Burián László patikuscsaládban született Szencen 1922-ben. Az érettségiző osztályából hárman lettek papok. Burián László, Koller Gyula és Farkas Jenő. Jó ismerősök voltak, mert apám osztálytársként tartotta velük a kapcsolatot. Most Laci bácsiról hozunk pár sort Bokor Klára tollából (szerk. -ag)…
Az esztergomi Szent István-díj Alapítvány kuratóriumának kezdeményezésére emléktáblát helyeztek el a párkányi Szent Imre-templom falán Burián László ebedi esperesplébános tiszteletére.
Beer Miklós püspök celebrálta szentmisével és egyházzenei koncerttel emlékeztek a köztiszteletben álló papra, akinek az embersége örökre nyomot hagyott hívei lelkében.
Himmler György, a Párkány és Vidéke Kulturális Társulás elnöke, az esemény egyik társszervezője kifejtette, Laci bácsi humanizmusa, szeretete arra kötelezi őket, hogy ne hagyják feledésbe merülni emlékét. Ezt nemcsak olyan módon teszik, hogy alkalmanként virágot helyeznek a sírjára és imát mondanak érte, hanem emléktáblát állítanak, és szellemi-kulturális rendezvényekkel idézik fel alakját. Beer Miklós, nyugalmazott váci püspök, az esztergomi Szent István-díj Alapítvány kuratóriumának tagja méltatta munkásságát, aki személyesen ismerte Burián atyát.
Az alábbi történetet a püspök atya magától Laci bácsitól hallotta annak idején. „Reggeltől délig volt a gyóntatás, és dél körül elfogytak az emberek. Már a gyóntató stólát is a helyére tette, amikor egy férfi betoppant és azt kérdezte: Lehet még gyónni? Laci bácsi a legszívesebben azt felelte volna, hogy reggeltől erre nem tudott-e időt szakítani? Valami azonban meggátolta ebben. Visszavette a stólát és meggyóntatta. Az ember elmesélte, hogy pár évvel ezelőtt is gyónni szeretett volna, akkor is későn érkezett. Buszsofőr lévén dél körül jár le a munkaideje, sietett, de elkésett, és a pap elutasította. Ha most is elutasításban részesül, talán sose jön többet.” Ilyen ember volt Laci bácsi. Mindig, minden körülmények között mások javára munkálkodott, megértve gyöngeségüket, esendőségüket.
„Én is a Garam menti régióban nőttem fel, és gyakorta megfordultam Ebeden, az imanapokon, ahol Burián atya működött plébánosként. Szeretettel fogadott minket, ministránsokat, és ugyanilyen szeretettel fogadott a papok közösségébe is. Újmisém után humorosan így mutatkozott be: Zolikám, Laci bácsi vagyok! Tegeződjünk! Nagylelkű, mindig vidám ember volt, aki a jó Isten szeretetét sugározta. Ahogy ezt önéletrajzi könyve is tükrözi, hitt a szeretet végső győzelmében, mi pedig hisszük, hogy ő már ennek a győzelemnek a részese a jóistennél” – idézte Laci bácsihoz fűződő emlékeit Fóthy Zoltán párkányi esperes atya.
„Laci bácsi vagyok!”
Jómagam is személyesen ismertem, gyakorta megállt nálam a párkányi biztosító kirendeltségén, amikor még nagyon benne voltunk a szocializmus éveiben. Nagylelkű, vidám ember volt, „Laci bácsi vagyok!” – mutatkozott be mindenkinek. Szerettem, ha az életéről mesélt. A kitelepítésekről, amikor hívei után elment Csehországba, hogy lelket öntsön beléjük az idegen földön. Mesélt az ezt követő megtorlásról az „štb” (állambiztonság) részéről, a börtönben töltött időről és azokról az évekről, amikor kétkezi munkásként dolgozott egy gyárban. Szívesen emlékezett a brigádra, a munkatársaira, akik bizony nem finomkodtak az egymás közti beszédben. Őt is bevették a partiba, mit se tudtak arról, hogy pappal van dolguk. Mindig is hangoztatta, nem büntetésként élte meg azokat az éveket, inkább örült, hogy más szemszögből is megismerhette az életet.
Önmagának soha nem tulajdonított semmiféle hősi tettet, mindig embersége szerint cselekedett, amit nemcsak papként, hanem egyszerű emberként is megtett volna, más formában. Feltűnt, hogy soha senkit nem ítélt el. Megértette az italozó, szabad szájú munkásembereket, a vallásukat csak titokban felvállalókat, de még az állambiztonság embereivel együttműködő békepapokra sem tett soha egy rossz megjegyzést. Nekem is mindig hangsúlyozta, Isten nem akarja, hogy fejjel menjünk a falnak.
„Ésszel és szeretettel” – ez volt a jelszava.
Rá mindig, mindenki számíthatott. Segítő kezet nyújtott azoknak a papoknak is, akik bekapcsolódtak a földalatti egyház tevékenységébe, többek között Gombík Róbert fiatal papnak, aki magyarként az elsők közt írta alá a Charta ‘77 nyilatkozatot. A meghurcolt, állandó zaklatásnak kitett papok nagy nyomás alatt voltak, a legtöbbjüket papi hivatásukból is felfüggesztették. Mindenféle módon segítette őket visszatérni és beilleszkedni az egyház kötelékébe.
Hozzá mehettek keresztelőre, esküvőre, szentáldozásra, bérmálkozásra azok a hívek is, akik munkájuk, párttagságuk vagy egyéb okok miatt nem vállalták fel nyíltan vallási hovatartozásukat. Kapott is ezért hideget-meleget feljebbvalóitól és paptársaitól, de ő mindig azt vallotta, hogy akik fontosnak tartják a szentségek felvételét – ha csak titokban is – azoknak ezt ki kell szolgáltatni, hiszen sosem tudni, mikor, hol és ki által nyilvánul meg éle-tünkben Isten irgalma.
Végtelenül közvetlen, barátságos ember volt, akinek mindig mindenkihez volt egy kedves szava. Amíg ő maga komoly betegséggel küzdött, mások hogyléte felől érdeklődött. Haláláig tevékeny éle-tével mindannyiunk példaképévé vált.
Laci bácsinak 2014-ben ítélték oda a rangos Szent István-díjat, melyet kórházba kerülése miatt nem tudott személyesen átvenni. Sajnos még ugyanebben az évben, 92 éves korában megtért Teremtőjéhez. Nem is vágyott különösebben semmiféle elismerésre, kitüntetésre, díjra, életfilozófiája egyszerű volt: „Nem kell semmi rendkívülit tenni, csak szeretetben élni.”
Bokor Klára Megjelent a Magyar7 2022/34.számában. Fotó: Agárdy Gábor