Mennyire mély? Annyira, hogy sokan hiába hajolnak bele, nem látnak a fenekére? Lehetséges. Mi, magyarok azonban, ha belenézünk a múltunk kútjába, több mint ezerévnyi mélységbe látunk – nem kell hozzá semmilyen reflektor vagy teleszkóp, szabad szemmel is látjuk a tiszta forrást, ahonnan népünk, nemzetünk múltja ered. Ahogy Arany János írta: „S amint belenéztem, hosszasan, merevűl: / A ködök országa im megelevenűl”...

Kevés európai népnek/nemzetnek (a pillanatnyilag huszonhét tagállamot tömörítő Európai Unió szerény kisebbségének!) van olyan régi, eleven és folytonos – nem ködös, kitalált, hanem fényes, igazolt – történelme, mint a magyaroknak. Milyen régi ez a történelem?

Például Krúdy majd’ száz éve megemlékezett egy régi Szabolcs megyei úriemberről, bizonyos Kállay Andrásról, aki a Nyírségben utazgató (Habsburg) Albrecht főhercegnek arra a kérdésére, hogy „mióta laknak itt?” – csendesen azt felelte: „Ezer éve, fenség, amikor a fenség ősei még kecskepásztorok se voltak.” Nemzeti Himnuszunk költője pedig így írt saját őseiről: „Kölcsey nemzetség, Ete hű maradéka, kit egykor / Don hullámi körűl, a Hét magyar eggyike, hős Ond / Lángölelés zálogja gyanánt neje karjairól vőn. / Vígan laktanak ők rohanó Tisza partjai mellett.”

Ha nagy íróinkat, költőinket olvassuk, jobban értjük a híres középkori aforizmát: olyanok vagyunk, mint a törpék, akik óriások vállán állnak, ezért látunk messzebbre náluk. De kortárs riválisainknál és ellenfeleinknél is, akik nem ismerik s tisztelik elődeiket, elvetnek minden régi tudást, hagyományt, tekintélyt.

A legrégibb s máig legnagyobb magyar óriás Szent István király, akkor is, ha nem vele kezdődött történelmünk, hisz mint „Árpád hős magzatja”, ő is tudta, hogy honfoglaló és honvédő ősei vállán áll. Ezért írta intelmeiben, hogy a fiak kövessék az elődöket: „A legnagyobb királyi ékesség, az én tudásom szerint, a királyelődök után járni, a szülőket utánozni. Aki ugyanis megveti, amit megszabtak atyai elődei, az isteni törvényekre sem ügyel. Mert az atyák azért atyák, hogy fiaikat gyámolítsák, a fiak pedig azért fiak, hogy szüleiknek szót fogadjanak.”

Szent István óta a Kárpát-medencében – Kárpát-Európában – legalább negyven nemzedék áll egymás vállán. Ezt a képet József Attila zseniális költői látomássá formálta: „Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve / nézem, amit meglátok hirtelen. / Egy pillanat s kész az idő egésze, / mit száz ezer ős szemlélget velem.” A „szent öreg” Kölcsey már kétszáz éve megírta, hogy az ősök tetteinek emlékezete köti össze az egymásra következő nemzedékeket. Vagyis sorsunk emlékezetünkben van megírva – azok vagyunk, amikre emlékszünk.

Szent Istvánra úgy emlékszünk, ahogy a századok óta énekelt katolikus néphimnusz kezdődik: „Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga! Ki voltál valaha országunk istápja!” Egyik népdalunk szerint a szépen ragyogó csillagok a szegénylegénynek utat mutatnak. A múltnak mélységéből üzen, és az égi magasságból tündöklő csillagként mutat utat ezer év egymást követő magyar nemzedékeinek államalapító királyunk.

Az ő egyedülálló királyi, apostoli és tanítói műve (lásd intelmei, törvényei, legendái), majd az ő hitét, hivatását, hagyatékát vállaló, őrző, követő magyar óriások tették lehetővé, hogy mi, Szent István népe ezer esztendő elteltével is keresztény magyar nemzetként – megfogyva bár és szétszórva, sokszor a halál torkából feltámadva – még mindig élünk. Mert élni akarunk, s lélekben, nyelvben, kultúrában összetartozunk.

Faggyas Sándor
forrás: https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20200819-oriasok-vallan