Egy szlovákiai magyar gondolkodó-publicista cikke, amellyel lehet vitatkozni. De elmenni mellette szótlanul vétek lenne. Kicsit terjedelmes, de megéri belekukkantani. Hogy ne érje szó a ház elejét, mindjárt le kell szögezni: a kereszténység fogalma ma Európában nem csak egy nagy világvallást jelent, hanem életvitelt, stílust, viselkedésformát és politikát is…
Manapság számos, vagyis mindig több tudományos megnyilatkozás, s a közbeszéd tárgya az, hogy az összmagyarság történetében, életében a legtöbb nemzeti erkölcsi, szellemi, s anyagi kárt, szenvedést, családi tragédiát, egyéni sorstörést az a vörös átok okozta. Az, amely – a századforduló éveiben titkos társaságok boszorkány konyháiban kifőzve, majd eltervezve – Kun Béláék kegyetlen szemétkedéseivel, papjaink, Jézus követeinek meggyalázásával, a lakosság nagy részének vérbe fojtásával kezdődött.
(...)
Majd a már a csonka országban történő magyar ébredés után azzal a kommunista puccsal folytatódott, amely negyven évig tartotta vörös béklyóban a Közép és Kelet-Európa népét, s egyben a keresztény magyarságot.
Sajnos, akár történészi, akár társadalmi szinten még mindig keveset beszélünk a fentiekben vázolt szomorú, vérzivataros eseményekről – talán keresztényi szemérmességünk révén? Mintha más szenvedéstörténetek sokkal több, szinte napi figyelmet érdemelnének, mint az, amit a magyar nemzet, a magyar ember átélt.
Szamuely Tibor Lenin-fiúi által véghez vitt vérfürdők, a vidéki gazdák uzsorakamat kegyetlenségű kirablásai, a háborúk okozta szenvedések, a gulágokba zavart magyarok szenvedéstörténetei, a kitelepítések, a kommunista titkosrendőrségek, s ezek csicskásainak keresztényüldöző megtorló akciói – mondhatnók az utolsó száz évben?
Igen, az utolsó száz évben, részben beleértve azt az utolsó negyedszázadot is, amit rendszerint – persze némi tétovázás után – demokráciának nevezünk.
Ugyanis hajlandók voltunk-, vagyunk elhinni, hogy a vörös pokol a nyolcvankilences kulcscsörgetéssel végeztette be átkos ámokfutását, s ennek éles karmai már nem karcolhatták azt, amiben mindannyian mi keresztények, s az átkosban is tisztességes életet folytató nem rendszercsicskások, nem keresztények hittünk, hittek. Sajnos – tévedtünk.
S, hogy vajon miben is hittünk, miben is tévedtünk, talán a legjobban olyan, egyszerűnek tűnő apró történeteken, társadalmi, politikai történéseken keresztül lehet a leginkább felvázolni, melyek meg nem fejtése, válasz nélkül hagyása utózöngeként akár amolyan immagináris földrengést is képes okozni.
Ugyanis kik szenvedték meg a Kárpát-medencében valójában akár a második világégés utáni vörös időszakot?
Többségében a keresztény ember.Az általa nem kívánt háborúkból visszakászálódva elszedték földjeit, kitelepítésekkel, munkatáborokkal, bebörtönzésekkel sújtották, házát, vagyonát az esetek zömében tisztességes kulákember létére – idegen kézre juttatták, hitét lerombolták.
A semmirekellő lumpenprolik, bűneik elől futó későbbi „partizánok“, nem a frontvonalakon a hazájukért harcoló, hanem a hegyekből, pincékből előbújtak lettek többségükben az új párttagok, a funkcionáriusok, az exekúció kegyetlenkedői, vagyis a bűnös kommunizmus „piroskönyvecskés“ szekértolói.
Ugorva – negyven évet előre – a történelemben: akkor, amikor a nyolcvankilences változás után az emberek többségének – persze ma már közismert hatalmas földcsalásokkal kísérve – visszaszolgáltatták a valódi tulajdonosok többnyire szüleiktől örökölt földjeit, kik voltak a többségükben a földhivatalokban, jogi irodákban, politikusi frontokon a“földvisszaszolgáltatók?“ Erről bizony nemzetiségi magyarjaink sokat tudnának mesélni: ezek jórészét az átkosban posztokhoz jutott „káderutódok,“ volt szövetkezeti elnökök, helyi pártelnökök, korábban a földhivatalokban dolgozók voltak, persze a legmagasabb szinteken akadt közöttük a kommunista államrendőrség besúgója is.
Vagyis: az úgynevezett katasztertérkép számos köpönyegforgató, telekspekuláns kezébe került, s ennek „eredményét,“ s negatív következményeit – magyarok lakta vidékeinken – ma már részleteiben ismerjük.
A – veszünk szántóföldet a főút mellett Pozsony és Somorja között – magyar nyelvű napilapos hirdetések mögött szélhámosok, ronda jellemű földkufárok álltak, akiknek rossz emlékű, hatalmas, giccses haciendáik, kastélyaik ma is csúfítják a Felvidéket.
A minden csoda három napig tart mondás igazsága szerint lassan-lassan lecsengenek azok a pánikot, hanyatt esést sugalló vélemények, rácsodálkozások, amely az angolok kilépési szándékát kommentálták.
A napokban azon szórakoztam barátaimmal együtt a leginkább, hogy éppen az EU csúcspolitikusainak jó néhánya mondta ki a – hát még ilyet – véleményét látványos pozőr gesztusok közepette, persze éppen azok, akik valóban ott voltak – lehet csak bábként, titkos erők által mozgatva? – azoknál az akár a brexit előjelét is már megágyazó rossz döntéseknél, melyek nyilvánosságra hozatala után Európa egész népe felhördült.
Az abszurd döntések sorát úgymond ragozhatnánk pirkadattól késő éjszakáig, de egy két esetet mégis csak – hadd említsek: az európai unió „uborkagörbítői,“ s „tyúkólszakértői“ – nem beszélve az akácfa irtó „favágóegyleteik“ tagjairól, több mint valószínű, hogy szavazás alkalmával a harmadik kezüket is – ha lett volna nekik ilyen – felemelik annak érdekében, hogy a keresztény értékrend még csak nyomelemeiben se kerüljön be az EU-s alapszerződésbe.
Vagyis kontinensünkön a több mint ezeréves említett értékrendek mentén felnőtt, korábban virágzó jó öreg Európánk alapvető értékeit, érdekeit figyelmen kívül hagyva az említett bal liberális kórus győzött, ezzel – is kiemelve az EU mindennemű „összetételét.”. Lásd – Európa mai közállapotát. Vagyis Európát – beleértve a migrációs válság „kezelésével“ kapcsolatos eszetlen totojázást, a Transzatlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerség – TTIP – körüli, népátverő ködösítést, a brexitet – a fenekére ejtették.
Ismét egy „apró“ példa: Európa atyjai jól elhallgatták /volna/ azt a botrányos esetet, amikor korábban, Viviane Reding, az EU bizottságának akkori igazságügyi biztosa, mellesleg az EU bizottság mostani elnöke, Jean Claude Juncker luxemburgi párttársa felelős uniós beosztása mellett „átruccant“ a Bilderberg-csoport titkos tanácskozására. A jogi végzettség nélküli „jogszakértő“ heves kacarászás közepette bemutatta vészesen csillogó műfogsorát a világháló nagyközönségének azok után, amikor az egyik EU-s ülésen egy nemzeti érzelmű, független képviselő asszony, nevezetesen Morvay Krisztina, tapasztalt büntetőjogász megkérdőjelezte Reding asszony kiruccanásait titkos gyülekezetek találkozóira.
S azt, miként tölthet be ilyen posztot jogi végzettség nélkül. Persze még az Európai parlament mostani elnökének, Schulz úrnak sem tűnt fel ez a „jelentéktelen“ faux pas, vagyis leegyszerűsítve – szépséghiba, miért is tűnt volna fel, hiszen Schulz úr korábbi “tanulmányai,“ pályafutása során eddig még az érettségiig sem jutott el.
Ugye, a fenti apró példa esetében is akarva akaratlanul kérdések merülnek fel bennünk: vajon kik, milyen háttérerők irányítják valójában az Európai Uniót, s egyben Európát?
Ezek szellemileg, erkölcsileg megfelelő, felkészült, megbízható emberek? Vagy csak a háttérből mozgatott, gazdagon jutalmazott, idegen geopolitikai, gazdasági érdekeket kiszolgáló marionett bábuk?
Az említett kérdések érzésem szerint a várva várt reformok bevezetéséig még egy jó ideig csakis kérdések maradnak, így az Európához hű népek – sürgősen – csakis Európa-barát feleletekre várnak. A hagyományos keresztény értékrend ismételt kiiktatásával – nem fog menni!
Tényként kezelhető, hogy ma már minden épelméjű uniós állampolgár-, képviselő az Európai Unió megreformálása után kiált. Az angol brexit is bizonyítéka annak, hogy alapjogi döntéseket a népek, nemzetek feje fölött nem lehet hozni, a többnyire trockista elvek mentén muzsikáló euro-baloldal, s maga a társadalmi-, gazdasági liberalizmus csúfos csődje ma már nem vita tárgya.
S, hát hadd mondjuk ki hangosan: amíg Európa nemzetei, népei nem kényszerítik rá az EU – ki tudja, kik által, s milyen érvek alapján megválasztott – csúcsvezetőit arra, hogy olyan alkotmány szülessen, amely a hagyományos keresztény erkölcsnek megfelel, addig az ezernyi ideológiai háborúzgatás, a migrációs áradat kezelhetetlenségéhez, az EU-s tagországok egységének szétzilálásához, majd teljes szétveréséhez vezethet majd.
Már most látható, hogy a háttérben a politikai, geopolitikai kardcsörtetések már a brexit hivatalos bejelentése, s elfogadása előtt – keményen elkezdődtek. Pillanatnyilag a kommunikációs szürkezónában a politikai retorika részét képezi az a felvetés, hogy Németország és Franciaország föderációban egyesül, s mint Európa két legerősebb gazdasági hatalma magához vonzza majd azokat a kisebb országokat, amelyek erre hajlandó lesznek.
Vagyis,- a korábbi nyomában – keletkezhet egy olyan EU, közös pénznemmel, közös állam és büntetőjogi felállással, közös rendfenntartó szervekkel, ami az jelenti, hogy az új „egységben,“ automatikusan megszűnik az államiság, a határ, a kvóta elosztások frontján. Beleszólásuk nem lesz, referendumot sem írhatnak ki az egyes –ma még nemzetállamok, aminek már a gondolatától is minden, – nem erős nemzetállamok erős szövetségében gondolkodó – a tengeren túlra tekintgető EU-s bürokrata, s maga Merkel asszony gyomra is megremeg.
Magyarul kimondva: a két említett ország gatyamadzagján függhetnek majd azok a kisebb gazdaságok is, amelyeket – legalább is jelenleg még – V-4-eknek nevezünk.
Lengyelország még tavasszal is az EU megreformálásra érett „csodabogarának“ számított, vagyis nemzetállami törekvései révén a „négyek“ szilárd gerincének. A történelmi eseményeket ismerve, az említett országnak Németországgal való viszonya sem volt rózsás, az angol kilépési szándék után a politizálásban itt is száznyolcvan fokos változás állt be. Ugyanis az aránylag erős gazdasággal, tengeri kikötőkkel rendelkező, több mint harmincnyolc milliós lélekszámmal rendelkező Lengyelország előtt meglebegtették a közös haditengerészet kialakítását megcélzó mézesmadzagot Németországgal,Franciaországgal, s Norvégiával, majd a később csatlakozó északi országokkal.
A lengyel hadi-, s hajóipar számára ez a Kánaánt jelentheti, így gyorsan el is feledkezhetnek arról a régi, 1922-ben megfogalmazott vágyukról, majd újjá formált Intermarium tervükről, amely a lengyel hegemóniai törekvéseken alapult. Lekapcsolva magukról Németországot, finoman szólva – szövetkezve, vagyis rákényszerítve újonnan az együttműködésre az Oroszországtól elszakadt Balti-államokat, s a déli geopolitikai vonalakon például később a V-4-ek mellett az erősödő, lakosságát tekintve – húsz milliós Romániát.
Korábban ugyanis David Cameron, Anglia, a napokban lemondott miniszterelnöke sem véletlenül látogatta végig az elmúlt időszakban az említett országokat, járta be az említett geopolitikai metszésvonalat. Ugyanis az Egyesült Királyság itt is egy konfliktusoktól mentes gazdasági együttműködést alakíthatott volna ki anélkül, hogy belerogyott volna az EU-s kasszába rendszeresen lepengetett libra-milliárdjainak terhétől.
Persze a brexit után is nagy a valószínűsége a szigetország V-4-kel való szoros, most már más pozíciós kapcsolat rendszere, hiszen Szlovákia is zsigerileg érdekelt ebben az együttműködésben, gondolván az Angliában dolgozó szlovák állampolgárokra, a Jaguar Land Rover gyár már elkezdett, Nyitra melletti kiépítésére.
Neves politológusok emlegetik az amerikai befolyás alatt álló NATO lengyelországi terjeszkedése kapcsán a Visegrádi Unió kialakulásának lehetőségét, mely számol Ukrajna mozgósításával, s más ide sorakozni képes országok, például Románia csatlakozásával. Ez a 4 + 2 „tervcsomag” atlantista karmesteri pálca közreműködésével is azért kerülhet szóba, hogy a már korábban meglebegtetett Német- Orosz biztonságpolitikai tengely ne kerülhessen ismét terítékre a tagországok közreműködésével.
Ez persze jelenthetné azt is, hogy Oroszország – az EU területén ma már korlátlan mozgási jogban részesülő – NATO által való megtámadása esetében, vagy fordított felállásban Európa népei ismét egy véres háború áldozatai lehetnek. Vagyis jövő hónapokban az európai politikai mainstream bemutatkozhat majd, hogy Európán kívüli kottából játszik –e, vagy azokat szolgálja, akik a mandátumukat kiosztották nekik. Az orosz-török kibékülés, Törökország békülést szolgáló gesztusai Szíriával és Irakkal kapcsolatban alaposan megkeverheti a lapokat az amerikai szenátorok, s a NATO vezérkarának a soraiban is.
Természetesen a mi, vagyis a V-4-ek eddigi hivatalos álláspontja merőben más a fentiekben körülírt, lehetséges politikai átrendeződéstől. Csakis remélhetjük, hogy Lengyelország vezetői az új átrendeződés alkalmával is betartják az eddigi álláspontjukat, a nemzetállamok szövetsége felé való tendálást, az EU ilyen módon való talpon maradását.
Ugyanis az eddigi bürokrata viselkedésmód, – a majd mi megmondjuk helyettetek politikai unió elve befuccsolt, így csakis a szuverén tagállamok egységének, gazdasági unión belüli jólétének közös megvalósítása, egymás érdekeinek tiszteletben tartása lehet az egyedüli cél a szubszidiaritás elveinek betartása mellett.
Ez viszont – főleg az utolsó két év eddigi rossz gyakorlata, s a keserű tapasztalatok alapján kimondva – a keresztény Európa történelmi értékrendjének jogi-,szellemi felvezetése-, gyakorlása nélkül – nem működhet.
Ugyanis a gazdasági háttérhatalmi mozgások a homogenizált, dekulturizált népek egyvelegének kialakítására törekednek, a már Európában lévő, integrálódni-, munkát vállalni képtelen, keresztényellenességet szító csoportosulások eddig is óriási gondot okoztak már azoknak a nemzetállamoknak, amelyek polgárai a hagyományos európai értékek mentén kívánnak tovább létezni, s konfliktus-mentesen élni, dolgozni.
Sajnos a kis államok beleszólása a „nagyok,” a háttérhatalmakkal is paktálásra kényszerült mega-gazdaságok, társadalmak dolgaiba valóban korlátozott, ezt bizonyítják az utolsó hetek politikai, geopolitikai sakkjátszmái is, amelyek mindannyiunk, európaiak feje fölött játszódnak. Elszomorító például, hogy a napokban a közismert „pénz-zsonglőr“, azt jelentette ki az Európai Parlament szakbizottságai előtt, hogy az EU vegyen fel hatalmas kölcsönöket. Évente harmincmilliárd eurót – annak érdekében, hogy Európa képes legyen folyamatosan minél több színes bőrű bevándorlót befogadni.
Az ilyen „okos“ javaslat részéről kézenfekvő, hiszen ezzel saját, egyben a világ országait sakkban tartó dollár spekulánsainak pénzeszsákjait kívánja még degeszebbre tömni. Persze az is az EU csúcsvezetésének összetételét minősíti, hogy milyen érvek, felhatalmazás alapján jelenhetett meg Soros György a parlament tagjai között. Talán nem akad elég sokat tapasztalt, Európa érdekeit szolgáló európai közgazdász?
Tehát a fentiekben vázolt háttérhatalmi cél – világos. Vagyis, ha szeretett öreg kontinensünk minél homogénebb, megosztottabb, egymás között állandóan – vallási, életrendi, társadalmi viták miatt – viaskodó népek egyvelege lesz, annál inkább lesz kezelhető a helyzet a multinacionális világcégek, egyben a háttérhatalom, a mega-bankok pénz spekulánsai számára.
Gondoljuk csak a már említett, európai politizálást meggyengítve, később ezt kiiktatva a világ mega-konszernjeinek hatalmaskodásai révén uralni kívánó TTIP tervezetre, vagy a nemzetállamok halálát megelőlegező Egyesült Európai Államok célkitűzéseire.
Szintem jó érzés látni azt, hogy maga az anyaország, Szlovákia, Lengyelország, Ausztria, vagyis a szűkebb s tágabb értelemben vett Kárpát-medence országai, az Alpok vidéke ma is nagyrészt annak a kereszténységnek a zászlóvivői, mely évszázadokon keresztül óvott minket a tatár,török átoktól, s attól, hogy keresztény hitünket ne irtsa ki se háború, se idegenből jött, vallásuk, szokásaik révén beilleszkedni képtelen népek terjeszkedési próbálkozása.
Ma nem lóháton, karddal a kézben érkezik a hitünket nem gyakorló, az európai életrendet részben sem ismerő-, vallása révén elfogadni képtelen élettérfoglaló, hanem – úgymond – többnyire okmányok nélküli menekültként. Az Európát elárasztó tömegek, vagyis „menekültek“ –igazoltan – háromnegyed része illegálisan érkező gazdasági bevándorló.
Éppen ezért kell Európa hagyományos értékrendje alapján élő embernek erősnek maradnia, s nem hallgat ni a katonapolitikai, gazdasági háttérhatalmak sanda, csakis számukra dollár milliárdokat fiadzó, Európa népeit gyarmati sorba taszító piszkos diktátumaira.
Maga Szlovákia, s szűkebb pátriárkánk, a Felvidék lakosságának minimum hetven százalékát keresztények képezik, akik évszázadok hozta szokásaikat betartva mindig is együtt tudtak élni más nemzetekkel, más olyan vallásúakkal, akik Európaiként kölcsönösen respektálták az itteni szokásokat, életvitelt. Persze később a lélekromboló, vallásüldöző kommunizmus – amint ezt már a fentiekben kifejtettem – hatalmas károkat okozott a lelkekben.
A hitét minden körülmény között, az átkosban is ápoló keresztény ember magába fojtva ma is viseli ezt a traumát, s szívében ma is képtelen elfogadni azoknak a köpönyegforgatóknak a viselkedését, akik annak idején az átkos szekerét tolták, ennek a rendszernek minden előnyét kihasználták, élvezték. Ma viszont amolyan álkeresztényként igyekeznek ismét vinni mindent, ami meg sem illeti őket. Nem arról van szó, hogy ne gyakorolják az általuk az átkosban elhagyott, ám nagyszüleiktől, szüleiktől megörökölt vallásukat, más itt a gond.
Az, hogy állságukkal, hamisságaikkal, volt párttársaikkal összefogva ismét hátrányos helyzetbe hozzák a nem álkeresztényeket, ma már persze nem a vörös csillag, hanem a kereszt jegyében végzik alattomos, romboló tevékenységüket.
Nemzetiségi magyarjaink százszámra tudnák sorolni azokat a példákat, történéseket amikor a rendszerváltás – vagy módszerváltás ? – után a templom első padsorait a volt vörös káderek, a helyi pártelnök, a volt kultúrház vezetője, „mellékállásban“ kommunista államvédelem besúgója, a szövetkezet elnöke, káderese, a falu segédcsendőre stb. foglalta el. Persze nem csak a templom első padsorát, hanem sok esetben az új lehetőségek adta posztokat is az ilyenek bitorolták, bitorolják volt, ma is helyzetbe hozott „vörös“ sajátjaik hangos támogatása és tapsikolása közepette.
Sajnos nemzetiségi politizálásunk nem tudott megküzdeni az ilyen – nem ritka – jelenségekkel, több esetben rossz személyes példát mutatott.
Viszont az igaz keresztény ember, ez egyszerű, ám a földhöz is értő, ma már a politika, s a mások kárán meggazdagodni kívánók bűne révén többnyire földnélküli, tehetséges vidéki nemzetiségi sorstársunk a társadalmi „tülekedés“ frontján nem rendelkezett azokkal a pofátlanságot, a kétszínűséget, hamisságot rejtő tulajdonságokkal, amelyekkel „pártelvtársék“ alaposan fel voltak fegyverkezve korábbi Marx-Lenin tanulmányaik, vagy ócska jellemű besúgók révén – tartótisztjeik instrukciói által.
Az ilyenféle tapasztalások után –amint ezt már közírói ténykedésem révén több alkalommal is megfogalmaztam – nem csoda az, hogy amolyan lelki demonstráció következtében igaz magyarjaink közül sokan – nem mennek el szavazni. Ez akkor is igaz, amikor egyes nemzetiségi politikusaink amolyan – mindenkivel jóban vagyok – alibista allűröket ringbe dobva próbálnak több évtizedes regnálás után is helyzetben maradni, karrierjüket – több nyilvános bukás után is – tisztába rakni. A társadalmi tülekedésben jeleskedő „okosok“ az utolsó választások után azon csodálkoztak: vajon miért történhetett meg a többség távol maradása? Vagyis –érthető okoknál fogva – nem értik azt, amit valójában a meg nem magyarázható, fura társadalmi könyökléseik közepette ők idéztek elő, ők generáltak, közben persze – zsebeiket degeszre tömték.
Én bízok abban, hogy a fentiekben érintett akár európai szintű, akár honi nemzetiségi gondjaink istápolására a kereszténységben mindig is volt, s ma is van olyan, közös hitünk által táplált erő, hogy képes lesz a jövőben feloldani azt a kimondott feszültséget, ami ma szeretett Európánkat, közvetlen életkörnyezetünket aggasztja.
Persze ez – amint ezt már írásom egyik alcímében jeleztem – a hagyományos keresztény értékrend ismételt kiiktatásával – nem fog menni.
Kalita Gábor forrás: körkép.sk
(a szerzőről részletesen itt)