Ha valaki meg akarja legalább részben érteni a mai Szlovákia társadalom-politikai mozgásait és ezen belül a Szlovákiában élő magyarok viszontagságait és kálváriáit , vissza kell menni úgy 150 évet az időben...
Mielőtt szabadjára eresztenénk a fantáziánkat, nyomatékosan le kell írni, hogy az alábbi lehetőségek és fázisok természete szigorúan műszaki és elméleti szempontból esik vizsgálat alá, nem kitérve az esetek megtörténésének valószínűségére és annak lehetséges értékeire. Nem a matematika szemszögéből lettek kitéve a vizsgálódásnak, ahol a valószínűség-számítás szerint a „0“ érték jelzi a soha nem megtörténő eseményt, az „1“ érték pedig a biztosan megtörténő dolgokat. A „0“ és „1“ közötti számok jelzik a megtörténés valószínűségét, természetesen itt az időfüggvény a domináns.
Leltár – a teljesség igénye nélkül
Az 1848-as években formálódó szlovák politikai értelmiség szakított a „Hungarus“ politikai hovatartozással. Ennek nyomvonalán a szlovákság vezető rétegének többsége és parlamenti képviselői - mai szóhasználattal - elárulták azt a magyar politikát, amit a Magyar Királyság biztosított. Hamis sértettség jegyében szembefordultak a magyar uralkodó réteggel és hol burkoltan, hol teljes nyíltsággal a bécsi Habsburgokat támogatták. Ez is egy oka volt az 1848 - 49-es kudarcnak, miközben sok tót (akkor így hívták a szlovákokat) vett részt a szabadságharcban Kossuth és a forradalom oldalán. A kiegyezés 1867-ben kicsit lazított a dolgokon, soha nem látott fejlődésnek indult az ország, úgy műszakilag, tudományosan mint iskolaügyileg és kulturálisan is. Megszűnni látszott a „Hungarus“ politikai hovatartozás és kialakultak a monarchia területén összességében számbeli töbségben élő nemzetek politikai csoportjai (németek, horvátok, szerbek, szlovákok...). Természetesen megerősödött a magyar nemzeti öntudat is és ez vezetett a más nemzetiségekhez tartozók különböző mértékű diszkriminálásához. Akkor Európában ez volt a divat. Ezért jött létre a szlovák nemzetébresztők csapata, a Matica slovenská és alakult ki egy elég erős magyarellenesség, valamint a csehekhez való vonzódás. Beneš már a 20. század első éveiben megírta az útmutató kézikönyvet, hogyan kell tönkretenni a monarchiát, amit a rebellis cseheken kívül a magyarellenes szlovák politikai vezetés is támogatott. Jött az 1. világháború és Trianon – az ország szétszaggatása. Megalakult Csehszlovákia, élén Masarykkal és Benešsel. Erre az időszakra tehető a szlovákiai magyarok kálváriájának kezdete. Egy viszonylag békésebb időszak után jöttek a bécsi döntések, majd a 2. világháború, amelyben Tiso állama kb. 70 ezer zsidót küldött koncentrációs táborokba és a világon egyedüliként még fejenként 500 birodalmi márkát is fizetett Hitlernek az „áttelepítésükért“. Beneš újra „országmegmentővé“ tette magát - és összefogva a gottwaldi kommunistákkal - majdnem visszaállították a háború előtti határokat (Kárpátalját kivéve – ez volt az ára az 1938-ban elcsatolt területek Csehszlovákiához való csatolásának).
A Kassai Kormányprogram és az ezt követő 143 elnöki rendelet (Beneš - dekrétum), amelyeknek nagyjából egyötöde a magyarokat és németeket egyaránt súlytotta, főleg a kitelepítésekkel és a deportálásokkal (kb. 120 ezer magyar ember vált földönfutóvá), nyugdíjak és fizetések visszatartásával, a kulturális egyletek teljes betiltásával és nyelvi diszkriminációval, stb...(a korábban született kedves olvasó gondolatban még egészítse ki a felsorolást...).
Ezalatt szűntek meg jó pár évre magyar iskoláink, ha nincs az 1948-as kommunista gottwaldi hatalomátvétel, meg sem újultak volna. A zsigeri magyarellenesség Csehszlovákiában valamelyest mérséklődött, de a magyar nemzetrész ellehetlenítése még az 50-es évek végéig keményen folytatódott, pl. állami alkalmazott – elenyésző kivétellel - csak „garantáltan“ szlovák nemzetiségű lehetett (és nem volt probléma, ha éppen a lakosságcsere folytán került Cehszlovákiába. Sőt!...).
Sokat változott a helyzet az 1956-os magyar forradalommal, a kommunisták tanultak belőle. Jött 1968 és a föderális állam létrehozása, amit a csehek akkor is árulásnak tartottak. Ezután egy ideig a dubčeki emberarcú szocializmus volt a gyűlöletfékező, de ez is elmúlt, jött a szovjet megszállás (kommunista magyar segédlettel is), ami csak növelte a magyarellenességet.
Majd jött 1989 és a rendszerváltás, amikor a szlovákság jó szokása szerint a cseheket újra elárulta, megalakítva saját Szlovákiájukat. Megtörtént a parlamenti bocsánatkérés a németek és a zsidók felé, ebből a magyarok kimaradtak - mintha sérelmeik és tragédiáik soha nem is lettek volna. Hiába lettek a parlamentben felhozva a megoldási javaslatok, csak elvétve sikerült valamit elérni. Ján Čarnogurský 1991-ben a pozsonyi ferencesek refektóriumában azzal vigasztalt, hogy nem kell semmitől sem félni, mert 150 év után nem lesz Szlovákiában magyar probléma (erre van élő tanúm). Megszüntették a már évtizedek óta jól és szervezetten működő Csemadok állami támogatását.
Ezután került sor a legnagyobb magyarellenes akciókra. A mezőgazdasági szövetkezetek és a mezőgazdasági termelés és az amúgy is gyér ipar felszámolása, az élelmiszeripar leépítése Dél-Szlovákiában, a síkvidéki – hegyvidéki támogatások differenciálása az északabbra fekvők előnyére. Az északi és keleti részekből százezrek települtek le délre, állami (nem kevés, kamatmentes, ill. részben ezért visszatérítendő) támogatással. Pozsony közelsége miatt a betelepülők ott kaptak leginkább lukratív állásokat.
A Parlamentben megerősítették a Beneš-dekrétumokat és azok érvényessége a mai napig tart. Itt van Agócs Béla tragikus esete is. Aztán a mindig is többségében nacionalista szlovák egyházi vezetők (tisztelet a kivételnek) megtámogatták a természetellenes megyerendszer létrehozását, nem lett magyar püspökség és püspök sem (a „tomkofélék“ fúrták meg Rómában, mečiari módszerrel), de van Malina Hedvig-ügy és magyar szurkolóverés Dunaszerdahelyen, nincs délen ipar- és útfejlesztés (a D7-es is csak addig kell, amíg a betelepültek kiterjeszkedtek...). De van himnusztörvény. A befektetések (és benne az EU-s dotációk) többsége északra „menekül“, mintha a mindenkori kormány érezné, hogy a terület tulajdonosi hovatartozása nem „patyolattiszta“. Mindemellett járulékos veszteségként feláldozásra került kb. 800 ezer szlovák, akik a szlovákiai magyarokkal az érintett területen együtt éltek és élnek . Nekik sem jutott több – sajna!
Még a migránsokkal is jobb a bánásmód (pl. nem súlytják őket a Beneš-dekrétumok) , mint az itt élő magyarokkal. Pedig az itt lakó szlovákai magyarok őshonosak, évszázadok óta itt élnek, inkább a szlovákságra jellemző a betelepülés – akik így járulékos veszteséggé váltak. Mert azt már ez a hol erősebb, hol gyöngébb, de a mindig jelen lévő magyarellenes (mindenkori) kormány (függetlenül a politikai beállítottságától) sem meri megtenni, hogy a délen élő szlovákoknak épít óvodát meg ad munkahelyet, stb., a magyaroknak pedig nem – ez már a nácizmus határát súrolná.
A napokban pedig a szlovák külügyér kérdőre vonta a magyar külügyminisztert, hogy miért támogatja Magyarország a szlovákiai magyarokat (óvodák, templomok, iskolák, kulturális intézmények felújítása, építése és rendezvények támogatása, gazdaságélénkítés, stb...). A feleletet mindenki tudja, kár rá papírt, időt pazarolni, ez felér egy szlovák szupremáciával!
Az elméleti lehetőségeink felsorolása előtt azonban nem árt a mai (neoliberális) realitásokban gondolkodni: a 19. század Kossuth – Széchenyi - Deák-féle liberalizmusa inkább állt közelebb a mai konzervatizmushoz, mintsem a mai neoliberálisokhoz. Ugyanis a mai neoliberális ember kulturálisan marxista. Ez az a megállapítás, amely ezt a szigorúan elméleti eszmefuttatást is végigkiséri.
Első elméleti lehetőség
Ennek arról kéne szólnia, hogy mit fog csinálni a szlovákiai magyarság, ha marad ez az áldatlan állapot. Mint ezen írás elején jeleztem, az elméleti lehetőség a témában adott a mindenkori szlovák kormánynak, de a szlovákiai magyaroknak is a semmittevésre. Ennek eredménye csak a szlovákiai magyarok saját magunk által is siettetett felszámolása és a Čarnogurský-jóslat beteljesülése lehet. Elősegítí ezt az állapotot a beruházások elmaradása vagy erőteljes visszafogása, átirányítása északibb (értsd: „biztonságosabb“) területekre. Ugyanúgy a munkahelyteremtés visszafogása elvándorlásra készteti az itt élőket, mert valamiből meg kell élni (magyaroknak és szlovákoknak egyaránt). Lassan elnépteledik a déli határsáv, gazdaságilag leépül. A magyarországi támogatások csak lassítani tudják a negatív folyamatokat. Ami meg megmarad, azt nyugati vállalatok üzemeltetik, természetesen az itt keletkező haszon nyugat felé való „kimentésével“ és a környezetkárosítás itthagyásával! Kivételt csak pár magyarországi vagy magyar támogatással működő vállakozás képez.
Ennek a folyamatnak két elméleti végkifejlete lehet: vagy kihal, elvándorol, leépül a lakosság, vagy pedig simán jön a „parasztlázadás“, amit – megint csak elméletileg – a negyedik és ötödik lehetőségben fogunk sejtetni.
Második elméleti lehetőség
Ha valami elméleti csoda folytán a szlovák politikai vezetés – és mint azt az évtizedek mutatják, a magyarellenességben nem számít politikai beállítottságuk – észhez tér, mert látja, hogy ez zsákutca. Amit csinál, ellentmond az emberi jogoknak, a nemzetközi szerződéseknek és a hazai törvényeknek is. Az ország vezetése (és népe is), belülről kényszerítve (vagy magától) észreveszi a nemzeti kisebbségi (és ezáltal területi) diszkriminációt. Ha lassan is, de nekifog a javításoknak, t.k. eltörli a Beneš-dekrétumok keményen diszkrimináló és kárt okozó passzusait, megítél némi (erkölcsi?) kárpótlást, létrejön az ország új, logikusabb, a szlovákiai magyaroknak is megfelelő területi felosztása (úgy állami mint egyházi téren). Sürgős tempóban behozzák a hátrányt az úthálózat fejlesztésében (R7, szoroskői alagút, északi átkötések megépítése, pl. Érsekújvár-Komárom között, stb...). Helyzetbe hozzák a magyarokat az államigazgatásban, pozitív diszkriminációt kapnak a kisebbségi iskolák, lesz új meg felújított óvoda, meg hozzá hazai ipari és mezőgazdasági fejlesztés, valamint munkahelyteremtés is, hogy otthon maradjon a fiatalság (meg a haszon nagyobbik része). És lesz megfelelő, létszámunknak járó kulturális támogatás.
Elképzelhető, hogy ez a megoldás a valószínűségi tengelyen maximum egy-két tizedre távolodik el a nullától, pedig ez Szlovákia javát szolgálná. Negyven év lemaradást behozni nem egyszerű dolog. Hogy lesznek tiltakozások, az biztos! Ez a megoldás – ha a szlovákiai magyarok és a velük élő szlovákok is besegítenek – Szlovákia egyedüli menekülési lehetősége a nagyobb bajoktól.
Harmadik elméleti lehetőség
Ha a helyzet nem javul a második elméleti fejezet szerint sem, fel kell gyakorlatilag vetni az önrendelkezés megvalósítását. Szándékosan nem autonómiának hívom, mert a szlovákság nagy részében ez határváltoztatás kényszerképzetét váltja ki – még a liberálisabb oldalon is. Ebből következik politikai pártjaink felelőssége és részvétele az újjáépítésben, beleértve pl. a most egyesülni kívánó magyar politikai pártokat is. Alkotmányos szinten is kezelni kellene a problémát, hogy az önrendelkezés státusza ne legyen könnyű, rövidtávú politikai játszmák prédája.
Ez a megoldás nagy felelőséget zúdítana a déli területek lakosságára és vezetésére, legyenek azok magyar vagy szlovák nemzetiségűek, hiszen a fejlesztési (vagy inkáb fejletlenségi) szint és a lakosság számaránya után kiosztott „jutalék“, EU-s dotációk, stb. elosztása az autonóm igazgatás joga és felelősége lenne.
Negyedik elméleti lehetetlenség
Ha a helyzet nem javulna a második elméleti fejezet szerint sem, mert kiéleződne pl. a magyarellenesség (ennek már napokban tanúi vagyunk), fel kell elméletileg vetni – mert a valószínűsége, ha bármilyen kicsi is, nem nulla -, hogy a két szomszédos ország politikai reprezentációi pragmatikusan, békésen megegyeznek a határkorrekciókról. Természetesen csakis békésen, a kölcsönös más érdekek figyelebevételével és a környző országok tudtával – lásd a cseh-szlovák példát 1992-ben.
Ez az elméleti lehetőség fenáll – igaz, a nullához határesetben közelítő értékkel. Ha lehetett a cseheknél, németeknél és máshol is, akkor itt is lehetséges lehetne a fenti feltételekkel. Az ilyen (megintcsak elméleti) megoldásnak volna úgy a szlovákok számára mint a magyarok számára is hozadéka a politikai nyugalom megteremtésén kívül is. Nem kellene Szlovákiának törődni azzal, hogy itt vannak a magyarok és sokan vannak (ezt nehezményezte nemrég a szlovák hivatalos politika egyik prominens képviselője). A második és harmadik elméleti fejezetben említett megvalósításokat nem kellene megcsinálni, a pénzek mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül mehetnének az északi részekre. Szlovákia megszabadulna egy elmaradott térség kínkeserves felemelésétől, (alag)utak építésétől, az önellátást bizosító mezőgazdasági termelés visszaállításától és iparosítástól, ami jelentős – eddig megszokott pénzeket és más forrásokat vonna el északról, valamint az emiatt (lokálisan érthető) feléledő magyarellenességtől az északi részek felől. A magyaroknak pedig nem kellene kitalálni mindenféle okot és precedenst, hogy nemzettársait támogatni tudja – menne most az magától. A népesség nőne néhány százezerrel, ami a majdnem tízmilliós országnak jól is jönne. A munkájuk után beszedett adó is ott maradna, nem úgy mint most, amikor a támogatások más országok gazdaságát gyarapítják.
Szlovákia kimaradna egy kényes témából – a teljeskörű önrendelkezés megadásából a saját területén és hosszú időre saját magával foglalkozhatna anélkül, hogy a déli régió fejlesztésének Damoklész-kardja a feje felett lebegne – ki tudja, kinek a gatyamadzagján.
Ötödik elméleti „lehetetlenség“
Ha a helyzet nem javul a második elméleti fejezet szerint sem (a hármas és négyes elméleti lehetőség megvalósítására pedig nincsen meg a többségi politikai akarat), akkor elméletileg a természet önfenntartó erői léphetnének színre, pl. polgári engedetlenség, útlezárások formájában és más korlátozó tömeges akciók keretében. Ezt még az ország Alkotmánya is garantálja! Pár nappal ezelőtt Zsolnán voltak nagygyűlések és útlezárások. Ha lehet északon, akkor lehet délen is! Még talán maradt délen annyi út meg vasút, amit pl. le lehet zárni. A 21. században is megvannak azok a kényszerítő módszerek, amikkel a mindenkori hatalom sarokba szorítható (lásd a Kuciak-gyilkosság utáni tömeges tiltakozásokat és Fico lemondását). Természetesen a múlt század 60-as, 70-es évek praktikáit nem szabad alkalmazi (gondolok itt pl. Dél-Tirolra vagy Észak-Írországra).
Ez az elméleti „lehetetlenség“ számomra exotikus, mert az a nép, amit ma felvidéki magyarnak hívunk, lassan teljes (politikai) apátiába esik, már békés felvonulásra sem menne ki az utcára, mert már nem megy sehova. Talán még képes rá? Legfeljebb a DAC-meccsen bőgi el magát, főleg ha a csapata veszít...
Más volna a leányzó fekvése, ha az EU kezeli a problémát és nem kreál újabbakat, mint pl. a Minority SafePack csípőből való elutasítása (50 millió európainak mutatta fel a „középső ujját“). Az EU-ban egyezményeknek és szerződéseknek kellene biztosítani az őshonos nemzeti kisebbségek által kívánt status quot.
De a történelem másra tanít minket: volt más nagyon sok status quo, amit más érdekek mentén egyszerűen felrúgtak és a valódi bajok csak akkor kezdődtek. Meg az istenadta nép sokáig nem tud hátrálni – ugyanis: már nincs hova!
Hölgyeim és Uraim! Észhez kéne térni, míg nem késő...
Agárdy Gábor kezdőkép: A kitelepítettek emlékműve Somorján