Lackfi János:
A HAJLÉKKÉSZÍTÉS ZSOLTÁRA
Uram, mi, a te híveid, roppant rendes gyerekek vagyunk ám, lehozunk téged az égből, bebugyolálunk öblítőillatú ruhácskákba, megédesítjük a papit is, amivel megetetünk, nehogy elcsapd a kis haskódat, csinálunk neked babaházat, elnevezzük templomnak, ott majd minden habos márvány lesz meg csipi-csupa aranyozás, meg ájtatos tekintetű szentecskékkel pakolásszuk tele a főhajót, legyen mivel játszanod, ha unod magad, zenélünk is neked, pihepuha zenéket, mindenesetre semmi olyasmit, amire amúgy szívesen rángatózunk őrjöngve a fesztiválokon, maradj csak meg, Uram, a te kis álomvilágodban, csíja, csicsíja, majd mi elringatunk, suttogva motyogunk neked szép szavakat, és engedelmesen ráfeleljük a zsoltárválaszokat, egyszerre vetünk keresztet, mint a kiskatonák, és dehogy szólunk vissza pimasz hangsúllyal, mint szeretteinknek otthon, négy fal között, dehogy hánytorgatjuk fel a sérelmeinket, dehogy kelünk ki fröcsögve magunkból, hogy lepofozlak, te büdös kölyök, vagy hogy fogja be a száját, anyuka, mielőtt rálépek, vagy hogy inkább főzni tanulnál meg, te utolsó, nem, Uram, a te házadban minden olyan szelíden megy és olajozottan, még a Rózsikát is csak halkan mószeroljuk, amiért rosszul vasalta ki az oltárterítőt, és már megint nem oda tette a virágot, ahova illik, nem azért mondom, atyám, de tudnék magának mesélni erről az ájtatos asszonyszemélyről, olyan cifra dolgokat, hogy esküszöm, a füle is kettéállna. És miután rózsaszín babaszobádat ilyen szépen berendeztük, Uram, nehogy találkoznod kelljen a valósággal, te fogod magad, és össze-vissza csavarogsz a világban, nem maradsz meg a jó kis kereteid között, én ezt nem is értem, Uram, hát mindent megadtunk neked, öntettünk harangot, hogy az órát se kelljen nézned, építtettünk orgonát, hadd búgjon érzelmesen a füledbe, erre te meg szabadon kószálsz olyan utcákon, ahol még az átlagembernek is veszélyes egyedül járnia, nem hogy neked, akit eddig pátyolgattunk, mindent alád tettünk, s tessék, így hálálod meg nekünk. Szóba elegyedsz a pénzváltókkal, az illegálisokkal, a vágott arcúakkal, és összevissza ölelgeted őket, még félreértik, Uram, te nem tudod, micsoda rettenetes félreértések vannak a világon, ha már valakit ölelgetned muszáj, hát babusgass minket, eleget fáradtunk érte, megérdemeljük, és ezt most minden beképzeltség nélkül mondom. Uram, te odaheveredsz az utcalányok mellé, és törölgeted a maszatos könnyeiket, pedig valaki benézhet az utcáról, és mit lát, Isten a bordélyban, ez rettenetes szalagcím, ennek nem tehetsz ki minket, vajon gondoltál erre, hogy honnan jössz, hová tartozol, hozzánk tartozol, tartozol nekünk, erre azoknak a szemérmetlen szerencsétleneknek a vállát simítod, mintha a koszos porontyaid lennének, és a csuda egye meg, még csak nem is azon járatod az eszedet, amin mi járatnánk hasonló helyzetben, csupa szívjóság vagy meg részvét, hát meddig mész még el, azt mondd meg, Uram, meddig, mert mi kezdünk torkig lenni a te végtelen jóságoddal! Csak egy kicsit lennél esendőbb, csak egy kicsit gondolnál a látszatra meg az illendőség re, de nem, fütyülsz az egész renomédra, amit olyan kínkeservesen építgettünk évezredeken át kártyalapokból. És odadőlsz az utcapadra, a koszba, a hajléktalan mellé, és eszünkbe juttatod, hogy nálunk pince-padlás teli van cuccokkal, ő meg két szatyorban hordja az életét, hogy mi tonnaszámra gyártjuk a szemetet, és idegesek vagyunk, ha nem szállítják el azonnal a szép kis házunk elől, ő meg a mi szemetünkből él, megpróbál eltakarítani utánunk, lám, mekkora mocskot hagyunk a Föld nevű táncteremben, mennyi maradékot hajigálunk ki fene nagy jómódunkban. Uram, nem törődsz a kosszal, a fertőzésveszéllyel, az élősködőkkel, átmásznak rád esetleg, persze, tudom, őket is te teremtetted valahogy, akartam is már kérdezni, ugyan, minek, mi remekül ellennénk bacilusok, poloskák, tetvek, bolhák, egyebek nélkül, fene az ízlésedet, szerintem a hajléktalanok is jól ellennének ezek nélkül, de hát te tudod, te vagy a főnök, bár ezt elég nehezen nyeljük le, mi, a te híveid, akik hívek vagyunk ugyan hozzád, de azért mindennek van határa, odadőlsz amellé az árva fickó mellé, és mindenféléket duruzsolsz a fülébe, szédíted, hitegeted, mennyei királysággal kábítod, ezerszer újrapörgeted vele veszteségeit, és megsiratod mindet, házat, hazát, asszonyt, állást, megbecsülést, mi mindent lehet elveszteni, te jó ég, mi mindent lehet megszerezni, te jó ég, közben igazából csak szétpergő homok marad kezünkben, és úgy vágyjuk közeledet, Uram, te pedig megcsalsz minket, ott heverészel úri kedvedben a hidegben azzal az emberrel ott a padon, és bennünk nincs elég bátorság, hogy odaheveredjünk mellé, hogy odaheveredjünk melléd.