A Dávid király nevével fémjelzett 150 zsoltár 79. láncszeme Marot K. feldolgozásában, Szenczi Molnár Albert fordításában így kezdődik: „Öröködbe, Uram, pogányok jöttek, / És szent templomodat megfertőztették / Jeruzsálem városát elrontották, / És széjjel nagy kőrakásokra hányták…”
A műfaj minősítése: panaszos ének Jeruzsálem elpusztításáról. Az idézetből is, de az egész Ószövetségből határozott egyértelműséggel lepárlik ez az építő sugallat: az embernek vállalnia kell elődei örökségét, s ha szükséges, az áldozatos küzdelemről sem szabad lemondania. Csak nyomatékos megjegyzésként írom le: a zsidó népet, annak nemzeti és közösségi létét – évezredeken keresztül egészen napjainkig – az örökséghez való, a szó nemes értelmében vett szinte megszállott ragaszkodás őrizte meg.
A történelmi idő döbbenetesen hatalmas folyamában minden egyén és közösség megéli a stafétaátadás, vagyis az örökség átadásának jövőformáló mozzanatát. Nemzedékek újjászülető láncolata – ez az emberi lét, az emberi sors rendje. Elődeinktől anyagi, lelki-szellemi és erkölcsi örökséget kapunk, hogy könnyebben indulhassunk a rögös úton. Életünk, egyéni létünk is egyfajta örökség – és elődök nélkül bizony elképzelhetetlen. Mind az egyéni, mind a közösségi (nemzeti) örökség esetében ennek minősége, életképessége, ösztönző ereje a fontos.
Ugyanis nem mellékes, milyen tanulságokat tudunk leszűrni a ránk testált értékekből. A legnagyobb bűn, ha egyénekként vagy közösségként közömbösen viszonyulunk örökségünkhöz, s netán – pillanatnyi kényelmünk érdekében – teljesen le is mondunk róla, vagy olcsó pénzen túladunk rajta. Ma is fülemben csengenek annak az ismerősömnek a magyarázkodásai, aki gondűző megoldásból olcsón eladta 4 ha szántóját, hogy megszabaduljon a „tehertől”. Azóta már a bérleti díjból is több haszna lenne, mint az akkori eladásból. Az örökséget az örökbe hagyó a jövő sáfárjaira – gyermekeire vagy a következő nemzedékre bízza.
Lényeges, mennyire felkészítettek, felkészültek a leendő sáfárok, hogyan és mennyire tudatosítják felelősségüket. Képesek-e, akarják-e kamatoztatni az örökségben rejlő, megújulásra váró értékeket. Ebben az aktusban mind az átadó, mind az átvevő felelőssége óriási. Mert hát az örökségben él tovább az átadó, az örökségből pedig az átvevő. Mi, szlovákiai magyarok – egyénekként és nemzeti közösségként – hogyan bánunk szüleinktől, nagyszüleinktől, egyszóval őseinktől ránk hagyott tárgyi és lelki-szellemi értékeinkkel?
Vajon mennyire ragaszkodunk anyanyelvünkhöz, gazdag kulturális hagyományainkhoz, szellemiségünkhöz, szülőföldünkhöz stb.? Régi szokás, tapasztalat, hogy az újat megbízhatóan a régire lehet alapozni. Őseink is többször újjáépítették templomaikat, mégpedig úgy, hogy a régebbiek helyén. Nem véletlen, hogy a régészek az ásatásokkor megállapítják: az új székesegyház alatt egy régebbi templom alapjait is megtalálták.
Korpás Pál (1940. december 16.–2010. június 15.)
Honti Lapok, 2010. május