Sokan ismerik a szenci Nefelejcs Házat, vagy legalábbis hallottak, olvastak róla. Madarász Ildikó 25 évvel ezelőtt a semmiből hozta létre értelmi és halmozottan sérült gyermekek s ﬁatalok számára. Ez volt az első (azóta is egyetlen) szociális szolgáltatást nyújtó nem állami napközi otthon a járásban, sőt a tágabb környéken is… Szerző: Tóth Erika, megjelent: Carissimi, XI. évfolyam, 2020/2., június

Az alapító-igazgató végigjárta az alkotás minden fázisát, nehézségeivel és örömeivel együtt. Pár éve átadta a stafétát lányának, Popálený Ildikónak, és igazgatóhelyettesként részmunkaidőben dolgozott tovább. Idén márciusban pedig végképp elbúcsúzott védenceitől, de ha teheti, gyakran meglátogatja őket. A szülők közül sokan levélben fejezték ki hálájukat mindazért, amit a gyermekeikért tett. A következőkben megkíséreljük megvonni a 25 év mérlegét és megrajzolni Ildikó portréját.

1995-ben egy akkor még nagyon új dologba fogtál. Milyen körülmények hatására döntöttél úgy, hogy nem állami szociális intézményt hozol létre gyerekeknek?

1990-ben alakult meg a Szenci Körzeti Hivatal szociális ügyi osztálya. Oda hívtak dolgozni, mert akkoriban kevés volt a szakember ezen a területen. Nekem volt bizonyos tapasztalatom, ugyanis ‒ bár vegyésztechnikus a szakmám ‒ korábban évekig dolgoztam különféle szociális és egészségügyi bizottságokban járási és kerületi szinten. Akkoriban a sérült gyerekek többségét intézetbe adták, de szép számmal akadtak, akikről a családjuk gondoskodott. Nagyon zárkózott életet éltek, csak 1989 után próbáltak lassan nyitni a külvilág felé. Velük kezdtem el foglalkozni, meg is látogattam őket, de féltek. Volt olyan anya, aki becsapta előttem az ajtót, hogy hagyjam őt békén, elég a baja a gyerekével. Azt gondolták, hogy ellenőrizni megyünk őket, nem tudták elhinni, hogy segíteni, tanácsot adni szeretnénk nekik. Az Értelmi Sérülteket Segítő Társulás országos szervezete jó kapcsolatokat ápolt a német Lebenshilfe szervezettel, és 1992-ben a szociális munka menedzsmentje néven féléves kurzust hirdettek, a végén tanúsítványt is adtak. A főnököm engedélyével jelentkeztem rá, és el is végeztem. Munka mellett nehéz volt, de a későbbiekben nagy hasznát vettem. Egy alkalommal lehetőség nyílt sérült gyermekes családokat egyhetes rehabilitációra elvinni Pöstyénbe. Tizenvalahány család vett rajta részt, a Szlovák Biztosító térítette a költségeket. Szinte csodát tett ez a hét: kezdett eloszlani a szülők bizalmatlansága, megnyíltak, rájöttek, hogy a javukat akarjuk. Miután a kirándulásra kapott pénzzel pontosan elszámoltam ‒ a későbbiekben is mindig nagyon odaﬁgyeltem rá, hiszen ez a bizalom alapja ‒, még maradt is belőle valami; felhívott a biztosító vezérigazgatója, hogy ha kiválok az állami szférából, és magánintézményt alapítok, az indulást egymillió koronával segítik. Én akkor azt gondoltam, hogy az egymillió korona nagyon sok pénz, később persze kiderült, hogy nem annyira. Megbeszéltem a családdal, a lányaim már egyetemisták voltak, és biztattak, hogy próbáljam meg. Egy kolléganőmmel belevágtunk. Az első években sok nehézséggel kellett megbirkóznunk. Állami alkalmazottként ﬁx ﬁzetésem volt, itt viszont mindent nekem kellett előteremtenem, minden az én gondom volt. A minisztériumban csodabogaraknak tartottak bennünket, annyira új volt, amibe fogtunk. Megkaptuk a zonci óvoda egyik használaton kívüli szárnyát. Három hónapom volt az átalakításra, akadálymentesítésre; hat vagy hét gyerekkel kezdtünk. Lépésről lépésre araszolgattunk előre. Mindig találtam magam mellé valaki jó embert, aki segített, adománnyal, munkával, és ez megmaradt a mai napig. A szülőkkel polgári társulást hoztunk létre. A kőművesmunkában, tetőjavításban az egyik család segített. Akkoriban még semmiféle állami támogatást nem kaptunk. Abból a kezdő pénzből berendezkedtünk, és három évig működtünk. A gyermekorvos lányom akkor volt orvostanhallgató, ő adott tanácsokat, milyen rehabilitációs eszközöket vásároljunk. Később már pályázni is lehetett technikai dolgokra, számítógépre, rehabilitációs eszközökre, így értük el fokozatosan a mostani szintet.

Milyen változást hozott a Nefelejcs Ház a családok életében?

A rendszerváltást követően itt kap ták az első segítségeket a szülők. Elkezdtünk járni egyhetes rehabilitációkra, ha másra nem is, de erre kaptunk állami támogatást. A gyerekeket és a szülőket ingyen elvittük fürdőhelyekre, akik segítenek a hegyekbe. Életükben nem mozdultak ki otthonról. Leírhatatlan volt az öröm, hogy ott a gyermeküket nem nézte le senki. »Tudja, magával olyan jó, mert nem kell szégyenkeznem. Maga mindig kiáll mellettünk« ‒ mondta az egyik anyuka. Őszinte légkör alakult ki, nyíltan kezdtek beszélni a problémáikról. Később, mikor megalkották az első szociális törvényt, már állami támogatásban is részesülhettünk. Jelenleg 55 kliensünk van, köztük felnőttek is, akik a kezdetektől velünk vannak, nem küldhettük el őket, amikor 18 évesek lettek. Az évek során a szülők magabiztosabbak, bátrabbak lettek. Jobban ki mernek állni magukért. Mindig bátorítottam őket, hogy igényeljék a különféle támogatásokat, törvény adta joguk van rá. Nem minden járásban viszonyulnak hozzájuk egyformán a szociális ügyi hivatalok munkatársai. Ha elutasították őket szóban, azt tanácsoltam nekik, hogy kérjék írásban. Tanítottam őket arra, hogy éljenek a jogaikkal. A gyerekeken is látszik a magabiztosság, az, hogy ők is járnak valahová. Örömmel jönnek, jól érzik magukat a hasonló társaik között. Otthon egyedül vannak, itt egyenrangúak lehetnek a többiekkel, nincs kisebbségi érzésük. Van, aki sír, mikor haza kell mennie. Sokszor a szülőket is tanítjuk, hogy a felnőtt gyermeküket ne babusgassák úgy, mint egy kisgyereket. Célunk minél nagyobb önállóságra nevelni őket. Ezt nevezik szociális rehabilitációnak. Megtanítani az élethez szükséges alapvető dolgokra: tisztálkodni, bekötni a cipőt vagy felvenni a kabátot. A szülő már hajol is le, hogy bekösse a cipőjét a negyvenéves gyermekének, mert nincs türelme kivárni, hogy ha lassan is, de egyedül megcsinálja. Ne tegye. Főzési órákat tartunk, hogy tudjon kenyeret kenni, tojásrántottát vagy teát készíteni. Hányszor hoztam bedagasztva tésztát! Pogácsát, lángost formáztak belőle. Azt az örömet látni kell, ahogy megfogja, mikor kisül, hogy azt ő csinálta. A szülőnek nincs rá ideje, hogy játszogasson vele. Megnőtt az igény a különböző terápiák, fejlesztések iránt. Mi nemcsak a törvényben előírtakat teljesítjük, az nem volna elég, mi 100%-kal többet nyújtunk. Egy európai uniós útmutató előírja, hogy a gyermeknek komplex törődést kell kapnia. Az állami intézményekben ez a mai napig nem valósul meg. A rehabilitáció például még mindig nem tartozik bele az alapellátásba, miközben ezeknek a gyerekeknek létkérdés, hiszen nélküle teljesen leépülnek. A nem állami intézmények vezetőinek találkozóin mindig kaptam valami tanácsot, ötletet, hogy mivel bővítsem a kínálatot. Kirándulások, fürdés, lovaglás, van logopédusunk, pszichológusunk, pszichiáter jár hozzánk, együttműködünk ortopéd orvossal, ﬁzioterapeutával. Az adó-2%-okból tudjuk őket ﬁzetni. Mikor alakultunk, a szülők szívesen és sokat segítettek. A mostani ﬁatal szülők között már vannak olyanok, akik természetesnek veszik, hogy mindent készen kapnak. Nem tudatosítják, hogy nem állami intézmény vagyunk, és még az egyeurós hozzájárulást is sokallják.

Egy nagy építkezés is mögötted van.

Az óvodában több lett a gyerek, ezért 2010-ben visszaigényelték azt az épületrészt, ahol a Nefelejcs Ház működött. Minden lehetőséget mérlegelve egy új épület látszott a legjobb megoldásnak. Az egyik apa a Doprastav építőipari vállalatnál dolgozott, a vezérigazgató rajtunk keresztül támogatta azokat az alkalmazottait, akiknek sérült gyerekük volt, és nekünk is rengeteget segítettek kezdettől fogva. A szülőkre is számíthattunk, a férjem pedig mindenre oda tudott ﬁgyelni, építésztechnikus a szakmája. Nagy-nagy segítség volt ez nekem. Aki már építkezett, tudja, mekkora fába vágtuk a fejszénket. Mérhetetlen nehézségek árán végül 2012-ben sikerült átadni az új épületet.

A folyton változó jogi környezetben volt olyan időszak, amikor könynyebb volt az életetek?

Mindig újabb és újabb rendeleteket hoztak, olyan adminisztratív dolgokat követeltek, amelyek kizsigerelték az embert. Gyakran előfordult, hogy este 11-kor mentem haza, annyi volt a papírmunka. Két éve, mióta a bérekre a szociális ügyi minisztérium folyósítja a pénzt, jobban meg tudjuk ﬁzetni a munkaerőt. A fenntartási költségeket Pozsony megye és Nagyszombat megye téríti aszerint, honnan hány kliensünk van. A mi helyzetünk annyiban különbözik más szociális szolgáltatást nyújtó napközi otthonokétól, hogy főleg gyerekekkel foglalkozunk. Ők születésüktől fogva súlyosan sérültek, nekik másfajta gondoskodásra van szükségük, mint az időseknek. Tanácsadást sokan végeznek, de olyan hely, ahol nehéz munka folyik velük, kevés van. A szülőnek ﬁzikai segítség kell, mentesíteni őt a terhektől, hiszen 24 órás szolgálat az övé. Hogy legyen egy kis szabadideje, hogy el tudjon menni a dolgait is intézni, hogy kicsit megpihenhessen. Kezdettől fogva azt hangsúlyoztam, hogy ne adják intézetbe a gyermeket, ahol havonta egyszer meglátogatják. Ide reggel elhozzák, délután hazaviszik. Nem könnyű azoknak, akik dolgozni járnak. Intézményünk naponta hivatalosan csak nyolc órán át lehet nyitva, de ezt önerőből egy órával megtoldjuk: már hétkor fogadjuk a gyerekeket, hogy így is segítsük a szülőt; különben csak részmunkaidőben tudna elhelyezkedni.

Mi kell hozzá, hogy sikeres legyen egy ilyen intézmény?

Úgy kell dolgozni, hogy elhiggyék és tudják, hogy amit csinálsz, azt becsületesen csinálod. Az adományozónak megköszönni, akármilyen kicsivel támogat. Az első köszönet hozhatja a további segítséget. A Nefelejcs Házat a fogyatékos gyermekeket és ﬁatalokat nevelő családokat segítő szervezetünk működteti. Az elnökséggel jól együtt tudtam működni. Mindent megbeszéltünk, minden dokumentumba belenézhettek. A legkisebb összeget is, amelyet kaptunk valahonnan, elkönyveltük. Kezdettől ugyanaz a bérelszámolónk, és még soha semmit nem kellett módosítanunk. Nemrég egy három hétig tartó vizsgálat során az egyik ellenőr megjegyezte, hogy ilyen esetük még nem volt, hogy mindent rendben találtak volna.

Mi volt a legnagyobb sikerélményed?

Nagy szerencse, hogy elkészült az új épület. Hogy az emberek, a támogatóink, a szenci városi hivatal, a Doprastav és mások hittek benne, hogy megvalósul, és jó helyre adják a támogatást. A munkatársak sem az órát lesték, és akik ott maradtak, nemcsak a ﬁzetésért csinálják annyi éve: nagy elkötelezettség van bennük.

Nem volt egyszerű megtalálnod az utódodat. Vagy mégis?

Miután 2012-ben beköltöztünk az új épületbe, a következő évben szerettem volna végleg nyugdíjba menni, hi-szen már túl voltam a hatvanon. Sokáig kerestem az utódomat, jelentkező volt bőven, de nem találtam olyat, akiben feltétel nélkül megbíztam volna, hogy úgy folytatja a munkámat, ahogyan szeretném. A férjem akkor beteg volt, vele is törődnöm kellett, egyedül nem bírtam a munkát, és Ildikóm, aki egyébként gyógyszerész, és akkor gyermekgondozásin volt otthon, segített nekem. Először csak önkéntesként, aztán egy-két órára bejött, és végül rámaradt. Úgy látszik, így volt rendelve.

Nem bántad meg, hogy akkor feladtad a biztos munkahelyet, ﬁzetést a bizonytalanért?

Nem. Mert látom az eredményt, az elégedett szülőket, elégedett gyerekeket.

Naponta kellett szembesülnöd nehéz emberi sorsokkal. Hogyan tudtad mégis megőrizni a lelki egészségedet, a mosolyodat?

Nem volt könnyű. Sok-sok nehéz eset után esténként még akkor is hallottam a panaszokat, mikor lefeküdtem. Időbe telt, míg el tudtam felejteni. A férjemmel mindent meg tudtam beszélni, ő mindent tudott a munkámról. Tanácsot is kértem tőle. Előfordult, hogy sírtam is valami probléma miatt; ő mindig megvigasztalt. A panaszkodó szülőt meg kell érteni, nem lehet csak úgy elengedni a szavait a füled mellett. Jó érzés fogott el, ha valakinek valamit kiharcoltunk. Hívő ember vagyok, sokat segítettek nekem a zarándokutak. Több mint tíz éve a Szentföldön jártam, gyönyörű út volt. Az egyik útitársam, egy Brazíliában élő hölgy a Nefelejcsnek ajándékozott egy kukoricacsuhéból készült Máriácskát. Nagyon szép munka. Megszenteltettem, az új épület bejáratánál kivésettem a falat, ott helyeztük el. Jártam Fatimában, Lourdes-ban, Máltán, Lengyelországban. Sokat imádkozunk, ilyenkor mindig a családomra, az ismerősökre gondolok. Nagyon feltöltenek engem, lelki nyugalmat adnak ezek a zarándokutak. Mikor átadtuk a Nefelejcs új épületét, a káplán úrral megszenteltettem. Szentmisét is tartott nálunk, és azok az izgő-mozgó, nyughatatlan gyerekek végigülték, csöndben voltak. Néhányan elsőáldozók is szerettek volna lenni. Sikerült elintézni, bár nem volt egyszerű, mert az egyház részéről bizalmatlansággal találkoztam. A hit erőt ad. Gondok mindig vannak, de a hit hozzásegít a megnyugváshoz, könnyebb elviselni a nehézségeket.

Hogyan telnek a nyugdíjas napjaid?

Nagyon élvezem őket. Az önkéntes házi karantén sem akadályoz semmiben. A gyerekeink a közelben laknak, de csak maszkban érintkezünk. A kertben dolgozgatunk, vannak tyúkok, csibék, sok-sok virágom kint is, bent is. Szívesen bíbelődök velük. Sok ﬁnomat sütök a mozgó kemencénkben, a férjem építette. Nagyon szeretek tortát sütni. Magam sütöttem a lányaim esküvőjére, a diplomaosztás alkalmából, más családi összejövetelekre. Mióta a Nefelejcsben kevesebb lett a dolgom, férjemmel elvállaltuk a nyugdíjasklub vezetését is Zoncon, mert különben megszűnt volna. Sok mindent szerveztünk, gyakran kirándulunk velük.

Van-e, amire a leginkább büszke vagy?

Nem is tudom. Talán az egészre. De nem mondanám, hogy büszke vagyok, inkább jó érzéssel tölt el. Így sikerült, mert sok jó emberrel találkoztam, és az egész családom mellettem állt.

Szerző: Tóth Erika, megjelent: Carissimi, XI. évfolyam, 2020/2., június