Egy TV-interjúban a TV riporter rákérdezett a volt német kancellárnak a valláshoz való viszonyára. Magánügy, válaszolta kurtán Helmut Schmidt. Továbbiak folyamán, sok fontos más kérdés merült még fel, de a szenzációt kereső riporter ismét visszatért a témához, most már konkretizálva személyére szabva a kérdést, hogy valóban milyen az ex-kancellár egyéni viszonya a saját vallásához… 

A kurta válasz ismét: Magánügy! Nem volt hajlandó sem az elutasító dölyf sem a fundamentalizmus publicisztikai szenzációit erősíteni. Szívleljük meg ezt a választ, magatartást, életfilozófiát és példamutatást, amit az agg Helmut Schmidt testál ránk, európaiakra. Magánügy volna a vallás? Jó is lenne, ha valóban így lenne. Csökkentené az ütközési felületeket a társadalomban.

            Ma is, Helmut Schmidt német ex-kancellár lehetne az európai politikai elit még élő példaképe. Ő valóban nagy államférfi volt és az is maradt. Talán ez az egyik oka, hogy viszonylag rövid ideig működhetett a hatalomban. Mert a hatalom, egyre inkább már csak ilyen. Helmut Schmidt túlságosan föléje nőtt környezetének. Mert a politikai hatalom világában gyakran elviselhetetlen az alapjaiban eleve tántoríthatatlan ethosz. Smidtnek mennie kellett, mint annak idején Periklésznek és követőinek. Szerencsére Ő, Németországban maradt, maradhatott a tisztességes visszavonultságban. És az országban is megmaradt a demokrácia 20. század végi változata. Maradhattak a demokratikusnak mondott, politikai játékszabályok. Kár volt érte, olykor téves előítéletei ellenére is – kár. Mármint Helmut Schmidt rövidre szabódott kormányzásáért. A szociáldemokrata politizálásnak az európai stílusa sínylette meg egy nagy személyiség elvesztését. Ugyanakkor az orosz Putyin mellényzsebéből kileső Schröder és egykori kancellár elődje, Helmut Schmidt között a különbség már az európai szociáldemokrácia paradoxonja. 

Jimmy Carter, az értelmiségi sem ismételhetett az elnöki székben, vele ellentétben George W. Bush és klánja a hosszú ideig meghatározhatta az USA és a világ politikájának, szózatainak hiteltelenségét, ma már hihetetlenségét.

Mert minél elvontabb egy csoport ideológiája, annál dogmatikusabb, annál kevésbé toleráns kifelé. Türelmetlen a saját tagjaival szemben, és még inkább az a csoporton kívüliekkel szemben. Valamennyi felekezet természetszerűleg kizárólagos. Magában hordozza az eredendő fundamentalizmusa csíráit. A közös hit, amelyet a csoport magáénak vall, a hívők szerint az egyetlen helyesnek vélt megközelítése a virtuális hatalomnak, magának a megfoghatatlan: Istennek. 

Az európai kultúra elképzelhetetlen a görög, római, zsidó és keresztény alapok, vallások, mitológiák nélkül. Ezek az összefonódó, ma már szorosan összetartozó alapok nem számítanak magánügynek. Az egyre agresszívebben támadó iszlám árnyékában földrészünk közös ügyévé vált európaiságunk és kultúránk védelme.

Viszont, a hagyományos európai viszonylatban a különböző felekezetek, még ha ma zömmel az ökumené jegyében szolidaritást is hirdetnek egymással szemben, útjuk az üdvözüléshez egymástól eltérő, egymást tagadó felfogásban fogalmazódik meg. 

Megannyi veszély! A már emlegetett fundamentalizmuson túl veszélyes a szempontok tobzódása is. Akár egy „i” betű sorsdöntő lehet. A homousion és a homoiusion vitáját követő vérengzések, ahogyan ezt Madách megidézte nekünk, a máig riasztanak. Azonban, „…mivel igazán jók úgyse lehetünk, legalább udvariasak legyünk”  – figyelmeztet máig érvényesen Kosztolányi. Ezért jobb, ha magánügy a vallás.

Tehát, magánügy a vallás, ellentétben közös gyökereinkkel, vagyis a kultúrával. Az ideológiai párbeszéd helyett jöjjön inkább a szellemi szféra, és a dialógusok az emberek tudat alattijával.

A magánügyeinket meg kellene tanulnunk óvnunk és a mások magánügyeit megfelelő toleranciával kezelnünk. 

Néhány évtized múlva a franciaországi újszülötteknek több mint a fele moszlim lesz. Bulvárlapok riasztgatnak azzal, hogy Európa jelentős országai már a század végére iszlám köztársaságokká alakulhatnak. 

És bevezethetik a sariját. És „JAJ” nekünk.

Amennyire szép ötlet a liberálisan nyitott társadalom európai modellje, legalább annyira kivitelezhetetlennek is tűnik. A multikulti célok, és a multikulturális magatartás nem működnek igazán. Különös eredménye ennek a folyamatnak az is, hogy pl. a berlini törökök első nemzedéke szinte egyáltalán nem tudott németül, a második nemzedék megtanult, mert be akart illeszkedni. E második nemzedék színe javából a német nyelvet már tökéletesen bíró értelmiségiek is emelkedtek ki. Viszont a harmadik nemzedék egy jelentős része a radikális mozgalmak tagja lett. Jelentős részük az iszlám „hagyományokra” hivatkozva, már tudatosan nem tanult meg németül. Pedig ők már harmadik generációs, született berliniek!

Tolerálható ez?

Egyáltalán milyen változatai vannak a toleranciának? Lehet, hogy a nyelv elvesztése automatikusan a kissebség elhatárolódását vonja maga után, a többséggel szemben? Senki se örül a saját fajtája asszimilálódásának. Nyelvének, identitás alapjának eltűnését ép ésszel nem ünnepelheti. Bár mindez nem független attól, hogy egy történelmi, vagy egy bevándorolt kisebbségről van szó. Németországban nincs török tanítási nyelvű általános iskola, holott Berlinben már vannak osztályok, amelyekben 70-80%-osra tehető a török tanulók részaránya. 

Talán a bürokrata logika szerint nincs szükségük az általánostól eltérő iskolarendszerre. Nagy hiba, hogy így az egyetlen hely, ahol ezek a gyerekek törökként még valakik lehetnek, az a mecset. Egyrészt így erősödik a fundamentális gondolkodási mód, míg a másik oldalon ébredezik egy új Reconquista szörnyű vágya.

Ami pedig a tökéletes német nyelvtudást illeti, ez is relatív. Sok német pedagógus és más szakember szerint kialakult egy lakótelepi szleng, a törökös/arabos hangsúlyozással beszélt német. Szókincse szűk és tipikus nyelvtani hibákkal bír, tehát eleve nem beszél "jól" németül. A potenciális „senkik” világában úgysem tud senki a szabatos beszéddel jó pontokat szerezni magának. 

Európa polgársága mintha nem döntötte volna még el, mi legyen a vendégmunkások utódaival. Ők viszont hazatérni, szemmel láthatólag nem akarnak. 

Nagy kérdés: hogy milyen legyen az európai tolerancia az európai és nem európai kisebbségekkel szemben.

És a másik nagy kérdés: hogy mit tolerálnának (majd) a muszlinok?

Bár a toleranciát eleve nem lehet paritásos alapon megvalósítani, mégis el kellene gondolkodni azon, hogy míg Európában mecsetek százai épültek, és vannak muszlim országok, ahová a Biblia bevitele mondjuk, akár csak egy példányban is, a személyi poggyászban, börtönbüntetést vonhat maga után.

Elképzelhető egy párbeszéd az emberi jogok, és ami szemünkben elfogadhatatlan, kegyetlen iszlámtörvénykezés, a sarija elszánt képviselői között?

A tolerancia akkor működik, ha párbeszéddé, sőt békés dialógussá nemesül. És a dialógus nem csak szavak és mondatok csere-beréje, hanem építkezés is. Az egyoldalú tolerancia, az alamizsna osztogatására emlékeztet, elferdítvén mindkét oldal magatartását, belső mérlegeléseit. A nagyképű adakozó és az álnok elfogadó, szembefordulása alakul ki az együttműködés helyett, mely mindkét oldalon a semmire el nem kötelező hamis gondolkodás formáit teremti meg. Ráadásul roppant eltolódás, elszakadás, társadalmi eltávolodás alakul ki ebben az attitűdben. A tolerancia szolgáltatója „messze felette áll” partnerének. A tolerancia elfogadójára a viszontszolgáltatásra nem kényszerülő magatartás és világkép a jellemző.  Az egyoldalúságban a nagyképűség uralkodik, a felső, adakozó szint képviselői úgy érezhetik, ők megtettek mindent és a sikertelenség frusztráló hatását a túloldalra, a célcsoportra vetítik ki. A tolerancia nem lehet meg az egyensúlyozódás igénye nélkül.

Az sem véletlen, hogy a tolerancia kezdeményezői között túlsúlyba került a kékharisnyákra emlékeztető utópikus magatartás, a valóság lelkes optimizmussal való csalárd helyettesítése.

A tolerancia célcsoportjainak többsége, és itt nem pusztán az iszlámról van szó, általában nagyobb biológiai erővel, szaporulattal, rendelkezik, mint a tolerancia esetleges kezdeményezői. Belátható időn belül, mindenképpen többségbe kerülnek ezek a ráadásul szociálisan is leszakadó rétegek. Majd a demokrácia választási szabályai szerint, a nem is oly távoli jövőben ők dönthetik el a társadalmi „miheztartás” érvényes szabályait. Ezen valószínűleg az sem segít, hogy több nyugati országban szigorították az állampolgárságok megszerzésének feltételeit.

Beszélhetünk-e toleranciáról, majd néhány évtized múlva Európában. Ha a földindulás erejével forduló kocka, sorsdöntő helyzetet terem az előrejelző statisztika adatai szerint?

Gágyor Péter
http://mandiner.hu/cikk/20150825_gagyor_peter_a_politika_toleranciaja

a szerk. megj.: Gágyor Péter felvidéki származású színpadi szerző, rendező és költő. Évtizedes külföldön való tartózkodás után most Koppánymonostorban (MO) lakik mint magyar és német állampolgár.