogy egyedül próbálkozzon az öltözködéssel, rendrakással. A gyerek önállóságra vágyik, amihez idő kell. Gyakran nincs türelme a szülőnek kivárni, hogy csemetéje felvegye a kabátját, mert akkor nem érkeznek időben.
Négy évvel ezelőtt új állami oktatási program lépett érvénybe, amit az Állami Pedagógiai Intézet dolgozott ki. Véleményem szerint teret ad az óvodapedagógusnak, módszertani szabadságot biztosít. Meghatározza, hova kell a gyermeknek elérnie az óvodáskor befejezéséig. Minden óvoda kidolgozta a helyi programját, ebben meghatározhatta saját arculatát, és a számára megfelelő tanmenetet.
– Az óvodák ma különféle attraktív köröket kínálnak a gyermekek számára. Háromévesen már angolul vagy épp balettezni tanulhat a kicsi. Jó ez a gyerek számára?
– Ha szubjektív véleményemre kíváncsi: én nem tartom ezt jónak. Egyáltalán nem vagyok sem az óvodán kívüli, sem az óvodai körtevékenységek támogatója. Ha a gyermek jó óvodapedagógusokhoz került, mindent megtanul. Elég Vekerdy Tamás tanulmányait elolvasni ezzel kapcsolatban. Ami a nyelvtanulást illeti: a magyar óvodában, ahol a nebulók a szlovák nyelvvel is megismerkednek, soknak tartom még egy idegen nyelv bevitelét. A szakirodalom rámutat arra, hogy egy gyermek hétéves korától képes tudatosan idegen nyelvet tanulni. Más, ha a család kétnyelvű, az nem okoz a gyermeknek problémát. A gyerek inkább játsszon, hiszen az óvodáskorú gyermek számára a játék életforma, szabad akaratok sorozata és egyben lehetőség a fejlődésre.
-ando. (Új Nő)