A dilettánsok konok elszántságával követi veszélyes látomásait egy szerinte szebb, jobb képzelt világ felépülése érdekében. (A mandiner írását szemléztük)…
„Ahhoz, hogy minket mások komolyan vehessenek, elsősorban önmagunkat kellene komolyan vennünk!” (Páskándi Géza)
A komolyság, jegyezzük meg mindjárt az elején, nem azonos a morc, szomorkás modorral és hangulattal. A társadalmi párbeszédben komoly jelenség a humor is, sőt még az irónia sem kivétel. Mi, ugyanis a kínunkban is tudunk nevetni, gúnyolódni, súlyos helyzeteinkben viccelődni; és olykor realitásként éljük meg sorsunk groteszk és abszurd pillanatait, valamint tragikus folyamatait. Hiszen sorsunk folyamán a kínos-keserves helyzeteink az időben (a kairoszban és kronoszban egyaránt) arra kellene, hogy ösztökéljenek minket, hogy gondolatban tapogassuk körbe, értékeljük a reánk sorsolódott adott helyzeteket, tekintsük meg az „érmek” valamennyi oldalát, a fej vagy írás leegyszerűsített, olcsó választhatóságán túl. Miközben a titáni küzdelem verejtékcsöppjeit törölgetjük homlokunkról, toldalékszavakon vitázunk késhegyre menően, elfeledkezvén, sőt tudatosan elhomályosítván a lényeget, az alany és állítmány eredeti üzeneteit.
A vitatott „soros-üzenetek” értelmezéseinek ütköztetése tulajdonképpen nevetséges is lehetne. Mégsem az. A sikeres pénzember ugyanis akár unalmában is megengedheti magának azt az arisztokratikus játékot, hogy szabadidejében filantrópként vagy akár amatőr filozófus mezben tetszelegjen a világnak. Kilép a csábító szellemi szférába a szigorúan racionális, száraz, unalmas könyvelési aritmetika világából, és mint minden hatalommal rendelkező (jelenleg a világ a pénznél nem ismer el erősebb eszközt a világ /de-/formálásához), a dilettánsok konok elszántságával követi veszélyes látomásait egy szerinte szebb, jobb képzelt világ felépülése érdekében.
Ezen idea követéséhez valóban makacs megszállottság szükségeltetik, vagyis kell a tévedhetetlennek vélt, eredendően vitaképtelen rögeszme. A „szebb, újabb világ” tervezete és gyakorlata jelenleg éppen a rombolásnál tart. A rombolás látványosan felmérhető eredményessége, hatásfoka mindig hatásosabb látszatot eredményez az építkezésnél. Ilyenkor mindent elsodró erővel hat a tervezet leendő sikerének a reménye, a bekövetkezendő új időszámítás kezdete, amely majd az örök emlékezet olümposzára emeli a földi léten és időn túl az embert, vagyis a nagy agg kezdeményezőt. Ha a hatalmi küzdelmek szinte egyetlen fegyverneme a pénz, bőségesen rendelkezésre áll, alig akadhat korunk felborult értékrendjében számba vehető akadály az elhalványodott morállal, a túlnépesedéssel és némi lelkiismeret-furdalással terhelt korunkban.
A lelkiismeret-furdalás az emberiség kínzó ősi öröksége és bizonyára még ironizálni, nevetgélni is nagyon nehéz az árnyékában. Ezért nehéz felejteni. A földből csontok kerülnek elő és a Cro-Magnon-i ember utódja még a réges-régi múltjából is viselheti a tudományosan feldolgozott leletek üzenetei hatására a bűntudatot a neandervölgyiek kipusztítása miatt. Igen, a győzteseknek is van lelkiismeret-furdalása, amit többnyire sikertelenül próbálnak/próbálunk meg leplezni, ami sosem sikerülhet tökéletesen. Bizonyára a történelmi tetteik hatására tüskeként maradt nyoma Karthágó felszántóinak is, továbbá a conquistadoroknak, a gyarmatosítóknak, Drezda és Hirosima lebombázóinak … el egészen Sztálinig. A bűn nem múlik el nyomtalanul, talán a génjeinkben raktározódik (gondoljunk csak Kádár utolsó delíriumtól terhelt beszédére),, sőt megmarad a nyoma a bűnöknek a társadalmi tudat alatt is, el egészen a ma velünk élő, jótékonykodó milliárdosokig. E zsigeri fájdalmakat viselték el ők is, és kéretlenül viseltették el az egész emberiséggel. Hiszen a nagyon nagy felhalmozott tőke, a pénz nem csak eszköz (fegyver), hanem a vesztessé tett népek bűnhődésének a szimbóluma is egyben.
A civilizáltnak mondott világ életszínvonala mögött direkt és indirekt módon bizony a népirtások húzódnak meg.
Nem véletlen tehát az sem, hogy egyes dilettáns álfilozófusoknál ez a bűntudat abban a vágyban jelenhet meg, hogy tabula rasát, új világot kellene teremteniük. Ismerős? „A múltat végkép eltöröljük…” Nincs új (ötlet, utópia) a nap alatt. De nem lehet a múltat eltörölni. (A múlt is a mi időnk, a múlt is mi vagyunk). Minden más csalóka utópia. És az utópiák élet és sorsveszélyes eltévedések a tudásaink félig megértett vadonjában. Minden utópia mögött titkolt vagy eredendő félműveltség lappang. Ez akkor is igaz, ha elfogadjuk azt a tényt, hogy a félműveltség megúszhatatlan következménye a civilizációnknak, talán az ókor óta. Teljesnek mondható műveltséget megszerezéséhez ki tudja, hány emberöltőnyi intenzív művelődés sem jelenthetne valódi lehetőséget.
A kérdés mindig az, hogyan bánunk saját hiányos műveltségünk eredendő sántaságával. Tudatában vagyunk-e saját tudáshiányosságainkkal, avagy a boldogító utópiákhoz fordulunk. Esetleg hasonlóan, mint például a marxizmus újraszidolozója, Žižek, aki saját utópikus elképzeléseivel csinosítaná (Sztálin/!/ portréja alatt fotózkodva). Pedig nyilvánvaló, hogy a marxizmus a gyakorlati életben megbukott s ezt a legnagyobb politikai tömeggyilkosságokkal fémjelzett rögeszmét kár élesztgetni. Az utópia a gondolkodásunkban mégis elkerülhetetlen velejárója az ismeretlen jövő kutatásának (a jövő is a mi időnk, a jövő is mi vagyunk).
Minden utópia azonban akkor válik veszedelmessé, ha ideológiák épülnek belőlük. Tragikussá válik a társadalmi helyzet, amikor ezek az ideológiák a hatalom, az uralkodás meghirdetett téziseivé válnak, majd hivatkozási ponttá emelkednek a hatalomgyakorlás gyilkos eszközeinek igazolására. Végül, mint a közelmúltban a szovjethatalom összeomlásakor tapasztalhattuk volt: emberáldozatok milliói árán káoszba fordulnak. Ez lett a vége a nemzetközi szocializmusnak és ez a sors várt volna a nemzeti szocializmusra is, ha azt kissé megkésve nem törli el a világháború. Következményeit, fertőzéseit viszont továbbra is viseljük.
Soros Karl Popper nyomán felépített utópiája is hasonló pályát futhatna be. Utópia – ideológia – társadalmi gyakorlat – összeomlás – káosz – emberek milliónyinak feláldozása.
Megismétlődne a modell, mint a történelemben már kisebb-nagyobb kísérletekben ez nyomon követhető, akár Nagy Sándortól a jakobinusok puccsáig az eltérő, de lényegében rokonítható véres történelmi eseményekben.
Feltételezhető, hogy az utópiák a megoldhatatlannak vélt nagy kérdések felbukkanásakor fertőzik meg a társadalmat.
Soha semmit meg nem oldó békés forradalmi állapotokat ígérnek, de rendszeresen puccsot, majd nyomában diktatórikus viszonyokat eredményeznek. Ezek a diktatórikus jegyek borítékolva vannak, sőt az utópia képviselőinek vitáiban (rögeszmecseréjében) már előre, az előkészítő fázisban fellelhetők. Erre utal Molnár Tamás a forradalmak és ellenforradalmak építő és romboló hatásairól a társadalmi életben. Molnár összehasonlítása Burke attitűdjével szemben egyetemesen elveti a forradalmak társadalmi hasznosságát. (Burke az angol és francia forradalmat hasonlította össze, az angol javára.) A molnári értelmezés szerint a forradalmak eleve romboló küldetést teljesítenek. Más kérdés, hogy a történelmi szövegekben olykor puccsok (1917 Szentpétervár), vagy szabadságharcok (1948, 1956 Budapest) vannak forradalomként feltüntetve.
Mindig voltak és vannak az utópiák szépséges, a majd megvalósulandó, de bekövetkezendő gyakorlatának sajnálatosan szögesen ellenkező elvakult támogatói. Valószínűleg szószólóikat még a jelentős műveltségük ellenére is a saját fél-tudásaik fel nem ismerése ringatja bele az illúzió varázsába; a tabula rasa, vagyis a múlt végleges eltörlésének gügye mesés világába. Az utópia rögeszméjének elszánt hirdetői, talán ravaszkodván, vagy talán változó pillanatnyi hangulataik hatására írják meg szándékaikat és azok ellenkezőjét. A velük rokonszenvezők kórusa majd válogathat tehát a tézisekben és antitézisekben, hogy éppen mikor mire van szükségük ellenfelük félresöpréséhez. A kissé tán az íráskényszer grafomán rabja Soros cikkeiben és nyilatkozataiban tézisből és antitézisből gazdag tárházat kínál.
A töprengő vagy a töprengést mímelő és a társadalom gondjai felett aggódó publicista akár nyilvánosan is felteheti magában a kérdést, hogy melyik Soros-szándékot választhatja pillanatnyi, éppen aktuális véleménye támogatása gyanánt. Felelősségről tehát nincs szó az ő elefántcsonttorony világában. Abban a világban, hogy az önmagát lassú öngyilkosságba kergető földrészünk lakossága saját reprodukciójára képtelen,
amit szembeötlően támogat és ironikusan bizonyít a vezető politikusaink távlattalan példája, jövőképe: a gyermektelenség.
Abban a békéről szónokló világban késztjük elő a gyermektelen jövőt, ahol a fegyverkereskedelem és a fegyvergyártás a legnagyobb profitokat jegyzi. Ahol hadiflották ringatódznak a hadikikötőkben, miközben simlis embercsempészek gumicsónakokon, jelentős ember vesztességgel szerencsétlen emberek és pillanatnyilag szerencsés terroristák tömegeit szállítatják a földrészünkre társadalmaink és hagyományaink felszámolása érdekében.
Hiszen az eddigi, a mostanihoz viszonyítva törpe migrációk eredményei is békétlen párhuzamos társadalmi helyzeteket teremtettek Európa nyugati gazdag, de magtalan, szaporodást elutasító boldogabbik felében. A családpolitika változtatása, véli Soroshoz vagy brüsszeli reinkarnációjához hasonlóan az újonnan ismét megválasztott japán miniszterelnök, hosszadalmas folyamatok után hozhat csak eredményt. A profitéhség viszont türelmetlen, ezért Japán is migránsbefogadásra készül.
A migrációval kapcsolatban nem az emberi bőrszín változása okozza a gondot. A gond a „forradalmi” változásokban rejlik. Abban, hogy a fejlett társadalmi viszonyoktól eltérő hagyományok, hitek, önképek hosszú ideig beilleszkedés-képtelenek. Szélsőséges esetben megkérdezhetjük a futurológusokat, hogy hány nemzedékre volna ugyan szüksége egy törzsi vagy kora feudális viszonyok közt szocializálódott személynek, családnak ahhoz, hogy beilleszkedjen a viszonyaink közé? A helyzetet nehezíti az a tény, amikor hatalmas tömegekben érkezvén, egymással véd- és dacszövetségben szembefordulnak a szerintük elfogadhatatlan civilizációnk törvényeivel.
Európa felelőtlen vezetői viszont a többszörösen megbízhatatlannak minősített török elnökre testálják az unió határainak megvédését, bízván az örményeken és a kurdokon sokszorosan kipróbált török tolerancia példás gyakorlatában.
Ez látszatra is kész röhej. De nem az. Hiszen Európa adminisztrátorai, az elszánt bürokraták is valóságos vétkesek, azok a névtelenek, akik az eredeti Soros szándékok mellé tették le a garast. Ki tudja miért? Mennyire látnak a jövőbe? Mi az ő utópiájuk?
És akár ironizálhatnánk is rosszízű kacagást mímelve, hogy a garasukból majd rövidesen obulus lesz. Kinevethetnénk őket, hiszen a „nyílt társadalom” ezt egyelőre nem tiltja. De a mosolyunk keserű lehetne csupán, hiszen ez az utópia, mint annyiszor már megint a mi bőrünkre megy.
Gágyor Péter (felvidéki származású író, költő, színházi szakember) forrás: http://mandiner.hu/cikk/20171106_gagyor_peter_a_sorosozas_tunetei