Pár nap van karácsonyig. Családom a régi hagyományok szerint készülődik az ünnepekre – a hölgyek sütnek, főznek - ha ezt így egyszerűsíteni lehet. Azonban minden évben más a menü, nem lehet minden úgy, ahogy tavaly volt...
Nálunk a sütemények között a mézeskalácsnak van a legnagyobb becsülete. A hagyományos ízvilág végett, de talán az ősrégi receptek tisztelete miatt sem maradhatnak a karácsonyi ünnepek mézeskalács – vagy ahogy Szencen nevezik - mézespuszedli nélkül.
Nejem kitűnő konyhatündér és szakács! Ezt látni rajtam is. Azonban a mézeskalács-palettán már ő is kisérletező szupersztár. Több éven keresztül sütötte a hagyományos szakácskönyvekben talált receptek alapján készült „puszedliket“ a család teljes megelégedésére. Édesanyám elhunyta után a hagyatékban meglelte öreganyám (a családi hagyomány szerint) vagy százhúsz éves, kézzel írott receptjét. A reszketős, nem kiírott, parasztos kézírással lejegyzett receptet én is láttam – és habár „Feinsmeckernek“ tartom magamat – nem tuljadonítottam a gasztronómiai lejegyzésnek túlzott hangsúlyt – a „le van írva“ alapon.
Ez addig volt igaz, míg 2015 karácsonyváró napjaiban nejem hozzáfogott az előkészületekhez. Az előző évek tapasztalatai alapján beszerezte az alapanyagokat. Mivel igazi „mézespuszedlit“ akart diós díszítéssel sütni, természetesen méz is kellett a recepthez. Szerencsénk volt: egy volt főiskolai évfolyamtársam, aki nyugdíjas korában is méhészkedik, meglepett egy túrócszentmártoni erdei mézzel, amit illett „kellő hatékonysággal“ megköszönni (ez nagyjából egy kiadós pálinkázást jelentett). Csak úgy, „in natura“ is már finom volt, sötétebb színe, ami a hegyi mézeket jellemzi, már eleve bizalmat gerjesztett.
A receptben le volt írva, hogy a szegfűszeget apróra meg kell darálni. Az ősök nem lacafacáztak: leírták, hogy a fél kilogramm liszthez kell ennyi meg ennyi szem darált szegfűszeg meg három ujjbegynyi fahéj (műszaki emberként azért szeretném tudni, hogy ez mennyi). Nejem tapasztalati érzéke ezt azonban gyorsan megoldotta. Aztán csiribi-csiribá, felrakni a fél dióbelet és kész a süti, már csak a sütőbe kell betenni és vigyázni rá.
Így is történt. A végeredmény azonban fenséges lett! Sziszi konyhatündér-művészete folytán újra éreztem öreganyám mézespuszedlije ízeit, tetején az odaragadt fél dióbéllel, a rákaramellizált tojássárgája-kenettel. Most már csak pár napot kellene pihentetni, hogy az omlós állagát megkapja. Karácsonyra talán (ha unokáim hagynak valamit) marad is belőle.
Békés, meghitt és áldott Karácsonyt kívánok minden jóakaratú embernek!