Nagyjából tíz napja a Csip...csip...csip…? okfejtésben az elektronikus csipek hiányára mutattam rá, amely nagyon erősen befolyásolhatja a globális gazdaságot. Most pedig egy újabb veszedelem fenyeget minket: a rézhiány...
Eddig is volt rézhiány, ez csak az árak mérsékelt növekedésében jelentkezett az utóbbi 1-2 évben. Most azonban más lett a helyzet, nemcsak a szállítási nehézségek és a „bespájzolás“ miatt.
Egy közeli példával lehetne illusztrálni az új tendenciákat. Egy osztrák cég, amely elektrotechnikai komponenseket, reléket, mágneskapcsolókat, stb. gyárt, már évekkel ezelőtt (úgy 1992-3 táján) kisebb, hazai, hasonló szakmában foglalatoskodó cégekkel gyártatta le termékeit. Személyesen láttam, hogy Bécsben a kisebb cégnél a nagy cég feliratozásával ellátott termékek jönnek le a gyártósorról. Az ellátás akadálymentes volt, még három-négy éve a megrendelés után 5-7 nappal már hozta is a futár a pozsonyi leányraktárból. De most? A megrendelést visszaigazolják január végére, azzal a megjegyzéssel, hogy ez még tolódhat egy-két hónapot is.
Nem hagyott annyiban a dolog, mert az alkatrészek sürgősen kellettek, felhívtam a céget és érdeklődtem az okok miatt. Három fő okot említettek: rézhiány, műanyaghiány és távolkeleti gyártás.
Ezek szerint az anyaghiányon kívül már nagyban befolyásolja a termelést az árharc. Az osztrák szakmunkás nem dolgozik olyan kevésért, amit ezért otthon kapna. A vállalat kihelyezte a termelést a Távol-Keletre.
Legyen még egy hazai példa is: a pozsonyi kábelgyár egy speciális kábel leszállítását (amit már negyed évszázada náluk vásárolok, eddig úgy 15 napos beszerzési idővel) három hónapban rögzítették. Rákérdeztem: itt is a rézhiány, illetve a réz árának drasztikus emelkedése van az előtérben.
Itt nem csak a Covid-válság és a szállítások el-elmaradozása a ludas, hanem – csodák-csodája - a zöldpolitika is. Jelenleg a Goldman Sachs becslése szerint 2030-ra egy 8,2 millió tonna rézhiánnyal kell számolni. Ez nagyon sok! Az okok elsősorban a rézbányászat elmaradottságában, az újraelosztási (sic!) mechanizmusokban és a zöldenergiára való átmenetben is keresendő.
Nicholas Snowdon (Goldman Sachs) szerint „...túlterhelt, szinkronizált globális kereslethullámban vagyunk. A kínai kereslet továbbra is nagyon erős, ebben az évben 4%-kal nőtt, amit az infrastrukturális beruházások erőssége, az ingatlanépítések olyan időszakában, amikor viszonylag sok elektromos eszközt és vezetéket használnak fel (például a passzívházakhoz) és a fogyasztók kereslete által vezérelt ágazatok erőteljes fellendülése támaszt alá. Az ellátási rés szakadékká válik...“.
Szerinte a zöldgazdaságnak már most „rézmagja“ van, mivel a környezeti politikák a következő évtized folyamán az 1970-es és 2000-es évekkel megegyező mértékű tőkebefektetési fellendüléshez fognak vezetni, és a réz jelenti a zöld energia átmenetének alapját.
A világ legnagyobb rézkitermelő országai:
1. Chile 3 405 100 tonna/év 2. Kína 1 600 000 3. Peru 1 197 560 4. Ausztrália 914 000 5. Oroszország 883 000 6. USA 696 000
A többiek összesen ennek csak töredékét termelik.
A világ első 6 nagy rézkitermelő országa kb. évi 8 millió 696 ezer tonna rezet termel, ha ezt összevetjük a jósolt 8,2 millió tonna pluszkereslettel csak a zöldpolitikában, akkor nem állunk nagyon jól. A már megtárgyalt csiphiánnyal és a vírusjárvánnyal együtt ez vagy drasztikusan visszafogja a globális gazdaságot (a multicégek óriási kárára) vagy búcsút mondhatunk pl. a párizsi és glasgowi klímacsúcson megegyezetteknek. Nem azért, mintha nem volna rá „pénz, paripa, fegyver“, hanem nem lesz egy olyan alapvető fémes nyersanyag mint a réz.
A naprendszeri Föld-bolygó tartalékai pedig végesek, valamit illene kitalálni!
Megkockáztatom: ha a globális (ma már igazában mondhatjuk – imperialista) gazdaság nem kerül padlóra, akkor ki is fognak találni – mert „sehogyan még sose vót“. Tudják ezt a globalogazdik is.
Valóban tudják?...
Agárdy Gábor