Tisztelt Hölgyeim és Uraim! 

Kevés olyan szigorúan dokumentumjellegű művet sikerül kézhez kapnom még az 1989-es politikai fordulat előtt, mint Janics Kálmán „A hontalanság évei“ című nagyszerű könyve. Janics neve akkoriban már nem volt ismeretlen előttem, hiszen a pozsonyi JAIK-klubból, illetve ismerőseimen keresztül  tudomást szereztem könyvének németországi kiadásáról. A könyv németországi kiadásának körülményeit Janics Kálmán személyesen mesélte el nekem olyankor, amikor az éjjelbe nyúló parlamenti ülések után autóval (inkább: Trabanttal) vittem őt otthonába, Vágkirályfára.  Ez a téma is megérne úgymond „egy misét“, talán majd halálának 20. évfordulóján – ha még élek – visszatérhetünk erre a témára. Kálmán bácsival egy tisztelettudó tegező viszonyban voltam. Magyarázatként csak annyit, hogy 1990-1992 között mindketten parlamenti képviselők voltunk az MKDM-Együttélés parlamenti frakciójában.

Miután sikerült egy Csehszlovákiába becsempészett, Münchenben magyar nyelven kiadott könyvet rövid időre kölcsönkapni, 24 órám volt az elolvasására. A téma nagyjából ismert volt – hangsúlyozom – nagyjából. Egy nap alatt elolvastam és visszaadtam a földalatti olvasói  hálózatnak. Majd a Hunnia Kiadó 1989-es kiadását is megszerezve, amelynek előszavát Illyés Gyula írta, nyílt meg az alkalom a tüzetes tanulmányozásra. A kétéves képviselői mandátumom alatt, amikor volt szerencsém megtapasztalni az igazi és nyers szlovák nacionalizmust,  hovatovább arra a felismerésre jutottam, hogy Janics ezt a könyvet  nem csak a felvidéki magyaroknak írta, hanem a sérelmek, a gaztettek és gyilkosságok  elkövetőinek és a szlovák nemzetnek, nehogy feledésbe merüljön a történelem eme igencsak komor,  sötét és tragikus  időszaka.

Már a parlamenti időszak alatt volt számomra -  és mint utóbb kiderült, Janics Kálmán számára is - néhány meglepetés. Csak egyet említek: a Demokrata Párt színeiben volt egy Géci nevezetű képviselőtársunk, nagyjából hetvenöt éves lehetett. Felszólalásai korrektek voltak, a minket érintő ügyekben mértéktartó és tárgyilagos volt. Egyszer éjjel hazafelé vittem Kálmán bácsit, mikor rákérdeztem a pozsonyi „kis Katyn-ügyre“ és elmondta, hogy az egészet a Demokrata Párt egyik tagja – „valamilyen Géci nevezetű“ írta meg akkor a Nový čas újságban. Egy alkalommal rákérdeztem a parlamentben Géci képviselőnél a témára és beismerte, hogy bizony ő volt az a „valamilyen Géci nevezetű“, ahogy Kálmán bácsi mondta. Persze, a lehető legközelebbi plenáris ülés alkalmával  mindjárt hívtam Janicsot és az öreg parlament folyosóján összehoztam őket. Nagyon megörültek egymásnak, sokáig beszélgettek akkor is és a későbbi időkben is. Ezután  kérdeztem meg Géci képviselő-kollégámat, hogy a témában mi a véleménye. Azt válaszolta, hogy ez elsősorban a cseheket és a szlovákokat kellene, hogy érdekelje, hiszen a „kis Katyn-ügy“ is ugye már békeidőben, 1945. május 8-a után történt, tehát nem lehet a háború alatti véres eseményekhez sorolni.

Ekkor fordult meg először a fejemben, hogy „A hontalanság évei“-t szlovák nyelven kellene kiadni. Ez lehetne az a pillanat, amikor a szlovákok is szembesülnek a  saját maguk előtt is titkolt történésekkel. Még a parlamenti mandátumom alatt próbáltam szlovák támogatókat is keresni, úgy a kereszténydemokratáknál, mint a demokratáknál és más pártoknál is. Miután a „csirkefogó“ – így hívta Kálmán bácsi Vladimír Mečiart - megcsinálta a puccsot a Nyilvánosság az Erőszak Ellen (VPN) mozgalomban – az eredmény egynéhány kivételtől eltekintve lehangoló volt, úgymond teljes kudarc. Miután a mandátumom lejárt, továbbá nem volt alkalmam a parlamentben a témát továbbvinni, maradt az MKDM Országos Elnökségének az ezirányú igyekezete.

Egy alkalommal mint az MKDM Országos Elnökségének tagja  vendége voltam Budapesten a Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) Elnökségének, ahol felvetettem a témát.  Igéretet kaptam, hogy megnézik, miben tudnának segíteni. A témával tovább foglalkoztam. Egyszer Surján Lászlót vendégül látta Szlovákiában Ján Čarnogurský, ahová meghívta az MKDM Elnökségét is. Az Országos Elnökség engem bízott meg, hogy részt vegyek a találkozón. Itt sikerült Surján Lászlóval tovább egyeztetni a támogatást illetően. Egy kis idő után  Surján László üzent, hogy látogassuk meg őt ebben a témában. Az  MKDM Országos Elnöksége  megbízta Fóthy János akkori parlamenti képviselőt és engemet, hogy menjünk az ügyben tárgyalni Budapestre. El is mentünk és volt lehetőség kifejteni az MKDM Országos Elnökségének a véleményét a KDNP elnökségi tagjainak, ott volt a nagy öreg – Varga László is. Döntés született, hogy a  KDNP Elnöksége megtámogatja a szlovák nyelvű kiadást, elsősorban azzal, hogy fedezi a fordítási költségeket, amelyek az akkori szerény számítások szerint mintegy százezer forintott tettek ki. Az akkor, Surján Lászlótól ajándékba kapott KDNP-jelvényt a mai napig megőriztem. Örömmel indultunk hazafelé, a pontosság végett meg kell említeni, hogy megálltunk Fóthy János régi ismerősénél, Balczó András olimpiai bajnoknál és megcsodáltuk a szinte erődítményszerűen felépített családi házát és azt a szigorúan szervezett rendet, amit az akkori kilenc csemetéje körül kialakított. A további támogatók az előkészületeknél az MKDM Országos Elnöksége és Viola László nagyszarvai vállalkozó voltak.

Hazaérve az MKDM Országos Elnökségének összejövetelén, ahol jelen volt a párt akkori gazdasági vezetője Protič (Bereck) Mária is, megállapítottuk, hogy tekintettel a fordítás nehézségeire, a felajánlott összeg kevés lesz. Ugyanis a műben idézett és minden fejezet után feltüntetett törvényeket, kormányrendeleteket, ujságcikkeket és levéltári anyagokat nem lehet egyszerűen lefordítani magyarból szlovákra, hanem azokat az eredeti szöveggel kell kiadni. Ez pedig óriási munkát jelentett, elsősorban levéltári szempontból. Szinte lemondtunk a szlovák kiadásról, amikor egy szép napon Protič Mária azzal lepett meg, hogy férje Protič János, aki akkor a Szlovák Rádió magyar adásának volt a munkatársa, elvállalja a fordítást. A hivatalos szerződéskötés után neki is látott a fordításnak. Egy kis idő után azonban János a londoni BBC-nél kapott lehetőséget egy szakmai továbbképzésre és így a fordítás megakadt. Ekkor felesége Protič (Bereck) Mária vállalta a fordítás befejezését annak ellenére, hogy nem rendelkezett sem professzionális fordítói-, sem levéltári kutatási gyakorlattal. Minden nehézség ellenére Protič Marika a fordítást befejezte, Janics Kálmán azt mondta, hogy nagyon jó, mintha magyarul olvasná. A kézirat gépi feldolgozása és tördelése után, amit Haraszti Gyula biztosított, meg a nyelvi lektorálás után felkerestem Hodossy Gyulát, hogy milyen lehetőségek volnának a könyv kiadására. Az igazság az, hogy Hodossy Gyula kapcsolatrendszerén keresztül és általa sikerült meggyőzni az akkor már Amerikából hazatért Püski Sándort a mű kiadását illetően. A szlovák kiadás előszavára Rudolf Chmel urat, a volt budapesti nagykövetet kértem fel, aki szakértőként ismerte a szlovák-magyar viszonyt. Két hét gondolkodási idő után visszaadta a kéziratot, hogy nem vállalja az előszó megírását. Ezután egy másik parlamenti képviselőtársamat Miroslav Kusýt hívtam fel, aki, miután elolvasta a kéziratot, vállalta az előszót. Többek között ezt írta: „...Bevallom, Janics könyve által sokkolva voltam. Nem vagyok műveletlen az általa felvetett témákban, mindent áttanulmányoztam, amihez az utóbbi tizenöt évben hozzájutottam, mindent jeleztek magyar barátaim és kortársaim arról, hogy milyen más módon élték át az 1945-ös felszabadulás utáni éveket. A pláne éppen abban van, hogy csak „jelezték“: ezeket a jelzéseket én nem értettem meg. A dolog lényege talán abban van, hogy a szlovák történelem ezen időszaka a mai napig következetesen tabuizált és senki sem akarja vele megégetni magát. Az én sokkomat tehát az inkriminált időszakban Janics komplex dél-szlovákiai szemlélete okozta, amely szétvert minden eddigi tabut és hagyja megszólalni elsősorban a kor szlovák dokumentumait...“

 Miután Kusý leadta az előszót, átkerült a kézirat a Lilium Aurum kiadóhoz. Így 1994-ben, rövid idő alatt sor került a háromezer példányszámú kiadásra, amiből Janics Kálmán kapott pár tíz tiszteletpéldányt, aminek maradékát pár héttel halála előtt nekem ajándékozta. Külön kérésemre a százötven parlamenti képviselőnek is jutott egy-egy darab. Ezeket a példányokat Fóthy János segítségével bevittük a parlamentbe és egy plenáris ülés előtt szétosztottuk a képviselőknek. Nem sokuknak tetszett... Sőt! Irena Belohorská képviselőasszony, miután letettük a könyvet a képviselők asztalára, az érintettek megkérdezése nélkül személyesen és serényen összeszedte azokat párttársai (HZDS) asztaláról, nehogy „véletlenül“ elolvassák.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Hát ennyi volna dióhéjban a történet. Azt hiszem, hogy eljött az idő egy magyarázatokkal is ellátott újabb szlovák kiadásra.

Köszönöm a figyelmüket!