Elmondom mindjárt az elején azok kedvéért, akik nem szeretik a hosszabb olvasmányokat: a tanulmányt nem én írtam és a töredékére való sikeres rövidítés sem az én munkám. Itt posztolom, hogy a két szerző és rövidítő szerkesztő anonimitásban maradhasson – a saját kívánságukra. Érdemes elolvasni…
Az orosz-ukrán háború rövid előtörténete
A címben megadott téma taglalásához vissza kell tekintenünk egészen 1989-ig. A Szovjetunió Mihail Gorbacsov pártfőtitkár alatt (glasznoszty, peresztrojka) bekövetkezett fokozatos meggyengülésének biztos jele az 1989-ben végrehajtott szovjet csapatkivonás Afganisztánból, az NDK-ban a berlini fal 1989. november 9-i lebontása, a Varsói Szerződés és a KGST országaiban 1989-90 folyamán végbement rendszerváltások voltak. A világhatalom belső tagországai közül 1991. augusztusában és szeptemberében mintegy tíz tagországban fogadtak el függetlenségi nyilatkozatot. Ezek hatására az ENSZ-ben (az 1945-ös Jaltai Szerződés értelmében) önálló szavazati joggal rendelkező Oroszország, Ukrajna és Beloruszia megállapodtak a Szovjetunió 1991. december 31-én történő megszüntetéséről. A Szovjetunió nemzetközi jogutódjává Oroszországot tették a megállapodó felek.
Mindeközben – az Egyesült Államok hathatós sürgetésével – intenzív tárgyalások folytak Mihail Gorbacsov és Helmut Kohl német kancellár között a két német állam (az NSZK és az NDK) egyesítéséről. A tárgyalások érdemi részét a Nyugat részéről lefolytató és a megállapodás lezárását bejelentő James Baker amerikai és Hans-Dietrich Genscher német külügyminiszter a kamerák előtt tett, ma is elérhető kijelentései azt erősítették, hogy „a NATO a jövőben egy inch távolságot sem tesz kelet felé” („not one inch eastword”). Az újraegyesítésről szóló szerződést 1990. szeptember 12-én írta alá a két német állam, az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és a Szovjetunió. A szerződés kimondta, hogy a volt NDK területén nem állomásozhatnak külföldi csapatok és nem telepíthetők oda nukleáris fegyverek. A szovjet csapatkivonások a volt szocialista tábor országaiból 1991-ben, az NDK-ban 1994-ben fejeződtek be. A szovjet utódállamok (a kezdetektől fogva nyugati kötődésüket hangsúlyozó három balti állam kivételével) a Szovjetunió megszüntetésével egyidőben létrehozták a 13 szuverén állam által alkotott Független Államok Közösségét (FÁK).
Négy utódállam (Oroszország, Ukrajna, Kazahsztán és Beloruszia) területén helyezett el még a Szovjetunió atomfegyvereket, így ezek de jure atomhatalommá váltak. A helyzet rendezésére született meg 1994. december 5-én az un. Budapesti Memorandum, amelynek értelmében 1996-ig valamennyi atomfegyver Oroszország területére kerül. Még ebben az évben történt, hogy a NATO elindította a Partnerség a békéért programját a volt Szovjetunió, Jugoszlávia és a Varsói Szerződés tagállamainak integrációja érdekében. Mindez Moszkva számára még elfogadhatónak tűnt, habár arra is gyanakodtak, hogy ez a volt szocialista országok NATO felé terelését szolgálja.
A nyugati hatalmakkal az „úriemberségen” és a liberalizmuson alapuló politikát képviselő Gorbacsovot követő Borisz Jelcin még liberálisabb utat követett a gyeplő eleresztésével. Ennek hatására sorra léptek fel a belső szeparatista mozgalmak, pillanatok alatt magánkézbe került a volt szovjet gazdasági potenciál és kialakult a mindent átszövő oligarchák uralma. 1999. december 31-én Borisz Jelcin lemondott és az addigi kormányfő, Vlagyimir Putyin lett az Oroszországi Föderáció ideiglenes, majd a választásokat követően 2000. március 6-tól államfője. Ezzel új fejezet kezdődött az Oroszország és a Nyugat kapcsolatrendszerében.
Putyin kezdetben kifejezetten együttműködő politikát folytatott a Nyugattal, például a 2001. szeptember 11-én bekövetkezett New York-i terrortámdásokat követően támogatásáról biztosította Georg Bush elnököt, ám ezt Amerikában újólag a gyengeség jelének vették. Tehették ezt annál is inkább, hogy a fentebb vázolt megállapodások ellenére már 1999-ben sor került a NATO első keleti bővítésére, amikor felvették a tagok közé Lengyelországot, Magyarországot és Csehországot és ennek nem lett semmiféle következménye. Márpedig ezzel az a bizonyos „egy hüvelyknyi” távolság közvetlen szomszédsággá változott át.
A továbbiakban kronológialilag követjük a háborúhoz vezető egyes eseményeket.
2002-ben az USA kilépett a hadászati rakétarendszerek korlátozására még 1972-ben létrejött ABM-szerződésből, amit Moszkva a stratégiai egyensúly megbontására irányuló kísérletként élt meg.
2004-ben sor került a NATO második bővítési körére a balti államok felvételével. A NATO már Oroszország határain állt.
Az ukrán semlegesség kérdéséről
1990. július 16-án Ukrajna parlamentje (az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság Legfelső Tanácsa) elfogadta az Ukrajna állami szuverenitásáról szóló nyilatkozatot, amelynek IX. pontjában az alábbi mondat szerepelt:
„Ukrajna ünnepélyesen kinyilvánítja, hogy állandó semlegességet vállaló államként nem vesz részt katonai blokkokban, és tartja magát három, atomfegyver-mentességre vonatkozó elvhez: nem fogad, nem állít elő és nem szerez be atomfegyvert.”
1991. augusztus 24-én az ukrán parlament deklarálta Ukrajna függetlenségi nyilatkozatát, amely a gyakorlatba ültette át az 1990-ben született fentebbi szuverenitási nyilatkozatot. Ezzel Ukrajna állandó semlegessége és tömbön kívülisége két alkotmányos erejű nyilatkozatban is megerősítést nyert.
1991. december 1-jén népszavazás erősítette meg a függetlenségi nyilatkozatban foglaltakat. Az EBESZ adatai szerint ezen a szavazásra jogosultak 84%-a vett részt és 90% feletti arányban szavaztak a korábbi nyilatkozatokban megfogalmazott független államiságra. Ukrajna akkor 52 millió lakosú, 603 ezer négyzetkilométer nagyságú független, semleges állammá vált.
1996. június 28-án Ukrajna parlamentje elfogadta az ország fentieken nyugvó első alkotmányát.
1997-ben írták alá az orosz-ukrán alapszerződést és a szevasztopoli orosz haditengerészeti bázis bérleti használatáról szóló megállapodást. Oroszországnak elemi érdeke volt, hogy Ukrajna ne csatlakozzon – mint a volt Szovjetunió második legjelentősebb utódállama – az orosz állam érdekeivel ellentétes integrációs szervezetekhez. Továbbá érdekelt volt ebben azért is, mert Ukrajna területén több millió orosz etnikumú és tízmilliós nagyságrendű anyanyelvileg orosz ember élt. (Zelenszkij jelenlegi elnök is utóbbiak közé tartozott.) A szerződések ellenére a két ország kapcsolatára kedvezőtlenül hatottak bizonyos nyugati integrációs szervezetek, amelyek Ukrajna Oroszországtól történő leválasztására törekedtek.
2004. novemberében került sor az ukrán államfőválasztás második fordulójára, amelynek megítélése mindmáig vita tárgya és amely az ún. narancsos forradalom néven vonult be a történelembe. Viktor Janukovics addigi kormányfő győzelmet aratott Viktor Juscsenkó korábbi jegybankelnökkel szemben. Az amerikai feleségén keresztül is nyugati kötődésű Juscsenkó mellett ellenzéki tüntetések kezdődtek, amelyeken az ellenzék a narancssárga színt viselte. A tüntetések és a nyugati nyomás hatására már Viktor Juscsenkó nyert. Juscsenkó első ténykedései közé tartozott, hogy nemzeti hőssé avatta az 1940-es években Hitlerrel együttműködő náci tömeggyilkos Sztyepan Banderát akinek vezetésével az ukrán nacionalisták mészárlásokat hajtottak végre a lengyelek, zsidók, oroszok és szovjetkollaboránsnak tekintett ukránok tömegei között. Banderára – máig ható következményekkel – szobrok állíttatásával, utcák elnevezésével kellett emlékezni.
2010-ben a sorra kerülő államfőválasztáson az ukrán nép mégis Viktor Janukovicsra szavazott, Juscsenkó pedig az ötödik helyre szorult vissza.
2007. február 10-én Münchenben Putyin orosz elnök a NATO további keleti terjeszkedésére irányuló törekvéseit provokatív lépésnek minősítette.
2008. április 3-án a Bukarestben a NATO ülésén tett nyilatkozattal kifejezték Ukrajna tagságának szükségességét. Ez tekinthető Ukrajna mai problémái gyökerének, mivel ezzel megsértették az ország szuverén államiságát és az Ukrajna semlegességéről, valamint tömbön kívüliségi státuszáról kiadott 1990-es és 1991-es nyilatkozatokat, valamint az ország érvényben lévő 1996. évi alkotmányát.
2010-ben újra megválasztották államfőnek a semlegesség-párti Viktor Janukovicsot.
2012-ben az ukránok a Régiók Pártján keresztül szintén semlegesség-párti parlamentet és kormányt választottak.
2013. novemberében folyamatos tömegtüntetésekre került sor a kijevi Majdan téren, miután Janukovics bejelentette, hogy elhalasztja az EU-hoz való társulási, valamint szabadkereskedelmi megállapodás november 29-én Vilniusban esedékes aláírását. A halasztást azzal indokolta, hogy Ukrajnának jelentős gazdasági hátrányt okozna úgy aláírni egy szabadkereskedelmi megállapodást, hogy közben a FÁK szabadkereskedelmi övezetének is tagja. Ezzel ugyanis Ukrajna gazdasága mindkét irányban teljesen nyitottá válna és a történelmileg jelentős hátrányban lévő posztszovjet gazdaságok ezt nem engedhetik meg maguknak. Az ukrán és az orosz államfők kezdeményezték az EU-nál a helyzetet rendező tárgyalásokat, de ezt Brüsszel azzal utasította el, hogy Oroszországnak semmi köze az EU-Ukrajna szabadkereskedelmi megállapodás megkötéséhez (holott Oroszország is a FÁK tagja).
A Majdan téri tüntetések időközben véres összecsapásokhoz vezettek, amelyek során három alkalommal is Kijevbe érkezett Victoria Nuland amerikai külügyi államtitkár és John McCain szenátor. Később maga Nuland nyilatkozta, hogy Washington 5 milliárd dollárt költött abban az időszakban „Ukrajna demokratizálására”. E két politikus a helyzet tárgyalásos rendezésére Lengyelország, Franciaország és Németország külügyminisztereit ajánlotta közvetítő szereplőknek.
2014. február 21-én Janukovics elnök és az ellenzék megállapodást írtak alá a tüntetések leállításáról és új választások kiírásáról. Ezt kezesként parafálta három európai diplomáciai vezető, köztük Steinmeier jelenlegi német államfő és Sikorski jelenlegi lengyel külügyminiszter. Janukovics államfő ekkor nyugalomba helyezte a már három hónapja készültségben tartott belügyi erőket.
2014. február 22-én Janukovics intézkedését kihasználva az ellenzék erőszakkal átvette a hatalmat.
A szeparatizmus mozgatórugói Ukrajnában
Mint már említettem, az utolsó szovjet népszámláláskor az 52 milliós Ukrajna lakosságának 22%-a vallotta magát etnikai orosznak és további, több mint tízmillió anyanyelvi orosznak. A Krímben, valamint Luganszk és Donyeck megyében ők együttesen többséget képeztek, míg a függetlenné vált Ukrajna egészét tekintve a ’90-es években az orosz nyelv abszolút többséget élvezett.
2014. február 23-án az új kijevi vezetés első intézkedése a kisebbségi nyelvek védelméről szóló törvény hatályon kívül helyezése volt. Innentől datálható az ukrán nacionalizmus kormányzati politikává válása. A Krím és Kelet-Ukrajna lakosságának nagyobb része nem ismerte el az alkotmányellenesen hatalomra segített új politikai elit legitimitását. A nemzeti kisebbségek – köztük a kárpátaljai magyarok – diszkriminációja szeparatista mozgalmat indított el az orosz többségű területeken.
2014. március 16-án népszavazáson döntöttek a Krím Ukrajnától való elszakadásáról és egyúttal kérték felvételüket az Oroszországi Föderációba. (83%-os részvétel mellett 97%-os volt az Oroszországhoz csatlakozás igenlése.)
2014. március 18-án Putyin elnök aláírta a csatlakozás jóváhagyását.
2014. április 7-én és április 27-én kiáltotta ki függetlenségét a Donyecki, illetve a Luganszki Népköztársaság. 2014. május 11-én megye szeparatista ellenőrzésű területein 75, illetve 81%-os részvétellel, 96%-os támogatással népszavazás döntött a csatlakozásról.
2014. április 15-én Ukrajna központi kormánya „terroristaellenes katonai műveletet” indított a szeparatista ellenőrzésű területek ellen.
2014. szeptember 5-én és 2015. február 12-én a frissen megválasztott Petro Porosenko elnök – a kedvezőtlen katonai helyzetre tekintettel – kész volt aláírni a Minsz-1 és a Minszk-2 megállapodásokat. Kezesként Putyin orosz elnökön kívül Hollande francia államfő és Merkel német kancellár jegyezte a dokumentumokat. A megállapodásokat az ENSZ Biztonsági Tanácsa egyhangú(!) döntéssel erősítette meg 2015. február 17-én. Ezekben Ukrajna vállalta, hogy békés úton reintegrálja a két szeparatista megyét az ország társadalmi-gazdasági rendszerébe, széles körű jogokat biztosítva az orosz nyelve, kultúra és oktatás terén és ennek érdekében 2015. december 31-ig módosítja Ukrajna alkotmányát. Erre a lépésre viszont máig sem került sor. Végrehajtását sem a nyugati vezetők, sem a kezesek, sem az ENSZ BT nem kezdeményezte, sőt később a Zelenszkij-kormányzat 2020-tól nyíltan beszélt arról, hogy nem is áll szándékában.
2020. decemberében Angela Merkel német kancellár elismerte, hogy a Minszki Megállapodások csak időnyerésre szolgáltak Ukrajna háborúra való felkészüléséhez. A Die Zeit című hetilapban ekképpen nyilatkozott:
„Ukrajna kihasználta ezt az időt, hogy erősebbé váljon, ahogy az ma látható, 2014-15 Ukrajnája nem a mai Ukrajna, 2015-ben Putyin könnyen győzhetett volna. Nagyon kétlem, hogy a NATO-országok akkor ugyanannyit tehettek volna, mint amennyit ma tesznek Ukrajna megsegítése érdekében.”
Szinte szóról-szóra így nyilatkozott Hollande volt francia elnök is, valamint megismételte ezt Merkel asszony a magyar Partizánnak adott 2025. október 3-i interjújában.
2014-2022. között Kelet-Ukrajnában folyamatos fegyveres küzdelmek zajlottak a központi kormányzat és az orosz nyelvű lakosság milíciái között, amelyek mintegy 14 ezer áldozattal jártak.
2014-ben a befagyasztott Minszki Megállapodásokat kihasználva a CIA 12 előretolt bázist hozott létre Kelet-Ukrajnában, segítve az ukrán erők műveleteit. Ezen túl helyi szinten segítette az Ukrán Biztonsági Szolgálat kiképzését, az orosz területeken és az oroszok által kiemelten látogatott európai országokban alkalmazni kívánt paramilitáris és hírszerző állomány felkészítését. Mindebben a brit MI6 titkosszolgálat is részt vett. Stoltenberg korábbi NATO főtitkár büszkén nyilatkozott arról, hogy a háború kezdetéig a szövetség már 61 ezer ukrán katona NATO-követelmények szerinti kiképzésén volt már túl.
2021. december Putyin elnök tett még egy kísérletet a Nyugat figyelmének felhívására: egyértelmű választ kért Ukrajna NATO-n kívüli státuszának fenntartásával kapcsolatban. Világos választ kapott: a NATO nem fogadja el az ukrán tagság elleni érveket, ebbe a kérdésbe Moszkvának nem lehet beleszólása.
2022. február 7-én és 15-én még egy próbálkozásra került sor a minszki megállapodások kezesei felé is: Putyin előbb Macron francia elnököt, majd Scholz német kancellárt fogadva kérte, hogy mint kezesek hassanak az ukrán vezetésre, vessenek véget a több millió orosz szenvedéseinek és rendezzék békésen a kelet-ukrajnai helyzetet. A kezeseket tájékoztatta, hogy:
„Nem akarunk háborút Európában. …a Donbaszban élő oroszokkal szembeni ukrán bánásmódot népirtásként értékeljük….Az USA és a NATO válaszai az Oroszország biztonsági érdekeit érintő orosz javaslatokra nem elfogadhatóak Moszkva számára.”
2022. február 24. Miután Putyin kezdeményezése ez esetben eredményre sem a helyzet rendezésében, sem a NATO tárgyalási hajlandóságát tekintve nem vezetett, ezen a napon hajnalban 190 ezer főnyi orosz haderő nyomult be ukrán területekre és foglalta el Luganszk, Donyeck, Zaporozsje és Herszon megyék döntő részét, valamint nyomásgyakorlásként megközelítette Kijev északi részét. Zelenszkij ukrán elnök ekkor elfogadta Putyin azonnali tárgyalásokról szóló meghívását Minszkbe.
2022. február 28. A delegációk Minszkben, majd Isztambulban tárgyalásokat kezdtek és megállapodásra jutottak, hogy Ukrajna tömbön kívüli, semleges ország marad, hadserege létszámát csökkenti, nem engedélyezi külföldi támaszpontok létesítését és elismeri az orosz lakosságú keleti megyék egy részéből alakult népköztársaságok feletti orosz fennhatóságot. A megállapodást a delegációvezetők aláírták (parafálták). Ukrajna nyugati támogatói telefonon kérték Putyint, hogy hívja vissza csapatait Kijev mellől, hogy jelenlétük ne tűnjön zsarolásnak az aláírás érdekében. Ez meg is történt. Ezt követően Zelenszkij elnök bejelentette, hogy nem írják alá a parafált megállapodást.
2023. november 23. David Arahamija, az isztambuli ukrán delegáció vezetője utólag tévéinterjúban ismerte el, hogy 2022. április 9-én Kijevbe érkezett Borisz Johnson brit miniszterelnök és azt kérte, hogy Ukrajna ne írjon alá semmit, s harcát tovább támogatják:
„Amikor visszatértünk Isztambulból, Boris Johnson Kijevbe érkezett és azt mondta, hogy egyáltalán nem írunk alá velük semmit, és mi lenne, ha egyszerűen csak harcolnánk.”
Nos, még sok-sok részletet is elő lehetne tárni (pl. a Krím annektálását, a náci Azov Gárda megalakítását, annak kegyetlenségeit Kelet-Ukrajnában, amerikai támogatását, beintegrálását a Nemzeti Gárdába, a kegyetlenségek láttán a támogatások megvonását, majd a Biden-adminisztráció általi visszaállítását 2024. június 11-én, stb.) Robert F. Kennedy Trump minisztere még a 2024-es kampányban úgy nyilatkozott, hogy „Oroszországnak legitim aggodalmat jelent a NATO Ukrajnára történő kiterjesztése. Mi soha nem engednénk meg az oroszoknak, hogy rakétarendszereket telepítsenek Kanadába vagy Mexikóba. Ha megtennék, mi megszállnánk ezeket az országokat.”
Hogy jelenleg holt tartunk, minden írni-olvasni tudó és tájékozódni akaró ember láthatja.