Kormányunk a napokban nyilvánosságra hozta fejlesztési terveit, többek között a vasúti és közútfejlesztési programját is. Mint azt már ebből megtudtuk, az igéreteken kívül az évtized végéig ezekben a programokban Dél-Szlovákiában majdnem semmi jelentős változás nem fog történni...
Ami meg majd mutatóba megépül, az is csak azért, nehogy abszolut zéró legyen a majdnem három évtizedes beruházási és területfejlesztési eredmény.
A déli határmentén ez idő alatt az aránylag addig jól működő (értsd: munkát adó) mezőgazdaságot „sikerült“ tönkretenni (ebben J. Čarnogurskýnak vannak „elévülhetetlen érdemei“), ugyanígy csaknem megszűnt a mezőgazdasági termékeket feldolgozó ipari ágazat.
Ezzel kapcsolatban a mai honi magyar sajtóban erről sokat olvashattunk, többnyire kemény kritika hangzott el a kormány irányába. Az érintettek azonban döntéseiket igencsak hiányosan indokolták, általános pénzhiányra hivatkoztak. Ez részben igaz is, mert ha a Pozsony-Kassa autópályát a déli vonalon építik, ebből az eddig befektetett pénzből már Kassától visszafelé építenék a másik autópályát valahol Szenc környékén.
Most azonban ne foglalkozzunk magával a döntéssel, mert már sokan megtették. Nézzünk utána egy kicsit a történelem szempontjából, figyelembe véve néhány nem letagadható tényt.
Dél-Szlovákiában, Dunacsúnytól Tiszacsernyőig, a határsáv 30-50 km-es északi távolságában él a szlovákiai magyar nemzetrész zöme, ami nagyjából 500 ezer lakost jelent. Ugyanitt pedig velünk él kb. 800 ezer, magát szlovák nemzetiségűnek valló tisztességes állampolgár. Ha megnézzük az utolsó három évtized beruházásait ebbe a régióba, igencsak szegényes eredményt kapunk.
Mi lehet ennek az oka?
Ha csak itt-ott fordulna elő ilyen kimondottan diszkriminatív hozzáállás, akkor a nagy számok elmélete szerint ez akár véletlen is lehetne.
De nem az!
Harminc év alatt ez már túl sok véletlen, ami nem életszerű. Itt valami másról van szó!
Nos, nézzük meg a dolgot józan paraszti ésszel!
Ha valakinek jogos vagyona-tulajdona van, azzal előbb-utóbb törődik, mert a kár nemtörődömségből a tulajdonost éri. Ha ez igaz, akkor fel kell tenni a kérdést: ki az érintett terület tulajdonosa?
Ha a tulajdonosa a Szlovák Köztársaság, akkor rendje és módja szerint, az egyenlő területi elbírálás elve alapján, ugyanúgy kellene kezelni, mint pl. a Vág-völgyét vagy a Tátra-alját. Az sem lenne baj, ha itt-ott a fejlesztési tervek figyelembevételével egy-két év kiesik. De nem harminc! Ez pedig már gyanús...
A józan paraszti kérdés ilyenkor az lehet: minek fektessek be olyan területeken, amelyeknek tulajdonosi státusza egyszer megkérdőjelezhető? Hiszen ami nem az enyém, oda kár pénzt befektetni. Sőt! Egyenesen gazdaságtalan tevékenység, mert hosszú távon csak veszteség lehet belőle.
Ha van nemzetközi jog (gondolom, hogy van), akkor az ilyen elhanyagolt területnek még léteznie sem volna szabad. Igaz, volt egy első bécsi döntés 1938 november 2-án, amelyet Bécsben a Felső Belvedere kastélyban hirdettek ki (a tisói Szlovákia és a Magyar Királyság kérésére, Ribbentrop német és Ciano gróf olasz külügyminiszter volt az aláíró). Most ugorjuk át a II. világháborút és koncentráljunk az 1947. február 10-én aláírt párizsi békeszerződésre, amelynek aláírásával lezárult a második világháború Magyarország, Finnország, Bulgária, Olaszország és Románia számára. Az 1947. február 10-én, Gyöngyösi János külügyminiszter által aláírt békeszerződés értelmében Magyarország határait a revízió előtti állapotok szerint húzták meg, sőt, Csehszlovákia három Pozsony közelében fekvő faluval – Horvátjárfalu, Oroszvár, Dunacsún – gyarapodott, hogy védhető hídfőt biztosíthasson a város számára. A Párizsban aláírt dokumentum ráadásul tovább rontott a határon túliak helyzetén, ugyanis a trianoni békeszerződéssel ellentétben – az alapvető emberi jogi formulán túl – nem fogalmazott meg kisebbségvédelmi rendelkezéseket, vagyis az elszakított magyarokat az adott állam jóindulatára utalta.
Ha ezt a szerződést Csehszlovákia, és jogutódja a Szlovák Köztársaság érvényesnek találja, akkor baj van! Törődni kellene a déli területekkel annak rendje és módja szerint. De mivel már három évtizede mellőzi ezt a szerződésbe foglalt kötelességét, nyilván felmerülhet a kérdés: érvényes-e a párizsi békeszerződés és ki a jogos tulajdonos?
Kiindulva a szlovákok 18. századi nemzeti ébredéséből, a štúri (elhallgatott) antiszemitizmusból és mindenből, ami az 1867-es kiegyezés utáni (sajnos, a hibás magyar) politikából (is) fakad, nem nehéz belátni a zsigeri utálatot a magyarok iránt ebben a térségben. A tulajdonosi viszony emígyen kezelt ténye csak hab a tortán!
A nagyobb kutya elmélete szerint még ezt kemény fenntartásokkal is (nem szívesen ugyan, de) tudomásul venném. Azonban mi lesz azzal a 800 ezer szlovákkal, akik a régióban élnek és gyakorlatilag nincs velük semmi probléma. Nekik sem jár semmi a nagy közös szlovák juttatásokból?
Vagy talán ez egy elkönyvelendő, háborús „járulékos veszteség“?
Agárdy Gábor